iszonyú gyors helyzetjelentés

Hát itt vagyok. Csak néhány percre. Fura érzések között. Fáradtan. Nem tagadom. Túl vagyunk rajta, igen. 

Túl vagyok rajta, igen. Hogy hogyan? Hogy mennyire? Nem tudom. Igen, ott voltam. Én voltam ott. Csak én voltam ott. Én adtam át a kulcsot. És ha most mégis arra adnám a fejem, hogy elbizajozom a házunk előtt - ami már nem is a miénk, de a szívem mélyén mindig is a miénk lesz -, némileg tudathasadok. Nem értem, persze tudom, hogy nem mehetek be. Hogy nincs kulcsom. Érzelmileg úgy élem meg, mintha tovább bicikliznék csupán Anyukámhoz, és majd később haza megyek. Nem megyek haza. Oda már nem. Soha, de soha többé. Elmesélek majd mindet, ha szeretnétek. Most viszont mennem kell. Holnap hajnalban irány Budapest. Utálok vonatozni. Egyetemista koromban évekig 7 órás vonatútjaim voltak. Egy életre elment tőle a kedvem. Holnap reggel vonatra ülök, hogy korán Budapestre érhessek. és penzlit foghassak a kezeimbe és színeket varázsoljunk leendő otthonunkba. Nádjának október 3-án oviba kell mennie. Messze még a készaház állapot. De mindenképpen addigra ott kell lennünk. A hétvégén igyekszem logikus csapásokat vágni a zsákok, feltornyozott papírdobozok és felhalmozott, egymásra hányt bútoraink között. És hogy milyen lesz a ház Budapesten? Kérlek, ne higgyetek nagyképűnek De azután az állapot után, ahogy a ház megvásárláskor kinézet, jelenleg egy mini, barátságos, kuckóképű apró kis villára kezd hasonlítani. Otthon. Végre, újra otthon. Jövő héten találkozunk, és talán egyszer eljön majd az az időszak is, amikor megint időm lesz mesélni nektek. Hosszú idő óta nem volt időm és lehetőségem sütni semmit sem. Ma nem bírtam tovább a véremmel, Anyukámnál, aki átmenetileg otthont nyújt nekünk, össze dobtam egy laza kis citromos kavarós sütit, ami nagyon, de nagyon finom lett. Hiányzik sokminden, miközben elmondhatatlanul hálás vagyok az életemért. A könnyekért, amit okoz a ház elhagyása, ami oly sokat jelentett nekünk, a fájdalomért, ami ezzel jár, mert azt jelenti, olyan helyen élhettünk, ami szívünknek kedveset jelentett. A barátokért. Az emberekért, akik körül vesznek. Mindig is nagyon sokra becsültem az emberi kapcsolatokat. Hálás vagyok azoknak, akik szeretnek, annyira, pont annyira, mint amikor Hannát veszítettük el.

megint hétfő...

Mostanában hanyagolom az írást. Nem sok új dologról tudok beszámolni,  miközben minden új és változik körülöttünk. 

Viszlát rend, viszlát nyugodt, kényelmes élet! A szemeim fél árbocon. Miközben naponta többször pityogásra adom a fejem. Elsírom magam azért, ha kedves valaki velem, és elsírom magam akkor is, ha nem. Nyilván voltam már kiegyensúlyozottabb. És remélem leszek is. És miközben ezen jajveszékelek, beléptem a gyerekszobába, hogy ránézzek a gyerekekre. Álomországban járnak. A Nádja ágya szélén babák akkurátus rendben sorakoznak mellette. Gondosan elrendezte Őket. Mindig lenyűgöz, mire képesek a gyerekek. Milyen kevéssel beérik. Ugyan mi járhatott a fejében? 

Ugyancsak szociális jellegű végzettséggel rendelkező leendő szomszédasszonyom felhívott ma este. Jól esik a gondoskodás. Nem tagadom. El is sírtam magam. 

- Krízishelyzet a költözés is. Tudod, tanultuk.

Nem tagadom, hogy elfelejtettem már mit tekintenek a szakkönyvek krízishelyzetnek. Vannak kézenfekvő, mindenki számára egyértelmű, magyarázatra nem szoruló krízishelyzetek. A költözés nem jutott eszembe. És ettől, hogy valahogy a dolog tudományosan igazolttá vált, valahogy megnyugodtam. Persze percekre csak. Mert a dolog lelki része mögött, ami miatt érzékenyebb az ember, és gyakrabban elsírja magát, van mázsányi fizikai fáradtság is. Lassan két hete elment a férjem itthonról. Hogy legyen tető a ház felett. Bevillant, hogy amióta ismerjük egymást, soha, de soha nem töltöttünk egymás nélkül ennyi időt. Ma nem tudtam ellenállni és megosztottam vele az információ, mire Ő: 

- Ja, nekem is eszembe jutott. Az hagyján, de Tóni bácsiék sem. 

Tóni bácsi sem töltött még ilyen hosszú időt el a felesége nélkül. Tóni bácsi hatvanXéves. Ő csinálta a tetőnket. Makóról jött el és vállalta az összes kényelmetlenséget. Ilyen fura helyzeteket produkál az élet. Olyat mindig, ami még nem volt. Ezalatt a két hét alatt elromlott a számítógép. Mindig a férjem veszi kézbe a dolgot. Most nekem kellett. Már ott megakadt a dolog, hogy a töménytelen mennyiségű zsinórral boldoguljak el. Tudtátok, hogy a monitor zsinórjának eltávolítása külön tudományt igényel? Na jó, valószínűleg leginkább nekem. És azután haza is hoztam. Mármint a gépet. És megpróbáltam megjegyezni melyik zsinórt hova dugjam. Nem ment, de volt segítségem. Most megint picit felnőttebbé váltam. Miközben naponta jut eszembe, hogy öregedő testek milyen gyermeki lelkeket takarhatnak. Képtelen vagyok magam komolyan venni. És tartok tőle, 80 évesen sem leszek különb. Értitek mire gondolok?  Egy idős, 80 éves testre, akinek a lelke egy kislányé. Kislány félelmei, kislány örömei, egy gyermek viselkedése. De 80 éves embereknek nem tolerálják, ha úgy viselkedik mint egy néhány éves kisgyerek. - Bolond, vén hülye.-súgnak majd össze a hátam mögött.

A házban ösvényeken közlekedünk. És lassan dobozok lesznek a székeink és asztalaink. Ha innék egy kávét, vagy csinálnék egy bundás kenyeret, minden adandó alkalommal kiderül, valami hiányzik. Só, serpenyő, cukor, tejpor vagy kávé. Csekkek, amik nem lettek befizetve. Valamelyik doboz mélyén lapulnak. 

De hogy melyikben???? - Csak ezt ne kérdezze senki sem!  Kellene állást keresni, de vajon melyik dobozban lehetnek a bizonyítványaim? Vicc az egész. Hahahaha... Jó lenne nevetni. Nehéz most épp ebben a pillanatban elképzelni, hogy valaha minden a helyére kerül majd. A ház jelen pillanatnyi helyzete. Nem beköltözhető. Kedd, jövő kedd a végső határidő. Na, ne sokkoljuk az idegeket! Jó nekünk. Emberek nem tolonganak bunyózva ugyan az ajtónk előtt, hogy ők is és ők is segíteni szeretnének. De vannak. És én ettől is elsírom magam, mert annyira nagyon nagyra becsülöm őket. Volt, aki csomagolni segített, volt aki növényt át és elmenekíteni innen. Volt, aki megvette a festéket, bekeverte a színt, felvitte Budapestre és neki látott, hogy legalább két szobát kifessen. Hogy majd legyen két olyan szoba, ahol meg tudjuk húzni magunkat. Bár még sem ajtók, sem ablakok nincsenek. És voltak, akik szervezni, dolgokat kilogisztikázni segítettek. Szavam nem lehet. Miközben kifeszített szemhéjakkal igyekszem értelmes mondatokat egymás után fűzni, hálát adok az égnek. Valószínűleg a külsőnk hanyatlásnak indult, erőteljes mélyrepüléssel, és azt hiszem nem ez az időszak, amikor még okosabb is leszek. Valaki becsönget. Rám nyitja az ajtót. Megkérdezi: - Segíthetek? Szólj, ha tudok segíteni. Búcsúzik is, miközben gondoskodik - legyen mit ennetek - és saját készítésű tortának adott Verdenbelle névvel tart meg az örökkévalóság számára. Kell e bármit mondjak? Szavak? Most kevesek lennének! Köszönöm!

Ugye, milyen gyönyörű? Rózsaszín, lila, beszédes. Pont, ahogyan én szeretem. Na, vajon ki csinálta????

alma-őszibarack és rebarbara-őszibarack leves

Kettő, azaz kettő levesrecept következik most.

Nem mostanában készítettem. Azt hiszem, jó ideig nem lesz alkalmam újabb receptekkel elő rukkolni majd. Kezdenek a dobozok és zsákok a fejem búbjáig érni a házban. A szeretett házban, amit elhagyni készülünk. Már nem találok tejport a kávémba, és nem igen van mit adnom enni a gyerekeknek. Napok óta csak csomagolok, jobb esetben csomagolunk, és úgy tűnik, ennek már sosem lesz vége. A hangulatom meg egyszerűen csak pityogósnak mondanám. Amikor éppen nem a pakolással kapcsolatos logisztikával vagyok elfoglalva, a városban rohanva ügyintézek. És ha éppen bele botlok valakibe, akit szívesen látok, könnyen kicsillan néhány könnycsepp a szemem csücskében. Ezek nem könnyű napok. A folyamatos búcsúzás napjai. Búcsú hangulat. Lezárás ízek. 

Ezeket a leveseket úgy két hete készítettem. Nyáron jöhetnek a gyümölcslevesek töménytelen mennyiségben. Mindkét leves egyik legfőbb összetevőjét az őszibarack képezte. Na, had hulljon végre le a lepel, miről is beszélek.

Alma-őszibarack, és rebarbara-őszibarack leves. Ugyan aszerint a metódus alapján készültek. És bár tudom, hogy a képek alapján úgy tűnik, mintha egy és ugyanaz a leves lenne, de becsszó eltérő levesek, ugyan abban a bögrében.

• Hozzávalók:
• gyümölcsök: vagyis az almáshoz alma és őszibarack, a rebarbaráshoz rebarbara és őszibarack
• fűszerek: fahéj, szegfűszeg, vanília - esetleg-
• cukor, citrom leve és reszelt héjja
• vanília puding
• tejföl
• tej

Az almát az almás leveshez a rebarbarát a rebarbaráshoz megpucoltam, megmostam, felkockáztam vagy karikáztam és feltettem párolódni fahéjas, cukros, citromos, szegfűszeggel ízesített vízben. Azután a barackkal hasonlóan jártam el, és abból is tettem a már fövésben levő másik gyümölcshöz. Amikor megpuhult, botmixerrel össze turmixoltam az egészet. Közben elkevertem egy kis - nem egy egész csomagnyi - vaníliás pudingot tejföllel, és hozzá engedtem a már össze turmixolt gyümölcsös alapomhoz. Nyilvánvalóan túl sűrűnek bizonyul a dolog, ezért egy kis tejjel addig hígítom, amíg el nem érjük a számunkra szimpatikus sűrűséget és újra össze forralom egy pillanatra az egészet. Közben megízlelem ízlelőbimbóimmal, hogy elérjük azt az ízt, ami után ácsingózunk, majd a végén hozzáadjuk a már előzőleg felkockázott őszibarackot is. Az almás leves is nagyon finom, bár annak a gyerekek picit húzták az orrukat, mert az alma tulajdonságánál fogva, a leves picit szemcsés volt, és ez nekik nem nagyon tetszett.  A rebarbarás-őszibarack leves viszont a gyümölcsleves kategóriában jelenleg nálam magasan viszi a prímet. Mindannyiótoknak bátran ajánlom figyelmébe!

megint hétfő...

Kipakoltuk a Családi Központot. Szinte teljesen üres. Persze adódik még néhány dolog, amit el kell vinni, na de ahhoz képest ahogy teli volt pakolva, most nyomasztóan kopár lett. Szerdán egy pici dobozos - 3.5 tonnás - autónyi cucc ment Budapestre. Főleg az alapítvány dolgai. És hogy most épp ebben a pillanatban hogy vagyok? Hát, csak ezt ne kérdezzétek. Férj Budapesten, lassan egy hete, hogy legyen tető a ház felett. Szeptember 20 a végső elköltözési határidő. Nem kommentálom. hogy hogy érzek. A legnagyobb dillemmám, hogy vajon hová fogunk költözi? Megbecsülhetetlen számomra, hogy meddig halad el a ház addigra. És, csak hogy ne legyen unalmas az élet, a ház, ahol lakni fogunk olyan övezetben helyezkedik el, ahová behajtási engedély nélkül max. 3.5 tonnás autó hajthat be. El tudjátok képzelni milyen kevés cucc fér egy ekkora autóba? És azt el tudjátok e képzelni, hogy ugyan hány fordulót jelenthet ez Makóról Budapestre? És azt el tudjátok e képzelni, hogy ennek mekkora költségvonzata van? 24 tonnás autó a max. méret, amire behajtási engedélyt kiadnak. Makón egyenlőre pedig úgy tűnik, egyetlen fuvarozó cég sem hajlandó ezt a témát a nyakába venni. Nem éri meg a macera. - mondják. Szuper! Éljen, éljen, éljen! Akkor most már valaki csak azt súgja meg nekem, hogy a t.......................- be költözzünk el? Nyugi, nyugi farkaséva, ez is megoldódik. Úgy szép az élet, ha zajlik. Mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni!!!! Nyugodt vagyok, teljesen nyugodt!!! És miközben ülök a fejetlenség kellős közepén, fájó, hasogató fejjel, arra gondolok, milyen szerencsés vagyok. A hétvégén úgy alakult, hogy a csajok, akikkel úgy havonta össze jöttünk traccspartira, megkegyelmeztek nekem, elfogadták a meghívásomat, hogy a mi otthonunkba jöjjünk most össze. Annyira egyedül voltam most a gyerekekkel, hogy másképp nem tudtam volna ott lenni. Érthető módon én sem akartam kimaradni, mert beláthatatlan ideig, úgy tűnik, most ez volt az utolsó, biztos együttlétem velük. Nem állítom, hogy egyszerű volt két nyafi gyerekkel, akiket csöppet sem érdekelt, hogy vannak még néhányan rajtuk kívül, a szükségletkielégítésükből egy pillanatra sem engedtek. De megérte!!! Nem az a lényeg, hogy valaki megajándékozott engem. Becsszó nem. Hanem az, hogy milyen ember áll mögötte! Böbőce már másodszor hozott nekem tortát. Búcsú tortával érkezett.

20 tojásból, monumentális. Én fel sem fogtam. Nem is gondoltam, hogy nekünk érkezett. Nem figyeltem a részletekre. Szégyenlem magam, nem sejtettem. Annál jobban esett, amikor elveszni sikeredett a részletekben. 4 szereplős történet. Anya, Apa, és két gyerek. Egy család. Ezek lennénk mi. Anya, Apa egy bőröndön ülnek. - Upsz Böbikém, szerencsére bőröndünk van, még ha nem is túl mai darab -. Makó tábla áthúzva. Valami vége. Úristen. Annyira hálás vagyok. És olyan de olyan boldog. Hogy kiérdemeltük egy ember figyelmét, szeretetét. Munkáját. 20 tojását, 4 dl tejszínjét, és legalább annyi tejét.... És a buli végén még el is mosogatott. Helyettem. Rádöbbentem, hogy van még hová fejlődnöm. Van még kitől tanulnom. Ha képes leszek eljutni erre a figyelmességi szintre, össze csapom a bokáimat, mindkettőt  és meghajolok magam előtt. Édes Böbőcém, soha el nem múló szeretettel és hálával zárlak a szívembe!!! És tudod, nem a tortáért, hanem az emberért!

igen, Ő követte el, ott a háttérben

Csapongok, de vérzik a szívem. Mert lassan eltávolodunk innen, de tudjátok a lezárás, az elmúlás mindig nehéz. Lehetőség, egy új kezdetre. De a kezdet nem könnyű. Építkezés. Megint. Elölről. És közben annyira szomorú vagyok, mert az alapítvány idén nagyon kevés 1%-os felajánlást szedett össze. Ez a tény az orrom alá dörgölte, hogy nem csináltam elég jól azt, ami annyira fontos volt nekem. Mi lesz most ott, ahol senki nem ismer. Jól van nem nyavalygok. Ezt akartam. A névtelenséget. Azt, hogy ha meglátnak, ne kössenek hozzám semmit, ne legyek más, mint egy arc a trolin. Ebből az homályból kell majd újra kitalálnom valamit, újra építeni az alapítványt, elfogadtatni, megszerettetni, és támogatókat találni. Embereket, akiknek fontos. Ha nem is úgy, és annyira mint nekem....

Tudni akartátok, hogy mi van a szívemben? Hogy mi van a fejemben? Ez most csak töredéke annak, csak a publikus magja életem mindennapjainak! Szép, de nagyon szép hetet kívánok Nektek!!!

in memorian Hanna....

Napra pontosan 7 évvel élete legpokolibb napja után, bele bújt piros szoknyájába.

- Nem is szeretem a pirosat. - gondolta, majd szoknyája derekát eligazította. Mindenkinek létezik addigi élete legpokolibb napja. A nap, amit képtelenség elfelejteni, az élmény, amely alá merít a pokolba. 8 éves lenne. Nem ma, mert szeptember 4-e nem születése napja. Évforduló. Nem ünnep. Jeles dátum. Égető, viszkető, hasogató. A halála dátuma.

Kapkodva adta a ruhákat a gyerekekre, akik reggel óta bugyiban szaladgáltak. Ő is csak mostanra öltözött fel. Délelőtt 10 óra. A kislány haját lágyan össze fogta, aki hangosan pörölt vele:

- Anya, úgy fáj........... Húzod. 

Sietni kellett, vendégeket vártak. Ebédre. A nap pont olyan perzselően égetett, mint gyerekkorában, amikor apai nagyanyjánál időztek. Falun. 

Beléptek a virágboltba. Tömeg. Gyűlölte. Nem volt most ehhez kedve. Elöntötte a meleg. A gyerekek megállás nélkül beszéltek. Választani is nehéz. Rózsaszín virág. Kerek kis csokor. A pirosat nem, de a rózsaszínt nagyon szerette.

Lassan pörögtek a percek. Végre kiléphettek. A bicaj, ami elkülönítette a többiektől, önálló életet élt. Velük. A temető bejáratánál fiatal ismerős család udvariasan engedte előre őket. - Ti is ide? - kérdezték. Ő a testvérét veszítette el. Jó volt most piros szoknyában lenni. A gyerekek is pirosban voltak. - Hogy lehet így össze öltözni? - morfondírozott szüntelen. Miközben a gyerekek megállás nélkül csak kérdezték.

- Anya, de miért halt meg? Meséld el, légysziiiiiii............... és - Anya, aki hány, az meg fog halni? 

- Nem, dehogyis. - felelte megnyugtatólag, miközben a hányástól maga is rettegett. és - Anya, kérlek meséld el nekem, én hogyan születtem? - kérdezte a szőke kislány élénken. - Úgy...- felelte az Anya -, úgy, amit senki nem ért. Csak csodál Téged érte. Én mindenképpen. - felelte a kislánynak őszintén. - Azt hiszem, sokkal többet tudtál Te a világról mint mi itt bármelyikőnk, édesem! És kérlek ne haragudj rám, ha veszekszem veled, ha türelmetlen lennék. Nem is értem, hogyan felejthetem el egyetlen másodpercre is, hogy micsoda nagy dolgot tettél velünk azzal, hogy megszülettél. - De miért Anya? Mi történt?

- Amikor Ő elment, Apával nem tudtunk enni. Csak inni tudtunk. A víz tartott bennünket életben. És a csoda, amit Te jelentettél. Két héttel Hanna halála után, megkegyelmeztél, és megfogantál. Már nem volt kérdés, élet vagy halál e. Mert élni kellett.

Közben oda értek a sírhoz. Megálltak. Szó nélkül tette a dolgát. A szokásos rutin. Az elhervadt virágokat  elvitte a szemétbe. Kéz a kézben, együtt elsétáltak a gyerekekkel a kúthoz tiszta vízért. Tiszta vizet töltöttek. Kérdések záporoztak. Minden Hannáról szólt. De válaszra már nem jutott kedv. Sosem lehetnek egyedül Valaki mindig körülöttük nyüzsög. Persze nincs ebben semmiféle direktivitás. Sem rosszindulat. Csak tény. Ez egy temető. Ahol emberek jönnek-mennek. Gyűlölte. Hol az intimitás? Reggel óta többször is elsírta magát. A temető alkalmatlan erre. 

Haza értek. A konyhában tette a dolgát és a semmiből érkező kérdés hangzott el. - Anya sírsz? - kérdezte a kisfiú. - Anya, miért sírsz? Anya, sírsz, mert meghalt Hanna?

- Nem sírok, édesem. - felelte halkan, - Most nem sírok. - és tette a dolgát tovább, némán. Zene szólt. Időutazás jó 10 évet vissza az időbe. Balzsam volt a lelkének. És a felnőttek világa nélküli egyedüllét is. A gyerekek a fa körül játszottak kinn a kertben. - Anya, a Hannának ültetett fát is visszük magunkkal Budapestre? - Nem, sajnos nem.Túl nagyra nőtt már a fa. Így már nem vihetjük magunkkal Budapestre. - felelte. - Anya, majd elmondjuk azoknak, akik itt fognak lakni, hogy ez a fa Hanna fája, és hogy nem csinálhatnak vele semmit sem? - Tudod drágám, ha eladsz egy házat, utána nincs már jogod megmondani, hogy mit lehet tenni és mit nem. - felelte.

- Nem baj Anya.- Kérlek, nem szomorkodj, ne sírj. Majd ültetünk neki fát Budapesten. Csak neki. Csak az Ő fája lesz.

- Jesszusom! - kiáltott fel. - Hogy lehetsz ennyire okos? Hogy e fenébe lehet ennyi eszed? És nekem, mond, nekem miért nem jutott ez az eszembe?

Hálás volt a sorsnak. Hálás a gyerekeiért. Miközben a szőke kislány hangosan azon elmélkedett, ha Hanna nem halt volna meg, Ő és a testvére, talán meg sem születnek. Igen, minden másképp lenne. Minden.

Reményik Sándor :Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
 
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem

Almás-rebarbarás krémes

Nádja, aki csak a krémet volt hajlandó lenyalakodni

Almás krémes receptek százai keringenek az interneten. Többféle változatban léteznek. Anyukám is ismeri őket. Megkérdeztem, Ő hogy szokta csinálni. Elmondta a maga stílusában. Megkened, megszórod, leütöd, kikevered, adj hozzá valamennyi ezt, aztán meg azt, öntsd rá az egészre, verd fel és vegyítsd el, és már mehet is be a sütőbe. Ez volt a kiindulási alap, és én az összes utasítását szigorúan és hűségesen követtem. Most, hogy szegényes idők járnak felénk, különösen nagy becsben tartjuk azt, amink van. Őszintén szólva amikor nem ennyire szűkös az eklézsia sem működünk ez másképp nálunk. Amink van megpróbáljuk megbecsülni akkor, és ott fel is használni. Csodálatos ez a takarékos üzemmód. Na már most, almánk szerencsére többnyire van. A gyerekek kevert almást ennének töménytelen mennyiségben, ami oké, de egy idő után az érdeklődésem újdonság után kiált. Két tészta közt almás volt már, almás torta tatin úgyszintén, jól jönne egy kis krémes. Na így jutottunk el az almás krémeshez. A rebarbarához meg úgy, hogy a piacon volt szerencsém rebarbarát találni, amire azonnal rácsaptam és vettem is belőle 3 csomóval.

Volt itthon 5 tojás, ebből indultam ki. Készítettem egy klasszikus 5 tojásos piskótát.

Hozzávalók:

• 5 tojás
• 5 kanál cukor
• 5 kanál liszt
• kakópor
• 1 cs. vanília pudingpor
• tejföl, tej, cukor
• csokoládé

A tojásokat szét választjuk, és a tojások sárgájához keverünk 5 kanál cukrot. Ezután felverjük a fehérjéket habbá, és a cukros tojássárgájához adjuk. Ezután ráhalmozzuk az 5 kanál lisztet és finoman elvegyítjük.

De mielőtt még ebbe bele vágtunk volna, alufóliával kibélelünk egy kisebb tepsit. Megkenjük margarinnal és megszórjuk jó bőven fahéjas cukorral. Erre jöhetnek a megpucolt és felvágott rebarbara karikák és alma cikkek. Ezután a tetejüket is megszórjuk a fahéjas cukorral. Na, amikor idáig eljutottunk rá kanalazzuk a piskóta nagy részét, de ügyelve, hogy ne érjenek össze. A tészta kb. 1/3-hoz vegyítettem egy kis kakaó port is, így lettek a hiányzó részek barna piskóta tésztával kiegészítve. Ezután mehetett a süti, a 170C-ra elő melegített sütőbe. Közben megcsináltam a krémet. A férjemtől úgy váltam el, mielőtt a piacra mentem, hogy:

- Drágám, mire haza érek készítenél egy pudingot?

- Persze! - felelte. 

Csöppet sem olyan lelkesen, mint amennyire a válasz annak tűnhet. Mire haza értem a puding kész volt. Valóban puding volt. Folyt mint a Maros.... Na ne. Hát ezzel nem jutottam előbbre. Orvoslásaként a dolognak egy picit elkülönítve belőle 2 ek. keményítővel elvegyítettem és újra össze főztem. Jó sűrű lett. Na most aztán tényleg jó sűrű. Most meg hígítani kellett. Hozzá zuttyantottam egy kis tejfölt. Nagyon finom lett, de még mindig lágyítani kellett. Na most jöhetett a porcukorral jól kikevert margarin, amihez kanalanként kevertem a már előzőleg kihűlt tejfölös vaníliás krémet. Míg a krém elkészült, a torta kisült. Miután el is hűlt, jöhetett az össze állítás. Vagyis a tészta a fincsi gyümölccsel a tetején, rá a krém, és amikor pici hűtőben töltött pihi után elérte a teljes kihűlés állapotát, kentem rá csokimázat is. Nem túl édes, kellemes, krémes. Nyeltem mint kacsa a nokedlit. Pedig már nem nagyon kellene................ Ja, és úgy hallottam, hogy az én igen finnyás tesóm is nyakalta rendesen.