2012.09.21. könyv és öröm

Azért vagyok nagyon boldog, mert elmozdult valami, amiről Hanna elvesztése után, azonnal éreztem, hogy meg kell tennem. Muszáj írnom róla. Mármint Hannáról. Persze nem ment. Csak a késztetés volt meg, de nem találtam rá az útra. Mostanra beért a dolog. Évekről beszélünk. Sok türelmet kívánt tőlem. Mert kemény lelki munka elfogadni, hogy magammal nem ezt beszéltem meg. Egyáltalán. Teljesen mást hittem. Azt hittem, hegyeket mozgatok majd. Én, én biztosan képes leszek megóvni majd embereket attól, hogy farkasszemet kelljen nézniük fájdalmas, értelmetlen veszteséggel. Hamar rájöttem, még kimondani is képes voltam, hogy húh, gyenge leszek, egyedül nagyon gyenge ahhoz, hogy szemléletmódot formáljak Magyarországon egy személyben. Hogy orvosok hozzáállása, lelkisége megváltozzon, és a tudatlanságon - ha van -, - már pedig van, nem kevés - legalább tudatosan, az ő belátásukra alapozva változtassunk. Hogy forduljon arroganciájuk át alázatba. Alázat nem egyenlő gyengeség. Alázat egyenlő erő. Tisztelet. Egyenlőség. Ajaj, hol vagyunk mi ettől? Volt részem találkozni alig két hónapja ismét testközelben kórházi kezeléssel. Uralkodtam állati ösztöneimen, és csupán 3 órás mentőre való várakozás után adtam hangot nem tetszésemnek. Azt is tisztelettel. Hanna esetében hagytam. Bele egyeztem. Elfogadtam, hogy nem történik semmi, hogy a gyógyításra felesküdött orvosok nem hogy kellő gondossággal, de sehogyan sem törődnek vele. Közel voltam megint a belenyugvó behódoláshoz, amikor egyszerre megvilágosodva, végre, bár alázattal, és tisztelettel az orvosra néztem és kijelentettem: - Kötelességem kiállni ezért az emberért, aki itt fekszik. Mert szeretem. Mert egyszeri és megismételhetetlen. KÉREM, INTÉZKEDJENEK!!!!!!!!!!!!!!! Így 3 órás várakozás után, - egy olyan állapotban lévő emberhez, akit WC-re sem engedtek ki, és végig fektetni kellett, mindeközben semmit nem csináltak vele, legalább azért, hogy állapota ne romoljon, vagy esetleg javulásnak induljon -, 10 percen belül megérkezett a mentő, hogy egy másik rém félelmetesen lepukkant kórházba, szirénázva elvigye. Föld és pokol. 

A lényeg az, hogy végre, elmozdult valami bennem. Már tudom a műfajt. És hála, csodás, bátor sorstárs szülőknek, meg van az a 3 ÉDESANYA aki vállalja, hogy elmondja, mi történt velük. Amikor e fájdalmas rémség bekövetkezik, akkor a talajtalanságon túl, el is magányosodik az ember, lehetnek körülötted emberek, akár szerethetnek, még is magányos leszel. Könyvek után futkostam, értelmet kerestem. Voltak jó irodalmak. Igen. És zavarodottság a fejemben. De nem találtam egyetlen olyan könyvet sem, amely konkrétan arról szólt volna, ami velünk történt volna. Nem tudtam, hogyan kell túlélni, azt meg végképp nem, jól túlélni hogyan kell. Nem megmondó könyv lesz. Történetek. Példamutatás. Vigasz. Hogy van remény, igenis lesz minőségi élet. A hozzátartozóknak is nagy segítség lehet, hiszen nincsenek jó szavak. És tehetetlen a legjobb szándékkal megáldott ember is. Nagy teher mindenkinek. A történeteken keresztül kirajzolódik majd, hogyan segíthetünk hatékonyan. Ez a cél. Most, hogy már tudom, kik mesélnek majd, a cél és a szándék is adott, hamarosan kőkemény, de nagyon boldogságos munkába fogok. Szeretem ezeket az embereket. Bár fájdalmas az apropó, de minden nehézség ajándékokat tartogat számunkra. Ezt sosem feledjétek!!!!

Hanna után Ő érkezett elsőnek

Nádját pedig Ő követte

2012.09.19.

Náthás vagyok. Ilyenkor fáj a bőröm, rossz a közérzetem, egyáltalán romlik a koncentrációm. Persze, mert semmi másra nem vágyok ilyenkor, mint hogy egy puha, meleg paplan alatt egészségesre reszkethessem magam. Ehelyett bezötyögtem reggel a rém zsúfolt tömegközlekedéssel a munkahelyemre. Ilyenkor csöppet veszít a varázsából a szememben Budapest. És veszített már más miatt is, de még mindig fölényben van a pozitívum a szívemben. Jó fárasztó napjaim vannak, de értelmes fáradtság ez. Haza érek. Borisz kisfiam, mit ne mondjak, nem éppen kedvesen reagál jelenlétemre. Nem baj, nem vagyok sértődős. Sok mindent el tudok fogadni, sok mindent fel tudok dolgozni. És persze előfordulhatnak dolgok, amibe bele ragadok. Van ilyen. Ültem a buszon, munka után, hazafelé. Imádom, hogy eseményeket látok. Persze, mérgelődhetnék is, hiszen sok időm megy rá a közlekedésre. De ezekben a bamba pillanatokban látok szépségeket. Összenézéseket. Egy kézfogást. Ma meg egy magányos, egyke rozsdásra barnult levelet, ahogyan a szélben beringatózott a villamossínek közé. Elmúlás szaga volt a jelenet látványának. A maga egyszerű, szótalan, megnyugtató mivoltában. Nem volt rémisztő, pedig a téma félelmet kelthetne. Fura lelkiállapotban voltam. Valami olyasmiben, amiért guruk sokat gyúrnak, és biztos, egészen biztos, hogy csak nagyon ritkán fordul elő az emberrel. Jó, meg sem próbálom elmesélni, mert esélytelen, hogy elmondjam, mi volt ez. A lábaim a szokott módon tették a dolgukat, ment egyik lépés a másik után. Gondolatok, gondolkodás nélkül álltam a kitűzött úti célnál. De nem voltam jelen. Üres, gondolatok nélküli, rövid, mindenen túli néhány perc. Iszonyú jó volt ufónak lenni.Ja, persze csak a nátha miatt volt :-)

Ma csináltam rólatok fényképet. /Nádja, Borisz/ Fel is teszem. Hát, a betegeskedést remélem nagy ívben elkerülitek, annál jobban szeretném viszont a sok könnyed, légies lelkiállapotot nektek. Tudom már. Mindent megteszek majd azért, hogy észrevegyétek, milyen jó is az élet! :-)

2012.09.19-én ilyenek vagytok az esti fürdésnél

Boccacco szelet, de nem az igazi

Remélem egyszer majd értelme lesz annak, hogy most ismételten megpróbálom megrázni magam, és minden fáradtságom és lustaságom ellenére ismét hangot adok gondolataimnak itt a blogban. Persze hogy sütök. És ha bár nem is olyan gyakorisággal, mint egy évvel ezelőtt, azért igenis sütök.  A blogírás érthető módon már kevésbé sem hoz annyira lázba mint annak idején. Sőt, magáért az írás kedvéért, úgy, mint egy évvel ezelőtt, már közel sem jutna eszembe írni. Sok változáson vagyunk túl. Túl egy költözésen, túl egy munkahelyen, túl egy ovis éven és még sorolhatnám túl mi mindenen. Annyi kreativitás kap helyet jelenleg az életembe, hogy a blogírás jelentősen háttérbe szorult. Ami jó. De közben naponta eszembe jut, hogy elsikkasztom a legfontosabbat. Azt, ami miatt egyáltalán értelme van ennek a blognak. Mert azért azt nagyon jól tudjuk, hogy nem az én blogom az, amely a gasztrovilág nélkülözhetetlenje lenne. Két ember van "csupán", akik számára felbecsülhetetlen értéket képezhet ez a blog, mégpedig a gyerekeink számára. Talán nem szégyen, hanem örömforrás lesz számukra. Egy szelet boldogság, egy töredék az életünkből, egy darabka múlt és örök jelen. Híd önmaguk felé. 

Drága gyerekeim! Nádja és Borisz!

Minden idegszálammal szeretlek Benneteket. Minden pillanatban. Akkor is, amikor éppen nem úgy viselkedem, mert mérges vagyok és veszekszem veletek. Nincs fontosabb és nagyobb öröm számunkra, mint hogy a mi gyerekeink vagytok. És ez mindig így lesz. Nádja Édesem. El vagyok képedve, milyen éretten viselkedsz. Azért, ahogyan az új élethelyzetedhez viszonyulsz. Ahogyan végzed a rátok testált feladatokat az iskolában. Kutakodom az emlékeim között és talán egyetlen szituáció sem jut eszembe, amikor olyan felelősen viselkedtem volna annyi idősen - és talán később is csak igen ritkán -, mint Te most 7 évesen. El sem tudom képzelni, mi leszel ha nagy leszel. Nem tudom, miben vagy tehetséges. De mindegy is. Hihetetlen nyugalom van bennem. Nem aggódom amiatt, hogy nem veszed jól azokat az akadályokat, amit az iskola jelenthet. Az is lehet persze, hogy az én viszonyulásommal van baj. Nem hiszem. Azt hiszem remek páros vagyunk. Sőt tovább megyek. Remek család,  amiért minden nap hálát adok. 

És Te kisfiam. Drága Borisz. Milyen nyitott rossz kis fickó lettél. Milyen bátran kommunikálsz mindenkivel. Néha el sem hiszem, mennyit változtatok. Megértél arra, hogy kapcsolatokat teremts. Hát, van mi tanuljunk Tőletek. Ezt a sütit nem úgy készítettem, ahogyan a recept írta. Gyorsan összedobtam, és meg sem álmodtam, hogy ennyire ízleni fog nektek. Különösen Te Borisz, Te tömted két pofira. Jöjjön a recept:

 Bocacco szelet:

Hozzávalók a tésztához:

• ostyalap
• 5 tojásfehérje
• 4 tojássárgája
• 20 dkg cukor
• 20 dkg dió
• 2 ek. zsemlemorzsa

Kivajazzuk a tepsit és kirakjuk ostyalappal. A tojások fehérjét a cukorral keményre verjük, majd hozzáadjuk a tojások sárgáit, a darált diót és zsemlemorzsát is. 220 C-ra előmelegítjük a sütőt, majd visszavesszük 200C-ra és így sütjük 10 percig, majd tovább csökkentjük a hőt 150 C-ra, így is sütjük 10 percig. Ha megsült, hagyjuk a tepsiben kihűlni, és utána kenjük rá a krémet

Krém: - kb. mennyiségek, közel sem pontosak -

• 3 ek. liszt
• 15-20 dkg cukor
• 3 dl tej
• vaníliáscukor
• 1 dl főtt kávé
• fél csomag margarin

A lisztet csomómentesre keverjük a tejjel, majd hozzáadjuk a cukrot és a többi hozzávalót, kivéve a margarint. Normális esetben a receptek arra tanítják az embert, hogy a cukrot habosra keverjük a margarinnal és miután a krém a többi hozzávalóból elkészült, fokozatosan adagoljuk a kissé elhűlt krémhez. Így nem folyósodik el a krém, hanem tartja a sűrűségét, de nekem ne higgyetek el semmit, csak tapogatózom a sötétségben. Persze én lusta dög vagyok, ezért mindent összefőzők, és a végén hozzápottyantom a meleg krémhez a margarint. Nem feltétlenül vezet jóra, kétségkívül jártam már pórul, de én kockáztatok típus vagyok Ha ti biztosra kívántok menni, ne az én utamat kövessétek!!!!

A tetejére csokoládét reszeltem. Öröm volt nézni, ahogyan ettétek!