hókifli

Néhány nappal ezelőtt, kellemes vendégeket vártunk. Munkából hazatérve volt még jó fél órám, hogy össze dobjak valamit. Valami olyasmit, ami egyszerű, uzsonnaszerű, finom. Amikor gyerekek voltunk, nem emlékszem pontosan, hogy Anyukám, vagy valamelyik testvére, de a kiterjedt családunkban valaki rendszeresen készítette. Azóta mostohán bántam vele, még sosem készítettem, pedig jó néhány sütit elkészítettem már. Szomszédasszonyom kölcsön adott nekem egy csodás könyvet - Petrik Adrienn: Asszony és háza -. Ez a könyv egy ház átalakításának, csodás képekkel illusztrált története. Emberléptékű, és életszagú a ház, a kert, a konyha, a receptek, amelyek között erre a finom, egyszerű kis kiflire találtam. A kifli formázása viszont nem az én műfajom. Nem túl macerás, csak nekem az, aki gyors, és türelmetlen és megőrül a babra munkától.

Hozzávalók:

• 14 dkg margarin
• 7 dkg porcukor
• 7 dkg darált dió
• 17 dkg liszt
• 1 citrom reszelt héja, 
• vaníliás cukor

Ez az eredeti recept, de nekem nem volt dióm kéznél, így liszttel helyettesítettem. - És tojást is tettem hozzá és pici sütőport is - Szóval fő a rugalmasság, a lazaság. Az összeállítása egyszerű. A margarint elkeverjük a cukorral, majd hozzáadjuk a többi összetevőt is, és kész. Majd rudakat sodrunk, elvágjuk és pici kukacba formáljuk. 180C-ra előmelegített sütőben gyorsan megsülnek, majd még melegen porcukorba forgatjuk őket. Nagyon finom, gyorsan elfogy. Vigyázat!

újra itt

Már nem nagyon akaródzott írni mostanában. Az, ami nem sokkal ezelőtt még elképzelhetetlen volt, vagy csak néha felmerülő kósza gondolat, az elmúlt hetekben állandósulni látszódott. Nem hiányzott az írás. Egészen egyszerűen azért, mert a hangsúlyok máshová tolódtak. Végre megtörtént az alapító okirat módosítása, így ismét van értelme és lehetősége az alapítvány működésének. Sokkal több időt és energiát kíván a vele való folyamatos törődés, mint sem gondolni vagy hinni mernétek. Néha úgy érzem, feladom. Hátra dőlök, nem fektetek többet magamból a semmiért cserébe. Persze nem igaz, hiszen az életem egy nagyon fontos szelete. Vannak álmaim vele kapcsolatban, tervek és célok. De még van hová fokozni a hatékonyságot! Az elmúlt hetekben a gondolatim egy jelentős része ekörül forgott, és nagyon bízom benne, hogy hamarosan lesz majd gyümölcse. A Facebookon elindítottuk lassan két hónapja az alapítvány oldalát, és azt gondoltam, hogy értelmes, az alapítványhoz témájában méltó módon kapcsolható tartalommal megjelenünk szinte naponta, az segít, hogy egyre többen megismerjenek és megszeressenek bennünket. Nem kis feladat viszont naponta ütőképes, színvonalas témát hozni. Így elmaradtak a blogbejegyzések.........

De aztán kaptam jelzéseket, amik nagyon jól estek. Észrevették néhányan, hogy nem nagyon írok. De jönnek naponta, és ígérték, hogy jönnek továbbra is, és várnak rám. Mi más ez mint hűség, szeretet, elfogadás, türelem, figyelem és érdeklődés?! Így hát, itt vagyok megint. Nem tudom meddig, de most épp, ebben a pillanatban itt. És jövök a gyerekeim miatt is. Mert megrögzötten hiszem, hogy rajtam és az ételeken keresztül, amiket nekik készítek, közelebb kerülnek önmaguk megismeréséhez. 

Hosszadalmasan nem görgetek most vissza eseményeket. Pedig történt sok dolog. Rengeteg dilemmám van. Mifene, gondolom nem lepődtök meg. Voltunk Makón, otthon, látogatóban. Nagyon biztonságos érzés volt. Újra találkozni a testvéremmel, aki egy egész hónapot Indiában töltött. Sosem gondoltam, de hála neki, megszerettem a sárga színt. Látjátok, mondtam, hogy az ember mindig képes változni. Egy gyönyörű sárga kendőt hozott nekem Indiából. A nyakam köré tekertem, és el sem hittem, hogy szerethetem magamon. De szeretem. Tényleg, holnap fel is veszem! Úgyis olyan hideg van mostanában.... Az Anyukámat mindig nagyon mély örömmel szeretem és még mindig sírunk a Nádjával a kocsiban az elválásokkor. Nem is tudom, lesz e ez másképp. Nem tagadom, megvisel, hogy nem tudjuk eladni a házát és nem tudjuk magunk után hozni, hogy a közelünkben élhessen. Olyan biztonságos érzés lenne. Megnyugtató. Igen, igen Timi, tudom, hát többek között erre is való az agykontroll. 

És olyan jó látni a barátokat. Találkozni velük. Örülni és nevetni. Vagy komolykodni. Jó. Jó visszamenni a fodrászomhoz és biztonságos érzés az ismert kozmetikus. A cipészről nem is beszélve, aki annyiért csinál meg 3 cipőt, mint itt Budapesten 1-et. Már csak az érzelmeim miatt szeretek Makóra menni. Azok miatt akiket szeretek. Közben állatira szerencsésnek érzem magam, hogy megtudtuk lépni azt, amire vágytunk és a makói ház, amit imádtunk, nem kötött oda bennünket egy életre. 

Közben Budapesten rengeteget dolgozunk a kerten. Már nem nagyon van törmelék az udvarban. Nagy dolog! Annyi volt, hogy szinte más nem volt látható. Szeretem a kertet. Látom, ahogyan fejlődik, alakul. A zsigereimben érzem, hogy évek múltán szép lesz. Talán majd, valakiknek. Már nem lepődök meg magunkon, ha egyszer csak fogjuk magunkat és tovább megyünk. Innen is el. Jó az, ha az ember nem kötődik házhoz, kövekhez, kerthez, tárgyakhoz. Nem mintha nem szeretném nagyon mélyen. De ha a fejlődés, a továbblépés azt kívánja, lazán kell fejet hajtani, rugalmas háttal, és szeretettel a szívben. 

A gasztronómia iránti érdeklődés továbbra is mély. De már nincs időm szinte azoknak a blogoknak az olvasására sem, amiket eddig figyeltem. Sütök, és sütök és főzök. És arra gondolok, hogy ha semmi mást nem profitáltam volna a blogolásból, csak annyit, hogy Terka barátnőm dicséretét elnyerjem - "A legjobb sósakat farkasévinél ettem!", már megérte! Fejlődtem sokat, bármikor lazán összeütök valami kelt tésztás cuccot a gyerekeknek és ők boldog hümmögéssel mondanak nekem köszönetet.

Az április a kosok hónapja. Nem csípem az asztrológiát. Azt meg végképp nem, - már ha bármi jelentősége is van annak, hogy születésem hónapjában járunk -, nem szeretem, hogy lelkileg mélyen kell merítkeznem magamhoz. Sok hatás ért. Sokkhatások is, nem kevés. Némelyik nehéz és fajsúlyos, időnként nehezen értelmezhető, sok sokk. Tanulok. Most leginkább magamról. De kínosan ügyelek, hogy azt, amire a leginkább hajlamos vagyok, most távol tartsam magamtól. Innentől kezdve nem vagyok hajlandó mindig és minden kellemetlenebb történetnél az elemzést önmagamnál kezdeni. És azon pörögni, hogy hol és miben és mikor hibáztam én. A képlet nagyon egyszerű. Nem csupán én nem vagyok tökéletes. Többszereplős az élet. És a legtöbb történet. A balhét innentől kezdve nem viszem el! Csak akkor, ha én. Tényleg én vagyok a hunyó. Volt most sok olyan történet, ahol nem én voltam a formabontó. Ezekben a sztorikban én most kényelmesen hátra dőltem és lazán elengedem.

És még valami. Olyan anyagi szituációba kerültem, ami nem komfortos. Ez is jó valamire. Arra, hogy feszengj, hogy szétfeszítse a türelmed határait. Hogy oda csapj képzeletbeli asztalodra és végre, legalább fejben, agyban, szívben azt mond: - Elég! Mert az első lépés, hogy tudd mit nem akarsz. Hogyan nem akarsz! Talán elég motiváló ez ahhoz, hogy változtatni akarj, tégy, mozdulj, lépj!

Ez most csak visszatérés volt, de hamarosan jövök egy sütivel! Szép Szerdát!

megint hétfő...

A hétvégén megint beteg voltam, képzeljétek csak el. Nem dicsekvésként mondom, sokkal inkább bosszankodva. A gyerekek kezdték a hét elején. Egyedül voltam megint velük, naná, hogy egyedül. Murphy törvénye! Nem panaszkodom, láz, ugyebár megint volt, sőt, borogatás is. Felváltva csillapítottam a lázakat, mert igen, persze, hát persze, hogy egyszerre volt mindkét gyerek lázas. Éljen, két legyet egy csapásra! Viszonylag gyorsan lement, nem volt kifejezetten agresszív. És lám, elérkezett a hétvége. A péntek éjszakámat a paplanom alatt görgőzve, nyöszörögve töltöttem, mély, markoló gyomorfájdalom közepette.- Lezabáltam, én marha. - gondoltam magamban, bár kissé gyanús volt, a társuló, sajgó végtagfájdalom.  Aztán reggel, a WC-n eltöltött hasamat markolászó élmény végképp meggyőzött arról, több ez egy laza kis lezabálásnál, megint megnyertem a főnyereményt, benyaltam egy újabb ocsmány vírust. Becsszó, ha leszállok a tömegközlekedésről, minden alkalommal, vad kéz suvickolásba kezdek. EZ SEM MENTETT MEG!!! Nem használok durva szavakat, pedig tudnék, annak kifejezésére, mennyire utálok beteg lenni! Mondtam már, mennyire fontos az egészség? Nem, nem, csak semmi közhely. Ez komoly. A legkomolyabb. A gyerekekről nem is beszélve. Na de kérem szépen, napról napra egyre jobban és jobban vagyok, hogy Domján Laci bácsit idézzem, így újult erővel boldogítalak itt Titeket. Azt, hogy mára tényleg némileg jobban vagyok, itthoni, gondoskodó, ápoló kezecskéknek köszönhetem, és egy csodateának, amit most elárulok nektek. Ha bárminemű gyomor - v. bélfertőzése lenne valakinek, bátran igya a következő csodafőzetet:

Szegfűszeg / fahéj tea:

a lényeg, hogy a szegfűszeg és a fahéj is egészben legyen, nem törjük össze. A felforralt vizet ráöntjük a fűszerekre, lefedve áztatjuk néhány percig, és kortyoljunk jóízűeket belőle. 

amikor éppen senki nem volt beteg

Voltatok már láthatatlanok? Előfordult már veletek, hogy valahol voltatok, és mégsem vett rólatok tudomást senki sem? Ki a felelős ilyenkor? Van ennek egyáltalán felelőse? A láthatatlannak kell kapálóznia, hahó, én is itt vagyok, vegyetek már észre?! Vagy mi emberek vagyunk ennyire vakok a környezetünkre? Ilyen kegyetlenek lennénk? Nekem ez új érzés volt. És rossz érzés volt. És értelmezhetetlen. Most azon dolgozom, hogy értsem. Tanulsága van az esetnek. Két éle van a pengének. Az egyik oldalon van az, aki észrevétlen. Neki el kell gondolkodnia, vajon mi tette láthatatlanná? És a másik oldal? Aki nem érzékel? Ennek az oldalnak talán csak a szívét kellene megnyitnia, legalább résnyire.

Szép hetet Nektek!