2011. március 31., csütörtök

Medvehagymás pestóval töltött csiga

Azt javaslom, szorítkozzunk a konyha berkeire. Mert ha én most ide köpném ami az agyamban van, azt hiszem,  mindenki sírva menekülne. Nem bocsátkoznék most mély filozófiai eszmefuttatásokba. Hatványozott oka van, hogy miért nem. De ha valaki egyszer az életemben meg tudná nekem magyarázni, miért pont akkor történik minden undorító maszlag az ember életében amikor egyedül van a két kis gyerekével, hát, nagyon hálás lennék. Ne, csak kérlek, ne gyertek nekem azzal, hogy azért mert, bevonzzuk, kisugározzuk, és blablabla........Mert én olyan konkrét eseményekre gondolok, amik ugyan érintik az életemet, de mégis rajtam kívül állnak, velem egyszerűen csak megtörténnek. Elszenvedem őket. Persze, persze, megerősítenek! Igen, és még tanulok is általuk! És hát igen, megfizetjük a tanulópénzeket! Na, hagyjuk ezt. Nem akarok tanulópénzt fizetni! Már rohadt sok tanulópénzt fizettem! Egyébként meg nem tudom érződik e, hogy rohadtul mérges vagyok! Evezzünk hát kellemesebb vizekre!

Amit ma hoztam nektek, Gesztenye érdeme! Ugyanis ha Ő nem küld nekem az ország másik részéről postán medvehagymát, biztosan nem állt volna módomban előrukkolni a csodás medvehagyma pestóval, amely szerves alkotórészét alkotta a csigáimnak. 
 El sem tudom mondani, milyen nagyszerű volt újra csomagot kapni. Pakkot kapni, pont mi Nyilas Misi. Pakkot kapni, pont mint egyetemista koromban. Anyukám védő, óvó, gondoskodó anyai szeretete mentőövként nyúlt utánam és mindig a megfelelő pillanatban érkezett meg csomagja, és mentett meg az éhenhalástól.

A férjem szerint pazar csigák lettek.
Szerintem meg állatira zsírosak. Egy biztos, fojtós nem volt, sem száraz. Most, hogy ismerjük a problémát, ha kedvetek szottyan, egyszerűen csak kevesebb vajjal készítsétek vagy vaj helyett natúr sajttal keverjétek a pestót. 
  • 80 dkg liszt
  • 4 dkg élesztő
  • 1.8 dl víz + 2 dl víz
  • pici cukor
  • olaj
  • 3 tk. só
  • töltelékhez: vaj, medvehagymás pestó, reszelt sajt
Az élesztőt a pici cukros langyos vízben fel futtatjuk. A lisztet a sóval elkeverjük, majd jöhet az élesztő és víz. Na és persze az olaj és jó kis tésztát dagasztunk belőle. Hagyjuk pihenni kb. 45 percig.
Aztán a formát kivajazzuk, sütőt bekapcsoljuk 200 C-ra had melegedjen. A tésztát miután átgyúrtuk kb. 1 cm vastagra nyújtjuk, töltelékkel megkenjük - vagy vaj pestóval kikeverve v. natúr sajt pestóval kikeverve - és reszelt sajttal jól megszórjuk, majd feltekerjük pont mint a bejglit és csigákat vágunk belőle majd a formába helyezzük. Jöhet az újabb pihenő idő - kb. 30 perc -. Mielőtt sütőbe tennénk őket jól megszórjuk reszelt sajttal és nincs más hátra mint előre, várni a csodás végeredményre!

2011. március 28., hétfő

megint hétfő

Megint hétfő. Elképesztő, hogy rohan az idő. Most, hogy arra kényszerítem magam, hogy hétfőnként mindenképpen írjak bejegyzést, óhatatlanul végig kell gondoljam az elmúlt hét történéseit. Alapjában véve szerencsés alkat vagyok, és igyekszem nem panaszkodni, és a dolgok pozitív vetületét észre venni. Mégis, mégis adódnak időnként nehézségek, és igen is törnek borsot az ember orra alá. Ha belesodródok akár csak egyetlen nap rossz szériájába, tisztább pillanataimban, azon töprengek, mi a fene történik velem? Én okozom? Vagy a sors keze lenne? Egy biztos. A személyiségünk rabjai vagyunk, és bár töretlenül hiszem, hogy az ember nagyon is képes változni felnőtt fejjel, vannak makacs és meghatározó személyiségjegyeink, amik megkövesedni tűnnek. Ezek a jellegzetességek néha nagyon is kellemetlen helyzetekbe sodorhatnak bennünket. Lavinákat indíthatunk el, csak mert vagyunk akik vagyunk, csak mert amit csinálunk nem tudjuk másképpen csak úgy olyan XY-os én farkasévis módon, amit lehet szeretni, vagy lehet ellenszenves. Hatás van mindenképpen. Az elmúlt héten sok édes-kedves élmény ért. És ért ármány, rosszindulatú belőlem sírást kiváltó, emberhez nem méltó támadás is. Nem szívesen írok negatív dolgokról, de legyünk őszinték az életünk része, és néha a legjobb indulattal is kivédhetetlenek. Ha azt szeretnétek, nem írok többé szomorú és negatív dolgokról, legalább is a megint hétfő bejegyzésben. Jöjjön hát az elmúlt hét összefoglalója rózsaszín szemüvegen át.
Közös piacozás volt 4-ben. Imádok elveszni a régi, duri, lomi cuccok tömegében. Képzeljétek, ismeretlenekből néhány perc alatt alakult ki hirtelen formálódó jó hangulatú kis közösségi beszélgetés. Közös találgatás, vajon mi micsoda lehet. Legyünk őszinték. Az emberek nem mernek, de szomjazzák az interaktív spontán kis beszélgetéseket. A jóízű oda kurjantást, a cinkos összenézést, az emberi gesztust, a törődést. Turiztunk, kávéztunk, Marcsi frissen sült mascarponés-aszalt szilvás turbó croissant-át ettük, szikrázó napsütésben, miközben őrületbe kergettem őket az állandó fényképezésemmel. Az emberek megtorpantak, füleltek és csodálkozva bámészkodtak, ugyan ki lehet ez a négy hibbant liba és talán a szívük mélyén ők is arról ábrándoztak, milyen jó lenne valakikkel ilyen felhőtlenül élni, kihasználni az életet. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a döntés arról, hogy a napjainkat milyen minőségben éljük a kezeinkben van. Nem a sorsszerű, nehezen elkerülhető dolgokról beszélek. Arról, hogy engedjük e, hogy az eső elrontsa a kedvünket, vagy arról, hogy merünk e elég őrültek lenni ahhoz, hogy az emberek véleményével nem foglalkozva társadalmi konvenciókkal nem törődve élvezzük az életünket. Lám jöjjön a dokumentáció:
És aztán ajándékot is kaptam a héten. Olyan szerencsésnek érzem magam. Még ezen a délutánon lepett meg Dóri www.medoraotthona.blogspot.com egy általa készített csodás szívecskés ajtódísszel. Nádja is olvadozott tőle. És ha mindez nem lett volna még elég Macus ellátogatott Vikivel hozzánk és beszélgethettünk végre valamiről, ami mindkettőnk számára mostanában fontos gondolkodásra okot adó tényező. 
Pénteken aztán ki-ki csusszant a dolgok irányítása a kezeim közül. És tényleg nem voltam  humoromnál, mert hogy nincs is. Dühített, hogy egészen egyszerűen úgy tűnt, képtelen vagyok ura lenni az adódó helyzeteknek, és az átlagnál érzékenyebben reagáltam le. Estére volt rá okom rendesen, de erről inkább ne. Csomagot kaptam Gesztenyétől. Úgy örültem! Hihetetlen gesztus. Ilyenkor mindig megállapítom, van még mit tanulnom. Figyelmességet mindenképpen. Csodás, élénk zöld színben pompázó medvehagymát küldött nekem. Még sosem láttam. Életem első találkozása a medvehagymával végre megtörténhetett. És volt a csomagban más is. Mert mint tudjuk Gesztenye csodás csoki bonbonokat is tud készíteni, és meglepett egy bonbonsablonnal. is Gesztike, kérlek ne fejezz le, biztos nem ez a neve, de annyira amatőr vagyok, hogy még azt sem tudom, pontosan hogy hívják. Kipróbáltam, elbénáztam, de nem adom fel. És nagyon nagy köszönet mindenért! Pont úgy örültem, mint egy gyerek!
Estére tényleg ramaty állapotban voltam, de Nádja óvónénije becsöngetett értem, és magával vitt Pilatesre. Látjátok, létezik még emberi törődés. Hihetetlenül jól esett. Nem voltam magamra hagyva. És ott, pilatesen rájöttem, néha milyen jó is picit rossz lelkiállapotba lenni. Végre lelassítottam. Végre megálltam. Behunytam a szemeim és csak magamra figyeltem. Kivételesen nem kotyogtam. Volt testem. Izmaim. A fülemmel hallottam, a szívemmel éreztem, csak csináltam amit kell, és néhány könnycsepp kíséretében ez alatt az óra alatt, ezzel a csodás mozgásformával kicsit megkönnyebbültem. És már nem is láttam olyan borúsan a helyzetet. 
És hát a szombat?! Szombaton az ovisok felléptek. A Nádjáék csoportja is. Láttam őket, ahogyan vonultak a színpad felé. Gyönyörűek voltak a jelmezeikben. Csodás, apró kis emberkék. Lelkek. Egyéniségek. Vállalom, hogy túl érzelgős vagyok. Elérzékenyültem. Nádja képes volt felülemelkedni a félelmein. Végig csinálta. Az édes, jellegzetes, senkivel nem összetéveszthető, nagymáténádjás kecses mozgásával. Gyönyörűek voltak, nézzétek Őket! 
Nádja a rózsaszín virág kitűzőjével

2011. március 27., vasárnap

kétféle sós egy képpel

Nem mondom, hogy túl sok kedvem van ezekről a sós rágcsákról írni, de megéri, végül is nem lehet állandóan édeset enni. Arról nem is beszélve, hogy van abban valami törvényszerűség, hogy édesre sós, sósra édes ízt kíván a gyomor. Ezért muszáj az édes íz után oly elementáris erővel sós íz után ordító igényünket kielégítenünk és néha valami sós rágcsával előrukkolnunk. Ezeknek a ropi szerű sósaknak akkor van nálunk különösen erőteljes apropója, amikor valamelyik gyerekünk hányással "örvendeztet" meg bennünket, mert akkor más szóba sem jöhet, mint almalé és sós rágcsa. És hát bizony, a hányás nálunk, elég gyakran megjelenő pofátlanul hívás nélkül érkező,  nem szívesen látott vendég. Sajnos!
I.változat azeszter oldaláról www.azeszter.freeblog.hu
  • 30 dkg liszt
  • 15 dkg vaj
  • 2 dl tejföl
  • 1.5 tk. só
  • 8 dkg bármilyen reszelt sajt
  • 1.5 tk fűszer, amit szeretünk
  • a tetejének megszórásához bármilyen fűszer, amit otthon van
Lisztet a fűszerekkel, sajttal, sóval és a hideg vajjal össze morzsázzuk. Ezután a tejföllel egyneműre gyúrjuk. Hűtőben pihentetjük 1 órát, majd kinyújtjuk, megkenjük tojással és a tetejét megszórjuk amivel akarjuk. max. 1 cm széles és közel azonos hosszúságú rudakat vágunk, majd sütőpapíros tepsire tesszük őket, és 200C-ra előmelegített sütőbe kb. 15 perc alatt készre sütjük.
II.változat
  • 16 dkg liszt
  • 18 dkg sajt
  • 12 dkg vaj
  • 3 tojás sárgája
  • 2 ek. tejföl
  • 1 mk. só
  • tetejére reszelt sajt, vagy bármilyen fűszer
A lisztet, a reszelt sajtot, a vajat, a 2 tojás sárgáját, 1 ek. tejföllel, a sóval össze gyúrjuk, majd a tésztát átgyúrjuk, nyújtjuk és hűtőbe rakjuk. 1 óra eltelte után 1/2 cm vastagra nyújtjuk. 1 tojás sárgáját 1 ek. tejföllel elkeverjük és megkenjük a tészta tetejét. Megszórjuk sajttal és ízlés szerint fűszerrel, majd közel hasonló méretű rudacskákat vágunk és tepsire rakosgatjuk őket, majd kb. 15 perc alatt megsütjük a 200C-ra előmelegített sütőnkben.

2011. március 25., péntek

Édes stangli

Tavaly nyáron Olaszországban nyaraltunk a gyerekekkel, Györgyi barátnőmékkel és az Ő gyerekeivel. Életem második külföldi útja volt, és azt hiszem itt és akkor tudatosodott bennem, mennyire nem láttam még semmit a világból. Talán, ha annyi pénzem lenne, hogy megfontolás nélkül költhetném a pénzem, jó pár országba ellátogatnék. Hihetetlenül érdekes volt egy ismeretlen ország építészetét, na jó, csak épületeit, templomait, járműveit, leginkább az ott élő embereket figyelni. Azt, ahogyan öltözködnek, gesztikulálnak és kifejezik az érzéseiket. Ahogyan esznek és amiket vesznek. Az ismeretlen ország ételei, fűszerei, lekvárjai, italai, beülni egy cukrászdába és a ottani süteményeket, kávékat megkóstolni, sokkal több nekem mint az ország egy híres szobrát megnézni. Persze az is, belefér, jöhet, ha már akkora áldásban van részem, hogy eljuthatok egy ismeretlen helyre. Olaszország csak egy piciny szeletét láttuk, érezhettük, kóstolhattunk, ízlelhettük, mert a rendelkezésünkre álló idő, és a  pénztárcánk szűkössége, határt szabott kilengéseinknek. Nem éreztem szerelmet, de óriási élmény volt. És bár nem csábulok el olaszországi ott élésre, az ételeik, sajtjaik, fűszereik, fagylalt örök, mély érdeklődés, vonzalom, ellenállhatatlan rabság. Miután haza jöttünk újra érezni akartam a hangulatot, a rácsodálkozást, a pár nap alatt ismerősen megszokottá vált hangulatot. Emlékezni akartam, ezért Grissinit sütöttem életemben először. "Lájkoltam" egy életre. Csodás dolog különböző "kenőcsökkel".
Tegnap  Most már tegnap előtt, Macusékat vártuk délután látogatóba. Őszinte leszek. Viccesnek érzem a gondolatot, hogy gasztroblogot írok, de ez van. És ha már így jártunk hogy gasztroblog írására vetemedtem, minden alkalommal úgy érzem, ha jön hozzánk valaki, tőlem jövő minimum gesztus, hogy valami sajáttal, valami"farkasévis-sel"  ellássam a kedves vendéget. Macusékat édes stanglival akartam elkápráztatni. Mindjárt hallhatjátok, hogyan sikerült. Az édes stangli a grissini "édes testvére". Az élesztő már a dolgát végezte, gondoltam ideje a száraz összetevőket is össze hajigálnom, jöhetett - volna - az 50 dkg liszt, ami helyett találtam itthon 15 dkg-ot. - Na most vágd ki ebből magad! -És homlokon csaptam magam. Az alap szituáció ugyanis az volt, hogy két órát kongattak, ami nálunk nem más, mint a gyerekek délutáni alvás idejének a kezdő időpontja. Ráadásul egyedül voltam itthon velük, ezzel elvesztve az esélyét is annak, hogy a közeli boltba lisztért elloholjak. Döntés elé érkeztem! Felhúzzam magam, vagy a szórakozottságom által kreált szituációt egy újabb lehetőségként kódoljam. Az utóbbi mellett döntöttem. Bebattyogtam a spájzba és nyugodtan konstatáltam, hogy rendelkezésemre állt még kb.15 dkg tönkölybúzaliszt, 15 dkg kukoricaliszt, és legvégül, de nem utolsó sorban, majd egy kilónyi rozsliszt. Nem unalmas az életem, a szórakozottság csodás kalandokba sodorja az embert. A békesség kedvéért az eredeti receptet ismertetem veletek, és jelzem, hogy én a liszt felhasználásomon kívül még, hogyan tértem el.

  • 15 dkg mazsola 1.25 dl grappába vagy almalébe áztatva - teljesen elmaradt, gyerekek elutasítják a megalázott szőlő szemeket -
  • 4 dkg fenyőmag - sajnos nem volt itthon, bevallom egy újabb dolog, amit fel sem ismernék - 
  • 2.5 dkg élesztő
  • 1 tk. méz
  • csipet só
  • 4.5 kdg cukor - én kb. 10 dkg cukrot használtam fel hozzá -
  • 1 dl langyos narancslé + 1 tk. reszelt narancshéj - helyett jóval több narancslét használtam, annyit, amennyivel a tészta állaga elérte kívánt állagát -
  • 4 ek. olivaolaj - minő meglepő az olaj mint olyan is hiány volt a konyhában, helyettesítettem pálmazsírral -
  • 50 dkg liszt - 15 dkg sima liszt, 15 dkg tönkölybúzaliszt, 15 dkg kukoricaliszt a maradék rozsliszt - 
  •  a recept nem írta, de én szórtam bele rendesen fahéjat, kakaót és végül öntöztem hozzá balzsamecetkrémet - emiatt ne lőjetek le, csak megpróbáltam. -
Az élesztőt szétmorzsoljuk a mézzel, majd 0.75 dl langyos vízzel felfuttatjuk. A lisztet a cukorral, sóval, narancs reszelt héjával, fahéjjal, kakaóval, a balzsamecettel, narancslével és az olajjal és az elkészült élesztővel megdagasztjuk. Kb. 2 órán át kelesztjük. Ezután sütőpapíros tepsire rakosgatjuk az átgyúrt tésztából sodort rudacskákat, majd további 30 percig kelesztjük. Közben a sütőt előmelegítjük 190C-ra és kb. 20 perc alatt készre sütjük. A recept kakaós porcukorral való meghintést javasolt, amit mi teljes egészében kihagytunk, helyette az ínycsiklandozóan finom narancslekvárba mártogattuk. 
Részemről a továbbiakban No Comment! Kérdezzétek Macust! Úgysem mer negatívumokat mondani. Ugyanis "megfenyegettem"!!!
Macus, az Ő édes kis Vikijével, édes stanglit esznek

2011. március 22., kedd

Díj

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhv5pQcty425i1vjLHexxMD3tlM4ScnpBflV_0hctVcjRIzBl3n8JALVyL3W4KBfhUbDCotAL1rxreDFCo0mW61Cg9zsXAiDSvbKJjr3VhyphenhyphenIQiiDDVetut30KyfMRuRaNFfKiahidzlB09o/s1600/dijak.jpg

Szeretettel megköszönöm két nagyon kedves blogtársamnak, hogy gondoltak rám, és díjjal jutalmazták csöppet sem tökéletes "munkásságomat". Mi másról szólna ez mint a szeretetről? És innentől kezdve minden mindegy! 
Sok puszit küldök neked Gesztenye www.gesztenyeblog.blogspot.com, hogy a szívedbe zártál, és sosem felejtkezel el rólam!
És sok puszit küldök Neked is Ani www.anikonyhaja.blogspot.com és köszönöm, hogy rám is gondoltál!

A szabályzat a következő:
írni kell egy bejegyzést a díjról, meg kell köszönni, be kell linkelni annak a nevét, akitől kaptad, és tovább kell adni 10 kedvenc blogger társadnak!
Biztos elnézitek nekem, hogy a mai napon csak az első rész teljesítésére futotta. Késő van, ha nem is vagyok túlzottan álmos, de szólít a kötelesség, aludnom kell, mert reggel ha, gyűrött arccal is, de a gyerekeket ébresztenem kell. Ébresztés előtt pedig nekem is magamhoz kell térnem, vagyis aludni kell! Már megint elkalandoztam.....
A feladat második felének teljesítését illetően, érezze minden a kis közösségünkben mozgó blogista megkörnyékezve magát! Remélem beindultak a fogaskerekek és az érzelmi hullámvasút, izgalom és öröm kaotikus rendjében! Ez lett volna a "fenyegetés" része!

2011. március 21., hétfő

vajas vigasz kiflik

A képen bár nem én vagyok, de pont így éreztem ma magam. Muszáj kompenzálnom, valahogy gatyába ráznom magam. Csak ne lennék ilyen fene mód maximalista! Akkor belátnám, hogy más sem tökéletes, és másnak sem jön mindig minden össze. A múlt héten a sok felfedezés mellett, katasztrófa sorozatok történtek a konyhában és emiatt mennydörgések borzolták kedélyemet. Kudarcba fúlt majd minden, sőt, mi az, hogy majd minden, az összes próbálkozásom. Muszáj volt valahogy felmelegíteni a szívem. Délelőtt tipikus nőként viselkedtem, vigasztalódtam. Betértem  az első, utamba kerülő Second Hand shop-ba és megjutalmaztam magam egy apró kis kinccsel. Végre megvolt a mai nap első sikerélménye. Nem tagadom, ettől kicsit fel is engedtem. Megállapíthatjuk, valóban működik az önvigasztalás ezen egyszerű technikája. Jöhet nekem ilyenkor  bármilyen  okos pszichológiai elmélet, nagyon is jól tudom én is, hogy csak elkenegetem a valós problémát, na és kit érdekel?! Hát, engem nem! Délután, miután a gyerekek felébredtek, és végeztem önsanyargató programommal, ami nem más, mint néha reménytelennek tűnő igyekezet az angol nyelv elsajátítása iránt, úgy éreztem nem tűr halasztást, bizonyítanom kell. Magamnak, hogy képes vagyok vállalható dolgokat is létrehozni. Muszáj feledtetnem a múlt hét kudarc kupac élményeit. Vajas kifliket sütöttem:
  • 2.5 dkg élesztő
  • 1.25 dl langyos tej
  • 50 dkg liszt
  • 1 tk. só
  • 17.5 dkg vaj
  • 1 tojás
  • tejföl az össze állításhoz, amennyit a tészta igényel
Hittem is meg nem is a sikerben, de szomjaztam rá cefetül, mert igen is megérdemlem. Állandó lelki támaszom, aki egyben a családunk séf mestere is, most is mellettem volt. 
a világ legjobb kukta Matyija
Élesztőt felfuttattam a pici cukros, langyos tejben. Amíg az élesztő dolgozott, addig a lisztet a sóval össze kevertem, majd jöhetett a tojás és a hideg vaj is. Amikor meg volt az élesztő is, hozzá adtam a többiekhez, és rendületlenül dagasztottam, majd segítségül hívtam a tejfölt, mert bármily fura, a tészta persze még nem volt tökéletes. Kb. 1 órát kelesztettem meleg helyen, miközben lefestettem a bejárati ajtónk belső oldalát. Jelentem, szép lett! Úgy tűnt, a tészta is a duplájára növekedett, és bennem is a remény, ma már nem kell újabb kudarcélmény feldolgozásával múlatnom az időmet. A tésztát 4 kis cipóra osztottam, majd egyenként vékony, kerek körformára nyújtottam őket, és megkentem töltelékkel. Az egyikbe natúr sajtkrémes pesztót kentem, a másikba pedig vajas kikevert natúr sajtkrémet. A megkent kört először 4 részre vágtam a frissen beszerzett pizza vágómmal, végre nekem is van, ez a múlt hét öröme! Majd minden cikket további 3 részre, és egyenként a hosszabb oldaluknál kezdve feltekertem őket. Sütőpapíros tepsire raktam a sütiket, majd tojással megkenegettem. 200C-ra előmelegített sütőben sütöttem őket kb. 20 percig.
Úgy tűnik, a mai kísérlet sikerült! Az én finnyás gyerekeim lefekvés előtt degeszre tömték a hasukat vele! Én pedig megnyugodtam, egészen leengedtem!!

2011. március 20., vasárnap

megint hétfő

Megint Hétfő.....Igen, igen hétfő. A hét oly népszerűtlen, a hét nem szeretem első napja. Hétfő, ami általában mindenkinek lusta, álmos, rosszkedvű. Akadályozott. Általunk. A vasárnap finomságokkal teletömött pocakjaink miatt. A gyűröttre aludt testünk és arcunk miatt. A "- Na és ma mit vegyek fel?"- reggeli találós kérdés miatt. A döcögős reggeli indítás miatt. Mert olyan korán van, mert olyan hét eleje van... Közfelfogás a hétfőről, ami alól én sem vagyok kivétel. Pedig valójában minden vég, valaminek egyúttal a kezdetét is jelenti. A kezdet pedig mindig új lehetőséget hordoz. Új lehetőséget a megújulásra, az újrakezdésre. Arra, hogy csodák történhessenek. Hétköznapi hétfői csodák, akár.

Megint Hétfő......Arra gondoltam, hogy "rendszert csinálok az idegeitekből". Hétfőnként összegzem az elmúlt hetet, eseményeket. Koncentrálva kifejezetten arra, ami jó volt benne. Nem. Arra koncentrálva, hogy megosszam veletek azt, ami fontos volt nekem az elmúlt hétben. Érzelmileg értelmes dolgokról próbálok írni, eseményekről és tervekről, amik így-vagy úgy hatottak rám. Az érzelmek, események, melyek az életem szerves részei.
Szeretnélek Titeket arra ösztönözni, ha van kedvetek csatlakozzatok hozzám. Csak annyit kell tenni, hogy összegzitek Ti is az elmúlt hetetek dolgait egy olyan fotóval, amely kifejező és beszédes és írjatok hozzá kísérő szöveget. Majd ide látogatva hozzám, linkeljétek be a blogotokon lévő bejegyzéseteket a nálam található aktuális Megint Hétfő bejegyzésem megjegyzéséhez, hogy ellátogathassunk hozzátok mi is. És hogy mi értelme? Kíváncsi vagyok a gondolataitokra, érzéseitekre, az éppen Titeket most foglalkoztató dolgokra. Közösség kovácsolódhat belőle. Lehetőség arra, hogy segítsük, támogassuk egymást, hogy jó barátságok születhessenek.
színek, az esőben
Csak álltam a konyhában, rezzenéstelenül néztem ki az ablakon át. Nem létezett sem múlt, sem jövő. Élt a pillanat és a pillanatban én. Némán, szótlanul, egyedül. Háttérzajok, melyeket kiiktatott az idegrendszerem. Kinn esik az eső. Egyfolytában, napok óta. Nem engedem, hogy rá telepedjen a hangulatomra. Leszűkíti a lehetőségeket, bezár és elzár. Odakinn törékenyen hajladoznak az ősszel elültetett barkabokrok gyenge ágai. Ott felejtkeztem a pillanatba. Percek teltek el némán, mozdulatlanul. Üres fejjel, gondolatok nélkül, én és az érzéseim. Kamaszkoromról rám maradt, megválaszolatlan kérdésem Ki vagyok én? kiváltotta vegyes érzések. Mindig tudni akartam...... Talán egyszer... Jó néha elcsöndesedni és csak figyelni a történéseket ami körülvesz. Jelen lenni, mégsem benne. Zajlik az élet, de rajtam kívül. Én nem vagyok benne. A gyerekekre nézek és tudni akarom azt is, kik Ők?

Voltak érvek és ellenérvek, mégis magukkal sodortak az események. Együtt utaztam, azokkal, akikhez születtem. A testvérem vezetett, anyukám az anyósülésen, én hátulról hallgattam és figyeltem Őket. Régen nem voltunk így együtt. Különleges hangulata volt ennek az együttlétnek. Kislányként, testvérként, pont mint gyerekkorunkban. Csak mi hárman. Szokatlan történet. Van titka minden családnak, amit csak azok tudnak és értenek, akik együtt éltek át éveket. Akik azonos alapokból táplálkoztak, akik azonos ízekhez szoktak, akik azonos minta menték váltak különbözővé. Időutazás volt, olyan, amiben nekem még nem volt részem. Együtt közelítettünk a múltunk felé. Anyukám szülei különleges emberek voltak. Átlag emberek, akiket vagy a történetek, amiket meséltek, vagy a szüleink szerető szavai tettek különlegessé. Szépek voltak, egyszerűek, tragédiákkal átszőtt meseszerű életekkel. Megindító volt a kocsiban hátul ülve azt találgatni, milyen lesz találkozni azokkal az emberekkel, akikről már sok mesét hallottam, róluk ugyan még  fényképet nem láttam, de képzeletem megszülte őket. Nagymamám időskori ingerszegény életének fontos momentuma a vissza emlékezés volt, az állandó mese. Figyelmem szórt volt, elkalandoztam, mert már 100*-ra mondta mindig ugyanazt a történetet. Ágyhoz volt kötve, a felesleges kilók számától még idősen is feszes volt a bőre. Meséi élő történelmünk megjelenítései voltak. Mi meg gyerekek, akik gyakran unalmas kötelességként éltük meg a sokadszorra elismételt történeteket.  Néha elfelejtkeztünk unatkozni és eggyé váltunk meséivel. Úgy mesélt, ahogyan csak kevesen tudtak. Visszaemlékezései kapcsán összecsorgott a nyál a szánkban, ahogyan a csokigyárról mesélt, ahol dolgozott. Akkor még nem értettem a történetek mögött meghúzódó szereplők egyediségét. Nem  értettem, hogy rokonok vagyunk, hogy belőlük nőttünk ki, hogy figyelnem kell, mert az ő történeteik által érthetem meg magam is, találhatok válaszra ki vagyok.
Útban voltunk egy másik országba, a nagymamám egyetlen élő 16 évvel fiatalabb testvéréhez. Nyomasztó utazás volt. Megmerítkezés a szegénységben és sötétségben. Hirtelen értékelni kezdtem azt a helyet, ahová tartozom. Reménykedtem, a végállomás, az élet, amit Ők élnek, kevésbé lesz majd nyomasztó. Egy gyönyörű nagy városba értünk. Csodás épületekkel, melynek történelme és története volt. Külföldi voltam, nem oda való. A ház, ahová becsöngettünk egy forgalmas utca kisvárosi kertes háza volt. Semmi cicoma. Szögletes, tiszta, és szürke, szürke, szürke. Itt is hasonló volt az élet a 80-as években. Engem nem billent ki a rossz idő.  A konyhában ülve, most  teljesen megbillentem. Mintha a szívem táján megragadta volna valaki a grabancom. Fájdalmas volt bele szippantani ebbe az életbe. Olyan mély tiszteletet és együttérzést éreztem az éppen csak  frissen megismert rokonaim iránt, hogy uralkodnom kellett magamon, ne adjam jelét, fojtogató elérzékenyülésemnek. Mély hálát éreztem, hogy egy asztalnál ülhettem velük a kopár, nyomasztó konyhában. Hirtelen életre kelt a 16 évvel ezelőtt elvesztett nagymamám. Az arca, a hangja, a huncut tekintete és mosolya, idős húga személyében. 

Egymásba gabalyodtak Anyukámmal. Csak Ők értették igazán, csak Ők ismerték múltjuk egy közös szeletét. Mi más lenne ez mint elszakíthatatlan örök kötelék. Égetett az utolsó találkozás kimondatlan lehetősége. Emlékezés, fényképek, a múlt megismerésének egyetlen, utolsó esélye. És ott volt Gittike. Az oly sokat emlegetett, kitűnő képességű tőlünk alig néhány évvel idősebb unokatestvér. 
Manyika néni és Gittike
Sosem találkoztam hozzá fogható jelenséggel. A romlatlanság, az abszolút tisztaság. Lenyűgözött a rendíthetetlen türelem, amely mint egy egyenes, folyamatos vonal megszakíthatatlanul, szilárdan kitartott. Jóság áradt minden gesztusából.
Időutazás volt. Egy szelet a múltból. Öröm, hogy tartozhatok hozzájuk. Megálltam. Éreztem. Gondolkodtam. És tanultam. És hogy ki vagyok? Még mindig nem tudom!
a leggyönyörűbb templom amit valaha láttam, és amelyben a nagypapám keze munkája is ott lapul

2011. március 16., szerda

napraforgó a la Marcsi alias Limara

Az, hogy nagyon is konform vagyok, azt a mellékelt bejegyzés is hűen igazolja. Beálltam én is a sorba. Azok sorába, akik elkészítették Marcsi napraforgóját. Nem bántam meg, az egyszer biztos, a gyerekek meg egyszerűen a rabjává váltak. Addig nem is igen voltak hajlandók másból enni, amíg ez el nem fogyott. Ha nem is malomkerék méretű, de két hatalmas sütiről van szó. Miközben sült, azon gondolkodtam, ugyan mit kezdek ennyi sütivel, gondolatban már egy részét elajándékoztam, egy része a mélyhűtőben végezte. Nem került sor egyikre sem, és erre abban a pillanatban fény derült, amint a gyerekek az asztal mellé ültek, és neki láttak a sütinek. És a kérésnek nem volt vége. Komoly aggodalomba fogtam, ugyan nem lesz a mértéktelen evésnek hányás a vége. Nem lett! A tészta mennyisége lehetőséget nyújt arra, hogy akár sós, akár édes változatot készítsünk. Ezt a lehetőséget semmi pénzért ki nem hagytam volna. Jöjjön először a sós......
A hozzávalókat Marcsi blogjáról szemérmetlen módon ide ollózom. Marcsi, ugye megbocsátasz nekem?
  • 50 dkg finomliszt
  • 1 tojás
  • 140 g joghurt
  • 3 ek. olaj
  • 1,5 tk. só
  • 1 ek. cukor
  • kb. 1,8 dl víz
  • 2 dkg élesztő
  • + 1 tojás a lekenéshez
  • szezámmag, fekete szezámmag  

  • Kenyérsütő híján én továbbra is a klasszikus módon készítem a tésztát. Amikor a bedagasztott tészta kb. a duplájára megkelt, 4 részre osztottam, pont ahogy Marcsi javasolta. Az egyik kis bucit köralakúra kinyújtottam, majd ráhelyeztem a sütőpapíros tepsire, és megkentem a töltelékkel. Jelen esetben zöld pestóval, amely igazi nosztalgikus hangulatát az adta, hogy a tavaly nyári olaszországi nyarlásunkról hoztuk magunkkal. Már egészen elfelejtkeztem róla, és amikor rá találtam, azon gondolkodtam, vajon ez lesz e nagy becsű pestónak a legmegfelelőbb felhasználási módja. Azt kell, hogy mondjam, tökéletes párosítást alkottak. A pestóval megkent tésztára jó vastagon cheddar sajtot reszeltem. Kinyújtttam a következő kis bucit, majd azzal befedtem a már megkent tésztánkat. Ezután lisztes pohárral lenyomatot képeztem a tésztára, amely a virág közepét adja. Majd jöhet a fonás, csavarás, kelesztés, tojással bekenés, díszítés és végül a sütés
 Jöjjön az édes napraforgó! Nálunk a mákos minden féle formában és végeláthatatlan mennyiségben mehet. Megfőztem a nagymamai hagyatékot, azt a mákos krémet, amely minden karácsonykor belekerül a bejglibe.
Hozzávalók szabadon:
  • darált mák
  • cukor
  • fahéj
  • citrom és citromhéj
  • zsír
  • reszelt alma
  • tej
 Imádom és a gyerekek is. Még ki sem hűlt a krém, csak félre tettem a kőre, had hüljön, mire oda néztem Borisz nyakig a lábasban volt, és a fele krém hiányzott. Imádom, hogy a nagymamám ilyesmit hagyott ránk, és hogy az Anyukám megtanított rá, hogyan készítsem, hogy én is rá hagyhassam majd az én gyerekimre. Ez is egyfajta örökség. 
A tésztája pihe - puha, omlós. Szemnek gyönyörű, igazi vendégváró aszalra való. És még azt is megkockáztatom, hogy egy kevésbé tapasztalt háziasszony - magamra gondolok - , is, viszonylag könnyedén káprázatathat el egy nagy asztaltársaságot!

2011. március 15., kedd

Édes-sós mandulás keksz

 
Úgy kezdődött, hogy Gesztikénél csodás macaronokat láttam. Persze lenne mit művelődni macaron ügyben, mivel úgy hírlik, elkészítése nem a legkönnyebb. Kb. 7 tojás fehérje csücsül a hűtőmben. Ez nálunk nagyon jó hír, mert eltántoríthatatlanul nagy tojásfehérje alapú süti rajongók vagyunk. A macaron egyik alapanyaga is tojásfehérje, szóval úgy érkezett hozzám a recept ötlet, mint éhes kutyának csont. Nem sokat vacilláltam rajta, tojásfehérjés süti ügyben a meggondolatlan, átgondolatlanul bátor kategória vagyok. Mandula, mint fontos összetevő, nem volt itthon. Nádja és Édesapja nyakukba vették a várost, a kívánt manduláért. Hozták, mutatták büszkén a friss szerzeményt. Ja, csak ne sós, héjas mandulát hoztak volna oly büszkén. Na, lőttek macaron. Lett is egy kisebb szóváltás belőle, mert hogy a férj nem gondolatolvasó, és igen, baromira rákészítette a pocakot. Muszáj volt őket kárpótolnom valahogy. Egy nő legyen találékony! Méghozzá úgy, hogy az elhibázott hozzávalót mindenki legnagyobb megelégedésére jól hasznosítsa fel. Szégyenlem, de Nigella Lawson könyve még mindig nálam időzik, így találtam nála az alapötletre, miközben az esélytelenek nyugalmával nála voltam vendégségben.
Édes-sós földimogyorós sütemény! How bizarre! Jesszusom! Édes-sós! Sós az volt, ha nem is mogyoró! Vissza röppentett a gyermekkoromba, és azóta is szárnyalva találgatom, mire emlékeztet oly pontosan ennek a csodás keksznek az íze. Igen, képzeljétek el, egy olyan ízre sikerült rátalálnom, amit valamikor gyermekkorom idejéből ismerek. Jó lenne rá jönni, mi lehetett, de nem tudom.
 Hozzávalók:
7.5 dkg cukor
10 dkg vaj
5 dkg margarin
1 tojás
1 tk. vanília kivonat
17.5 dkg liszt
1/2 cs. sütőpor
12.5 dkg sózott földimogyoró *- nálunk ugye bár sózott mandula volt, és abból is csak 8 dkg -*
Előmelegítjük a sütőt 190C-ra. Egy tálban összekeverjük a vajat, a margarint, a cukrot, a tojást és vaníliát. Ezután következik a liszt, sütőpor és a mandula. Nigella szót sem ejt arról, hogy aprítsuk szét a mogyorót, de mivel én mandulával nyomultam, nem tűnt túl nagy ostobaságnak a mandulákat kissé szétveretni botmixerrel. Nem volt ez rossz ötlet, de útközben rájöttem, találhattam volna okosabb megoldást is, mert a konyha terítve volt az apró mandula szilánkokkal, a szememről nem is beszélve. Mivel a tésztát kissé sűrűnek találtam én hozzá dobtam egy jó nagy kanál tejfölt. Így jó ragacsos tésztát kaptam, de arra gondoltam, ugyan van e mit veszítenem. Egy teáskanál segítségével kis gömböket pöttyögtetünk a sütőpapíros tepsinre, kb. 5 cm-re egymástól. Ezután következik a következő atrakció, amit azt hiszem nem érdemes elhagyni, mert talán ez is fontos a csodás végeredményhez. Teáskanál vízbe márt, majd a vizes kanalat fahéjjas cukorba, és a kis tésztagömböket ezzel a cukros kanállal laposra lappangatjuk. 10 perc sütést javasol Nigelle, persze én nem hallgattam rá, volt az 20 is, és kicsit keményre sütött, ropogós, roppant finom időutazás lett a jutalom!

2011. március 14., hétfő

megint hétfő

Megint Hétfő.....Igen, igen hétfő. A hét oly népszerűtlen, a hét nem szeretem első napja. Hétfő, ami általában mindenkinek lusta, álmos, rosszkedvű. Akadályozott. Általunk. A vasárnap finomságokkal teletömött pocakjaink miatt. A gyűröttre aludt testünk és arcunk miatt. A "- Na és ma mit vegyek fel?"- reggeli találós kérdés miatt. A döcögős reggeli indítás miatt. Mert olyan korán van, mert olyan hét eleje van... Közfelfogás a hétfőről, ami alól én sem vagyok kivétel. Pedig valójában minden vég, valaminek egyúttal a kezdetét is jelenti. A kezdet pedig mindig új lehetőséget hordoz. Új lehetőséget a megújulásra, az újrakezdésre. Arra, hogy csodák történhessenek. Hétköznapi hétfői csodák, akár.

Megint Hétfő......Arra gondoltam, hogy "rendszert csinálok az idegeitekből". Hétfőnként összegzem az elmúlt hetet, eseményeket. Koncentrálva kifejezetten arra, ami jó volt benne. Nem. Arra koncentrálva, hogy megosszam veletek azt, ami fontos volt nekem az elmúlt hétben. Érzelmileg értelmes dolgokról próbálok írni, eseményekről és tervekről, amik így-vagy úgy hatottak rám. Az érzelmek, események, melyek az életem szerves részei.
Szeretnélek Titeket arra ösztönözni, ha van kedvetek csatlakozzatok hozzám. Csak annyit kell tenni, hogy összegzitek Ti is az elmúlt hetetek dolgait egy olyan fotóval, amely kifejező és beszédes és írjatok hozzá kísérő szöveget. Majd ide látogatva hozzám, linkeljétek be a blogotokon lévő bejegyzéseteket a nálam található aktuális Megint Hétfő bejegyzésem megjegyzéséhez, hogy ellátogathassunk hozzátok mi is. És hogy mi értelme? Kíváncsi vagyok a gondolataitokra, érzéseitekre, az éppen Titeket most foglalkoztató dolgokra. Közösség kovácsolódhat belőle. Lehetőség arra, hogy segítsük, támogassuk egymást, hogy jó barátságok születhessenek. 
Az ünnepnapokkal teljesen össze zavarodtam, nem nagyon érzékelem mikor milyen nap van. Szóval ma megint hétfő. Ez a hét az érzelmek jegyében telt. Persze jó kérdés, nálam melyik hét nem? Kevés olyan dolog van, amely nem vált ki belőlem érzelmeket. Kezdődött a nőnappal. Amit alapjáraton nem szeretek. Most mégsem volt ellenemre. Két dolog van, ami ellenérzést vált ki belőlem. Az ünnep el üzletiesedett arculata, bár ez leginkább az üzleti világ kudarca. Lefokozzák az ünnep hangulatát az aránytalanul magas áremeléssel, mintha egy nap alatt, vagy azalatt a néhány kötelező ünnep nap alatt akarná mindenki megalapozni az éves hasznát. Persze lehet, hogy nem jó ötlet a férjem reakciójából kiindulni, akit mélyen sokkol az ilyenkor kígyózó tömeg a boltokban, és a szemtelen áremelés, ami miatt legszívesebben elhalasztaná az egész ünneplést. És itt van a dolog kötelező jellege, az elvárás. Hogy néz az ki, hogy nem viszünk virágot a nőknek? És milyen érzés nőként nem kapni virágot nőnapon? Pedig nőnek lenni nagyon jó. Boriszkámtól is kaptam egy kis szívecskés lapot, és Incike néninek hála, nem maradt ki a Nádja és Anyukám sem belőle. Olyan büszkén szorongatta és tartotta számon, mintha tudná miről van szó. Mondtam már, hogy Borisz mennyire szórakoztató kis bohóc? Hihetetlen fazon. Mintha az élet ezekkel a gyerekekkel akarna kárpótolni bennünket! Hálás vagyok a sorsank a gyerekeinkért!
Március 09. 
8 évvel ezelőtt kíváncsisággal és némi félelemmel tudatosodott bennem, hogy valami elkezdődött. Hajnal volt, fél egy. Csak én voltam fenn, és az első görcs. Reménykedtem, hogy nem a fájások kopogtatnak ajtónkon. Nem ébresztettem fel a férjem. Egy ideig. Olyan bizonytalan voltam. Felébresztettem, és egy ideig együtt bizonytalankodtunk. Tudtuk, elérkezett az idő valakinek az érkezésére. Csak reggel 7 körül mentünk be a kórházba, ahonnan még haza küldtek bennünket, de a fájások megbízhatóan jelezték, valaki kitartóan küzdi magát a világra. Számomra a szülés elképzelhetetlen volt hétvégén és nappal. Hanna mégis vasárnap ebéd után érkezett. Csak néztem a szülő ágyról kifelé az ablakon. Néztem, ahogyan az emberek ételhordóikkal az ebédjükért igyekeznek. Hát igen, ebéd idő volt. Nekünk Hanna érkezett. Csupa magzatmázasan, csúnyácskán mint egy kis erdei manó a 47 centijével és 2 kg 35 dekájával.
Mondtam már, hogy dupla életvonala volt? Fogalmam sincs, mit jelent. Csak eszembe jutott. Születés nap. Imádom a virágokat. Mindig ácsingózom a virágboltokban, képzelődöm, csodás csokrok után vágyakozom. Születésnapra az emberek virágot visznek azoknak, akiket szeretnek. Minden március 9-én én is beállok a virágboltba, és csodás, rózsaszín, pillangókkal, gyöngyökkel ékesített, csillogó kis csokrot készíttetek. Valakinek, akit nagyon szeretünk. És ezzel az édes kis csokorral, most már 4-en kisétálunk Hanna sírjához. A gyerekek szaladgálnak. Nádja akkurátusan elhelyezi a virágcsokrot. Borisz csigákat gyűjt, és pakolgatja a síron található figurákat. Nekik köszönhetően nincs alkalom hosszasan merengeni a sír előtt állva. Sosem ott fáj a legjobban. Meg van  a véleményem az temetési szokásokról. Ma már másképpen csinálnám. Nincs fájdalmasabb, kegyetlenebb arcul csapás, mint a gyerekünk sírja előtt állni. Minden alkalommal a veszteséget, a hiányt demonstrálja. És lelkiismeretfurdalást kelt. Van benne valami kötelezettség jelleg. Az emlékek sosem kérnek engedélyt, és sosem jelzik előre, hogy megállíthatatlnaul érkezni igyekeznek. Bármikor támadhatnak, de leginkább nem akkor amikor ott lenne az ideje és helye. Nem tudom elmondani, mit érzek. Csak arról tudok beszélni, mennyire elképzelhetetlen ez a történet. Volt egy kislány. A mi kislányunk. Csodás kis élet. Felébresztett. Tudatomra ébresztett. Az ember sorsa nehezen értelmezhető. Tényleg miért velünk történt mindez? Miért minket válaszott szüleinek? Hol lehet most? Tényleg hol? Láttam meghalni. Milyen bátor volt! Másfél évesen. Jajveszékelés, szűkölés nélkül hagyott itt bennünket. Nem tudtam, de búcsúzott: - Anya, Apa, Cini...............! Boldog és büszke vagyok, hogy mi lehettünk a szülei! Boldog Szülinapot!

Szombaton Csajos klub volt. Marcsi és Timi kezdte szervezni, és makói viszonylatban valódi siker sztori. Legalább 15 csajszi havonta egyszer össze jön. Hajlamosak az emberek begubózni és béna kifogások mögé bújni, csak ne kelljen emberekkel találkozni. Pedig nincs értékesebb dolog az életben mint barátokkal és a családunkkal együtt lenni. Ott a klubban, nem vagyunk egyformák. Sőt nagyon is sokszínűek vagyunk. Helye van mindenkinek, mindenféle egyéniségként, és ettől igazán színes a világ és az együttlét. Van aki szőke, és vannak barnák, van aki festett és van aki természetes. Van aki sminkkel és van aki nem tud - ez lennék én -, és van aki vékony és van aki molett. Van aki laza, és van aki először feszeng, van aki csendes és van aki nem.  Nem túl szervezett, nem épül koreográfia köré ez a pár órás együttlét. Azt hiszem tévedek. Van egy igen jelentős vezérszál, még pedig az evés. Többünk hoz valamilyen süteményt. Mindig nagy öröm a többiek sütijeit végig kóstolni és a sajátomat tukmálva kínálgatni. És persze az irdatlan mennyiségű röhögés sem elhanyagolandó. Szóval rajta, senki ne fogja magát vissza, sosem késő bele vágni és szervezni egy jó kis baráti kört. Higgyétek el, megéri!

2011. március 13., vasárnap

Citromos keksz

 
Ma ismét bebizonyosodott, hogy nincs élet a házunkban keksz nélkül. Még csak nem is foghatom a gyerekekre. Mert nekem pontosan oly mértékű hiányérzetem van, ha üresen konganak a kekszes dobozok mint nekik. A baj csupán annyi, hogy a dobozok irtózatos gyorsasággal képesek kiürülni. Süthetek bármennyit, nem tudok eleget készíteni. Tegnap a havonta megrendezésre kerülő - Makón működő - csajos klub -, soron következő összejövetele volt. Nem volt sok időm, de nem akartam üres kézzel érkezni és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy egy bizonyos könyvből - Nigella Lawson - akartam mindenképpen ötletet meríteni, mert Marcsi már olyan régen kölcsön adta, hogy ildomossá vált vissza adni. Anélkül meg mégsem juttattathattam vissza gazdájához, hogy nem készítettem belőle semmit. A citromos süti néven futó kekszet készítettem el, nem egyedül ám, felbecsülhetetlen értékű segítségem volt Borisz személyében. Annyira rá kapott a kukta szerepére, hogy éjjel-nappal követeli a gyurma anyagot, természetesen tészta formájában. Választásom oka nagyon is prózai. A kész citromos vajam ott áll a hűtőben, nem volt más teendőm, mint megcsinálni a keksz tésztáját és a fincsi krémmel a kekszeket megkenegetni.
Hozzávalók:
12.5 dkg margarin
12.5 dkg vaj
7.5 dkg cukor
1 tojás sárgája *- én az egész tojást bele tettem -*
1 ek. citrom leve * - na én aztán nyomtam a citrom levét rendesen bele -*
1 citrom lereszelt héja
1/4 tk. só *- én sütik esetében azért szeretek csínján bánni a sóval -*
27.5 dkg liszt
5 dkg darált mandula *- nem volt itthon, kihagytam -*
2.5 dkg kukoricaliszt * - a mandulahiányt kompenzálva én 5 dkg-ot tettem bele -*

Egy nagy tálban összekeverjük a vajat, margarint, cukrot, majd a tojássárgáját, a citrom levét és héját, valamint a sót. Ezután jönnek a lisztek és a mandula, már akinek van. Ekkor jön egy órás pihentetés a hűtőben.
Sütőt előmelegítjük 180C-ra. Kis golyókat formálunk, és kb. 2 cm távolságra helyezzük őket a sütőpapíros tepsinkben. Minden gombóc közepébe kis mélyedéseket fúrunk, amelybe kerül sütés után majd a krém. Minden gombócba bele fúrtam a lyukakat, az más kérdés, hogy mire kisültek, az összes lyuk összeforrt, és ronda kis lapos kekszek maradtak. Nem kell megijedni, az íze így is nagyon jó. 20-25 perc alatt sülnek meg. Amikor megsültek és kissé kihűltek, jöhet bele a citromos vaj az elméletileg létező, de nálam összeforrt lyukakba. A krém leírása itt a blogon megtalálható citromos vaj néven. 
A kekszeket szépen sorba raktam egy tányérra - a bizonyítékot lásd a fenit képen -, hogy kultúráltan érjenek oda az összejövetelre. Azután úgy alakult, hogy a kocsit itthon kellett hagynom, ezért szállításügyileg átgondoltam a kérdést, és kitaláltam, hogy egy ámbár kevésbé mutatós, de praktikusabb megoldást választok, mégpedig egy ételhordó lábos személyében. Belehelyeztem a bicajom kosarába, és csak a helyszín kapujához érve vettem észre, hogy az ételhordó fejen áll. Nem tudom hanyadik bukfenc után állapodhatott meg ezen állapotában, de a kekszek külsejét illetően, nem egy volt. Így érkeztem én meg a lányok közé a csúfondárosan össze-vissza kenődött kekszeimmel. Hoztam a bizonyítékot, hogy itthon nem volt annyira rossz a helyzet. Bocs Lányok, remélem nem álmodtatok rosszat az éjjel!

2011. március 10., csütörtök

Szardíniai lepénykenyér

Lelki szemeim előtt nyár volt. Csodás nyári meleg, hűsítő fuvallattal. Boldog gyerekzsivaj és jó barátokkal teli önfeledt hangulat. Legyünk reálisak. Inkább tél van még mint tavasz. A hangos, és boldog és örök gyerekzsivaj megvan. Tavaszodik és küszöbön már a nyár. Van realitása az álmodozásnak. Sütöttem ma valami igazán nyárit. Kerti partihoz valót. Még tél van, parti nélkül, így is jó volt. Mert itt vannak a gyerekek és egy lelkes férj. Ha a gyerekek nem is, a férj mindig, minden körülmények között, próbálkozásaim sikerüljenek bárhogyan, de értékeli azt, ami általam az asztalra kerül. És én ezért nagyon hálás vagyok. Már alig várom, hogy valakit kényeztethessek a kertünkben ezzel a különleges ízvilágú és hangulatú lepénykenyérrel. Másképp élek most ebben a házban. Másképp mint szoktam. Minden kiválasztott padlólapban, minden falszínben, a szobák kialakításában benne van az egyéniségünk és a szívünk. A kertben. A kavicsokban. A bokrokban és fákban, amelyek még csemeték. Elfogódott nosztalgiával nézek rá, sóhajtanak a falak, átitatódtak titkos gondolatainkkal, történeteinkkel, örömeinkkel és könnyeinkkel. Minden háznak meg van a maga története és minden házban lévő fának és virágnak meg van a maga meséje. Van egy hosszú törzsű gömb koronájú fiatal fa a kertünkben. Ha kinézek a háló ablakunkból reggel az első pillantásom ennek a csodás fának a gyenge, zsenge törzsére téved. Ki gondolná az  udvarunkba  belépve, hogy ez a csodálatos, sudár fa egy fa, a FA, amit Hanna emlékére ültettünk. Ez a Hanna fája, a Hanna kiskertjében. Hanna meghalt, mi is picit vele, félig tébolyult állapotban jártuk a kertészeteket, keresve, kutatva egy fa után, amely méltó hozzá. A város másik végében találtuk rá. Olyan hosszú volt a törzse, hogy autóval nem tudtuk haza hozni. Fogtuk, hoztuk némán Anya és Apa, gyalogolva átszelve a várost egy órán át. Ez lett a Hanna fája. 

ott a távolban az a magas, kecses vékony törzsű fa
A reggeleim első látványát nyújtó növényének ez a története. Így susogja el minden növény a hozzájuk tartozó emberek történetét. Ne gondoljátok, hogy a fájdalom mellett nincs öröm, hogy a könnyekben nem lehet mosoly.  Mert minden mögött emlék lapul és minden fájdalom alapja valaha öröm volt. Ez az otthonunk. Itt látjuk vendégül a hozzánk betérőket. 
Szardíniai lepénykenyér:
2.5 dkg élesztő
35 dkg liszt
15 dkg kukoricadara
1 tk. só
fűszerek: kakukkfű, bazsalikom, köménymag.......
2 ek. olaj
2 ek. olívaolaj
1.5 dl langyos vízben pici cukorral az élesztőt felfuttatjuk. A száraz összetevőket elkeverjük - liszt, kukoricadara, só, fűszerek -, majd jöhet hozzá az élesztő, az olaj, és igény szerint langyos víz, ha kéri a tészta. Miután megdagasztottuk a tésztát, letakarva, meleg helyen kb. 45 percig kelesztjük. A sütőnket előmelegítjük 240 C-ra, és a tepsiket sütőpapírral kibéleljük. A tésztánkat 8-10 részre osztjuk, és jó vékony kerek formákat nyújtunk belőlük, majd ráhelyezzük a tepsinkre. Ha a sütő elérte a kívánt hőfokot, kb. 5-10 perc alatt készre sütjük őket. Egymás tetejére sorba rakosgatjuk őket, de mind közé teszünk egy papírtörlőt majd a tetejére egy tányért, hogy kicsit le lappangassa őket.
 Mielőtt neki látnánk a bekebelezésüknek, ízlés szerint tálalhatjuk olívaolajjal megkenve, megszórva sóval, friss rozmaringgal, kakukkfűvel. 
Én most a nyáron eltett aszalt paradicsomom fokhagymás olajával kentem meg a lepénykéket, megszórtuk aszalt paradicsommal, póréhagymával, friss rozmaringgal majd átmelegítettük a sütőben. 
 A végén pedig szardíniát ettünk hozzá! Nyári, olaszországi, önfeledt hangulat! Ez igen!

2011. március 8., kedd

mézes-marcipános csigák

Egyáltalán nem ezzel a sütivel kellene most itt lennem. Este 6 órakor még vendégünk volt, és elképzelésem volt arról, mit süssek. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt, az üres hűtő, és az éhes szájak, akik mindig eszeveszettül péksüti után kiáltanak. 
az egyik éhes száj
és itt a másik éhes száj is
 Kelt tésztából készült sütik terén mindig úgy érzem nincs elég széles választási lehetőségem. Különböző néven ugyan, kis változtatással, de mindig ugyanaz. Kakaós, cimetes csiga. Vagy bukta lekvárral, túróval. Mindegy, hívhatjuk bárhogyan, a vége nagyon hasonló, én viszont szomjazom az ismeretlenre. Persze nem vagyok én minden téren ilyen fene mód bátor, nagyon is jó a megszokott, az ismerős, az otthon. De ha van az embernek egy szeretett bázisa, emerekkel és otthonnal, van kapacitása az új befogadására. Az interneten való sikertelen kutakodásom miatt egy ajándékba kapott nagy buci szakácskönyvhöz fordultam, ahonnan ma, az alapötletet merítettem. Mézes csiga, aminek egy részét még tovább túrbóztam marcipánnal. Annyira megtetszett nekem ez a süti, hogy képtelen voltam halogatni egy későbbi alkalomra, megakartam osztani veletek ma, azonnal.
Hozzávalók:
40 dkg liszt
15 dkg margarin
2 dkg élesztő
3 ek cukor
2 tojássárgája
csipet só
1 dl tejföl
méz
marcipán
A szokott módon állítottam össze a tésztát. Az élesztőt felfuttattam a cukros, langyos tejben. Közben összeállítottam a száraz összetevőket, vagyis a lisztet elkevertem a sóval, cukorral, majd hozzáadtam az élesztős keveréket, a tojások sárgáját és tejfölt, és segítségül hívtam a kézi mixeremet. Nekem kellett langyosítanom még hozzá egy picit tejet, hogy a tésztát jól össze tudjam állítani, majd a végén az olvasztott margarinnal való locsolgatással fejeztem be. Amikor a tészta összeállítsa meg volt, pihenni küldtem kb. 1 órára, hogy a duplájára növekedjen a tészta. Amikor elkészült, a cipót félbevágtam, a tésztát kinyújtottam és jól megkentem mézzel, feltekertem mint egy bejglit, majd kb. másfél centis darabokat vágtam és szépen sorba raktam őket a sütőpapíros tepsimre. Miután tejjel szépen egyenként megkentem őket, megszórtam fahéjjas cukorral mindegyiket.
sütés előtt
További 30 perc várakozás következett, de közben elkezdtem előmelegíteni a sütőmet 180 C-ra, majd ott sütöttem kb. 25 percig a csigákat. 
most sült ki, még meleg......
A tészta másik felével ugyanígy jártam el azzal a különbséggel, hogy a mézzel megkent tésztámra marcipánt reszeltem, majd bejlgiszerűen feltekertem őket, majd a csigákkal az előzőleg ismertett módon jártam el. Melegen=szívből ajánlom, na persze csak a kipróbálását, mert ha melegen eszitek, megülheti a gyomrotokat. Legalább is az én Anyukám gyerekként ezt hitette el velem, megfertőzőtt, így én ezt már tovább örökítem az én gyerekeimre. Őszintén szólva nagyon is érdekelne, vajon mi az igazság e téren, ez csupán régi népi hiedelem, vagy mégis csak valóságalapokon nyugszik eme örökségem?!

2011. március 7., hétfő

Csupa nagybetűs rugelach

 Volt itthon krémsajt. És voltak emlékek a fejemben. Tudtam, hogy karácsonykor Marcsiéknál járva, terülj-terülj asztalkámja egyik hihetetlen ízélménye, egy látványra egyszerű, nagyon is hétköznapi édes sütemény volt. Csak a számba ne került volna, mert jaj, akkor vesztem el végérvényesen. Ízlelő bimbóim munkához láttak, és már nem létezett más, mint hanyatt dőlni és hümmögve csak élvezni az ízeket. A neve is ismeretlen volt, sosem hallottam róla, és beazonosíthatatlan volt számomra, az is, mivel volt megtöltve.  Marcsi "megsúgta" honnan ered ez a csoda. Látogassatok hát el Fűszeres Eszter oldalára, a  www.fuszereslelek.hu oldalra. Hulljjon hát le a lepel e mennyei, kényeztető süteményről, csupa nagybetűkkel:
RUGELACH:
20 dkg krémsajt 
20 dkg szobahőmérsékletű vaj 
10 dkg cukor
25 dkg liszt

A tésztát robotgéppel gyorsan összedolgoztam, majd Folpackba csomagolva egy éjszakát pihentettem a hűtőben. Írja mindezt Fűszeres Eszter, de nálam még mindig beszerzés után kiált a hiány. Óh, édes konyhai robotgép, a háziasszonyok első számú segítő tündére, úgy vágyakozom utánad. Érzem, hogy egyszercsak arra ébredek, hogy teljesül a vágyam. Végre én is beállhatok majd azok sorába, akik rendelkeznek egy ilyen csodamasinával. Végül sikerült megbírkoznom nélküled is a feladattal. A vajat a cukorral, pici sóval és liszttel és a két gyenge kis kacsómmal jól eldolgoztam, majd jöhetett a ragacsos, munkát igen csak megnehezítő krémsajt. Gyönyörű kis gombóckát formáltam belőle, folcpackba csomagoltam és Fűszeres Eszter tanácsát megfogadva egy éjszakára álmodni küldtem. Csak másnap láttam neki újra a feladatnak, elképesztően nagy izgalommal. Dupla izgatottság volt az enyém, hiszen tudtam, hogy az Eszter oldalán töltelékként javasolt cuccot hiába tenném a sütibe, a gyerekek nem ennék meg. Szégyenlem, de miattuk muszáj volt megszentségtelenítenem ezt a pazar süticsodát, igen, igen, nutellával, nem jutott más az eszembe. Az mindig tuti befutó. De figyeljetek csak, jött a következő ötlet, mert azt azért mégsem hagyhattam, hogy ennyivel legyen a csodavárásom lerendezve. 
Az én töltelékem a következő volt - fügés-marcipános - : az adatok csakis hasraütés jelleggel értendők -
15-20 dkg. marcipán
1 tojás
1-2 ek. narancslekvár
Egy tálba nagylyukú reszelőn a marcipánt lereszeltem, majd jöhetett hozzá a narancslekvár és a tojás sárgája, ezeket jól elkevertem, majd az egy tojás fehérjét felvertem, és azt is a már előző masszámhoz kevertem.  A hűtőből a tésztát elő véve 4 részre osztottam és minden egyes darabot szép kör alakúra kinyújtottottam. Jó gazadon megkentem a marcipános masszámmal, majd gazdagon megszórtam az apróra elvagdosott fügémmel, és igen jól halljátok, mindezt még meghintettem fahéjjas kristálycukorral. Ezután a gazdagon felcicomázott kört elvágtam 4 részre, és minden részt még további 3 cikkelyre. Így, ha jól számolok, akkor 12 db sütim lett. De ne felejtsük el, hogy még 3 ilyen köröm lesz. - Nem lepődnék meg, ha elszámoltam volna, a matematika sosem ment -. 
Fantáziám tovább pörgetve, nyughatatlan természetem nem megtagadva tovább fokoztam az élvezetet, és picit felfőztem a hűtőnkben meglapuló birsalmasajtunkból, amiben szerencsére diódarabok is meglapultak. Az utolsó körömet megkentem a citromos vajammal savanykás alapnak, majd következett a kissé felfőzött, de darabos birsalmasajt, itt viszont megálljt parancsolva magamnak, idegeket nem tovább borzolva nem szórtam meg fahéjjas cukorral. A cikkeket a nagyobb felük felől csavarjuk fel, és sütőpapíros tepsire rakosgatjuk a kész sütiket, majd tojással megkenjük és megszórjuk egyenként őket fahéjjas kristálycukorral. Néhányat szabadon hagytam, a nutellásokra pl. egyáltalán nem juttattam. 180C-ra előmelegített sütőben kell sütni kb. 25 percig. Hmmmm, csodás, szaftos, édes, zamatos kissé csufi kis sütik születtek,  melyeknek iszonyatosan nehéz ellenállni. Vigyázat gyorsan fogy! Számomra maga az életveszély!!