2012. november 27., kedd

miértek

Mostanában nem mindig tudom, hogy mi történik körülöttem. Miért nem képes nyugton maradni az ember? Miért kell kotorászni a személyiségünkben? Vajon miért történik valami? Én generáltam? Mit rontottam el? Jó az egyáltalán, hogy minden esemény kapcsán magamban keresem a hibát? Más is így szokta ezt? Nyilván nem. Én is tudom. Vannak, akik hibáztatóak. Hiszen könnyebb mást felelőssé tenni. Én meg akarom érteni életem történeteit. Észrevenni az ok-okozati összefüggéseket. Közben meg nincs is mindig ok-okozat. Elképzelhető, hogy időnként tényleg csupán elszenvedői vagyunk valaki hangulati kisülésének? Elképzelhető, hogy valaki gyengesége nálunk csapódik le? Elképzelhető, hogy az érzelmi intelligencia értelmes embereknél van, hogy elenyészően csekély? És a bátorság, becsületesség, őszinteség, barátság divatjamúlt fogalmak? Na és mi a helyzet a diplomáciával? Bárcsak képesek lennénk megóvni a gyerekeinket a fájdalomtól, a csalódástól. Ha tehetném, körbe vonnám őket átpukkaszthatatlan szeretetburokkal. Milyen jó lenne megkímélni őket a szenvedéstől. Akár átvállalva helyettük. Milyen jó lenne........

2012. november 24., szombat

morzsagombóc sárgadinnye lekvárral

Most, hogy közeledik a karácsony, a szokásosnál is szentimentálisabb hangulatomban vagyok. 
 Figyelem az embereket, és meghatódom minden hétköznapinak tűnő de nagyon is szokatlan szeretetgesztuson. Az Idősek Otthonában ahol dolgozom, látom mindennél többet ér a törődés. Naponta szembesülök a szomorúságukkal, a fájdalmukkal, betegeskedésekkel, rosszkedvekkel és végül az elmúlással. Miután az ember leélt egy életet valahol, valakivel úgy, ahogyan az egyénisége, a képességei és lehetőségei engedték, nehéz a beletörődés egy kiszolgáltatottabb létformába. Amúgy örülnék  némi szemléletmódváltásnak már ami az idősek otthonában töltött életet illeti. Jó, nyilván pontosan tudom, hogy ez a be(le)csukódás időszaka, és kevés az öröm, és még ennél is kevesebb olyan idős van, aki képes a boldogságra. Közeledve a Karácsonyhoz, ami összetartó családok esetében, könnyed és időnként sziruposan lebegős időszak, idős korra inkább szembesítő a hiánnyal és elmúlással. Arra gondoltam, talán némi otthont idéző, homemade bejgli szebbé varázsolná lakóink számára is az ünneplést. Persze, ha lenne rá pénz. És lőn, lettek bizony jólelkek, akik hozzák a szükséges hozzávalókat és bizony lesznek majd szorgalmas kezek is, - az enyém biztosan -, akik elkészítik majd a sütit az ünnepségre. Dokumentálom majd az eseményeket és hozom a fényképeket. Köszönöm a felajánlásokat, a figyelmességet, szívtetteket!

Hogy valami receptet is hagyjak, leírom azt, ami ma készült ebédre. A konyhánk a szokásos módon túlélőnek is kötve nevezhető. Szervezettség, felkészültséget hírből sem ismer. Muszáj, hogy kreatív légy. Nézzük, mi van itthon. Lencse egy egész és két bontott csomaggal. Oké, akkor lencseleves lesz. Krokett, ja, de hús nincs itthon. Marad a lehetőség, hogy valami édes második készüljön. Így a mai ebéd második fogása morzsagombóc lett.

Hozzávalók:
  • 10 dkg margarin
  • 2 tojás
  • 5 dkg cukor
  • 20-25 dkg zsemlemorzsa
  • csipet só
A margarint elkeverjük a cukorral és tojással, majd hozzáadunk annyi zsemlemorzsát, hogy galuska sűrűségű tésztánál keményebb tésztát kapjunk. Hagyjuk állni fél órát, majd forró vízben, a tésztából formált gombócokat főzzük meg. Ha megfőttek, pirított zsemlemorzsába forgatjuk és porcukorral, lekvárral fogyasztjuk.

2012. november 16., péntek

közösség

Gyorsan leírom, hogy milyen boldog vagyok. Jó, jó, lehet, hogy nagy szavaknak tűnik, de visszanyertem ma a hitem az emberi jóságban. Befogadott maguk közé egy összeszokott, baráti internetes csapat. Egyszerű kérdést tettem fel, amelyből nagyszerű felajánlások születtek. Nem az a lényeg, hogy lesz e valami valóban a felajánlásokból, hanem a gesztus. Az ötlet, a szándék. Úgy elszoktam ezektől az apró, emberi megnyilvánulásoktól. Iszonyú boldog vagyok. Volt mostanában némi kis megingásom. De most megint jó nagyon!

2012. november 13., kedd

emlékbetörés


Ma a mézeskalács receptje miatt az oldalra látogattam. A saját oldalamra. Előfordul, hogy akár hetek is elmúlhatnak, hogy be sem kukkantok ide. Olyan jó volt ma indokkal itt lenni. A gyerekek az ölembe telepedtek és örömmel nézegettük vissza a másfél évvel ezelőtt készült képeket. Ámulattal csodáltuk közösen, hogy milyen picik voltak mai önmagukhoz képest, pedig a képek nem is régen készültek. Amíg intenzíven írtam a blogot, folyamatosan fényképezővel jártam és mindenkit őrületbe kergettem az állandó kattogtatásommal. Rengeteg kép készült akkoriban a gyerekekről is. Ma, hogy közösen elidőztünk a blogon ismertem fel megint, milyen óriási kincsek ezek a képek. Megmulattatak bennünket és emlékeket idéztek fel. Szuper esti közös családi program volt. Átalakult az életünk is a másfél évvel ezelőtthöz képest. Nem több vagy kevesebb és nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más élethelyzet. Nádja például iskolás lett, Borisz pedig ovis, én pedig 8 órában dolgozó és másfél órában tömegközlekedő nő. Már nem Makón, hanem Budapesten lakunk. És bár Nádja igazán önjáró iskolai kötelezettségeinek tekintetében, én fáradtabb vagyok mint másfél évvel ezelőtt. Van ami állandó, továbbra sem vagyok képes nyugton maradni, folyamatosan töröm valamin a fejem. Állandóságom abban is megnyilvánul, hogy a megvalósítás időnként beragad. Persze ettől gondolatban még szárnyalok. Vannak és voltak nehezebb napok, de az új élethelyzetnek köszönhetően az erőmet is ismét megismerhetem. Most, hogy ma nálam jártam, jöttem megint rá, mennyire szerencsés vagyok. 

TESTVÉREK

az én igazi férfim - Borisz - pár naposan
már majd elfelejtettem milyen cuki volt a nádja piciben