Ez nem gasztroblog, sokkal inkább napló a gyerekeimnek. Mert hiszem, hogy az általunk készített ételek közelebb visznek bennünket önmagunk megismeréséhez. Belső utazásaitok alatt ha igénylitek, mindig Veletek leszek!
Sosem szoktam többlapos sütiket sütni. Ez a kijelentés eddig állta meg a helyét. Ma megsütöttem nem mondom, hogy életem első, de nem túl sokadig előre sütött lapokból készített sütijét. Leginkább a mézes zserbóra hajaz, de az is lehet, hogy semmi köze hozzá. Még sosem sütöttem mézes zserbót sem, és gyerekkoromban nem is voltam oda érte. Keresztanyám specialitása volt. Volt benne valami émelyítően nem szimpatikus. Akkor. Most már másképpen gondolom A ma készített süti karácsonyra is teljesen oké, és megkockáztatom, hogy nem is túl drága sütemény. Ráadásul nem túl macerás, ha nem követitek el az általam elkövetett számtalan hibát.
készítik a csizmákat elő a mikulásnak
Egyébként jól telt el a néhány nap. Olyan jó, hogy időnként reagál az univerzum, ha elküldöd gondolatban, hogy mire van szükséged. Tegnap én így jártam. Nádjának az iskolai benti cipője rettenetes állapotba volt. Majd elájultam amikor megláttam. Nem tűrt halasztás, muszáj volt lecserélni. És korcsolyára is szükségünk volt. És milyen jó lenne minél olcsóbban! - gondoltam. És igen, 2.500,-Ft-ból megoldottam az egészet. Csak azt nem értem, hogy amikor nem így megy, milyen gátat szabok az univerzumi küldeményeknek!
Na koncentráljuk a sütire! Jut eszembe, annyira jó a tésztája ennek a sütinek, hogy szerintem remek alapját képezheti egy bármilyen krémmel elkészített süteménynek!
Hozzávalók:
1 tojás
5 dkg. margarin
3 ek. tej
2 ek. méz
45 dkg liszt
15 dkg cukor
1 kiskanál szódabikarbóna
Előre szólok, hogy ez a tej mennyiség nem lesz elég. Annyit adjunk hozzá, amitől kellemes állagú tésztát kapunk. Tepsi hátulján sütöttem egyenként lapoknak. Néhány perc alatt elkészül, vigyázzatok meg ne égessétek!
Krém:
5 dl tej
5 ek. búzadara
15 dkg vaj
20 dkg porcukor
Tejet felforraljuk és hozzáadjuk a búzadarát és sűrű grízt főzünk. A vajat kikeverjük a porcukorral, majd ha a gríz kihűlt, szépen kikeverjük. Javaslom, hogy porcukorral keverjétek ki tényleg a vajat, én nem így tettem, korcogott is rendesen a cukor a fogam alatt, amit úgy gondoltam elhárítani, hogy tettem a meleg grízből hozzá. Ez valóban segített, a cukor elolvadt, a krém meg elfolyósodott. Ha Ti nem így csináltok, az használni fog mindenképpen.
Mostanában nem mindig tudom, hogy mi történik körülöttem. Miért nem képes nyugton maradni az ember? Miért kell kotorászni a személyiségünkben? Vajon miért történik valami? Én generáltam? Mit rontottam el? Jó az egyáltalán, hogy minden esemény kapcsán magamban keresem a hibát? Más is így szokta ezt? Nyilván nem. Én is tudom. Vannak, akik hibáztatóak. Hiszen könnyebb mást felelőssé tenni. Én meg akarom érteni életem történeteit. Észrevenni az ok-okozati összefüggéseket. Közben meg nincs is mindig ok-okozat. Elképzelhető, hogy időnként tényleg csupán elszenvedői vagyunk valaki hangulati kisülésének? Elképzelhető, hogy valaki gyengesége nálunk csapódik le? Elképzelhető, hogy az érzelmi intelligencia értelmes embereknél van, hogy elenyészően csekély? És a bátorság, becsületesség, őszinteség, barátság divatjamúlt fogalmak? Na és mi a helyzet a diplomáciával? Bárcsak képesek lennénk megóvni a gyerekeinket a fájdalomtól, a csalódástól. Ha tehetném, körbe vonnám őket átpukkaszthatatlan szeretetburokkal. Milyen jó lenne megkímélni őket a szenvedéstől. Akár átvállalva helyettük. Milyen jó lenne........
Most, hogy közeledik a karácsony, a szokásosnál is szentimentálisabb hangulatomban vagyok.
Figyelem az embereket, és meghatódom minden hétköznapinak tűnő de nagyon is szokatlan szeretetgesztuson. Az Idősek Otthonában ahol dolgozom, látom mindennél többet ér a törődés. Naponta szembesülök a szomorúságukkal, a fájdalmukkal, betegeskedésekkel, rosszkedvekkel és végül az elmúlással. Miután az ember leélt egy életet valahol, valakivel úgy, ahogyan az egyénisége, a képességei és lehetőségei engedték, nehéz a beletörődés egy kiszolgáltatottabb létformába. Amúgy örülnék némi szemléletmódváltásnak már ami az idősek otthonában töltött életet illeti. Jó, nyilván pontosan tudom, hogy ez a be(le)csukódás időszaka, és kevés az öröm, és még ennél is kevesebb olyan idős van, aki képes a boldogságra. Közeledve a Karácsonyhoz, ami összetartó családok esetében, könnyed és időnként sziruposan lebegős időszak, idős korra inkább szembesítő a hiánnyal és elmúlással. Arra gondoltam, talán némi otthont idéző, homemade bejgli szebbé varázsolná lakóink számára is az ünneplést. Persze, ha lenne rá pénz. És lőn, lettek bizony jólelkek, akik hozzák a szükséges hozzávalókat és bizony lesznek majd szorgalmas kezek is, - az enyém biztosan -, akik elkészítik majd a sütit az ünnepségre. Dokumentálom majd az eseményeket és hozom a fényképeket. Köszönöm a felajánlásokat, a figyelmességet, szívtetteket!
Hogy valami receptet is hagyjak, leírom azt, ami ma készült ebédre. A konyhánk a szokásos módon túlélőnek is kötve nevezhető. Szervezettség, felkészültséget hírből sem ismer. Muszáj, hogy kreatív légy. Nézzük, mi van itthon. Lencse egy egész és két bontott csomaggal. Oké, akkor lencseleves lesz. Krokett, ja, de hús nincs itthon. Marad a lehetőség, hogy valami édes második készüljön. Így a mai ebéd második fogása morzsagombóc lett.
Hozzávalók:
10 dkg margarin
2 tojás
5 dkg cukor
20-25 dkg zsemlemorzsa
csipet só
A margarint elkeverjük a cukorral és tojással, majd hozzáadunk annyi zsemlemorzsát, hogy galuska sűrűségű tésztánál keményebb tésztát kapjunk. Hagyjuk állni fél órát, majd forró vízben, a tésztából formált gombócokat főzzük meg. Ha megfőttek, pirított zsemlemorzsába forgatjuk és porcukorral, lekvárral fogyasztjuk.
Gyorsan leírom, hogy milyen boldog vagyok. Jó, jó, lehet, hogy nagy szavaknak tűnik, de visszanyertem ma a hitem az emberi jóságban. Befogadott maguk közé egy összeszokott, baráti internetes csapat. Egyszerű kérdést tettem fel, amelyből nagyszerű felajánlások születtek. Nem az a lényeg, hogy lesz e valami valóban a felajánlásokból, hanem a gesztus. Az ötlet, a szándék. Úgy elszoktam ezektől az apró, emberi megnyilvánulásoktól. Iszonyú boldog vagyok. Volt mostanában némi kis megingásom. De most megint jó nagyon!
Ma a mézeskalács receptje miatt az oldalra látogattam. A saját oldalamra. Előfordul, hogy akár hetek is elmúlhatnak, hogy be sem kukkantok ide. Olyan jó volt ma indokkal itt lenni. A gyerekek az ölembe telepedtek és örömmel nézegettük vissza a másfél évvel ezelőtt készült képeket. Ámulattal csodáltuk közösen, hogy milyen picik voltak mai önmagukhoz képest, pedig a képek nem is régen készültek. Amíg intenzíven írtam a blogot, folyamatosan fényképezővel jártam és mindenkit őrületbe kergettem az állandó kattogtatásommal. Rengeteg kép készült akkoriban a gyerekekről is. Ma, hogy közösen elidőztünk a blogon ismertem fel megint, milyen óriási kincsek ezek a képek. Megmulattatak bennünket és emlékeket idéztek fel. Szuper esti közös családi program volt. Átalakult az életünk is a másfél évvel ezelőtthöz képest. Nem több vagy kevesebb és nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más élethelyzet. Nádja például iskolás lett, Borisz pedig ovis, én pedig 8 órában dolgozó és másfél órában tömegközlekedő nő. Már nem Makón, hanem Budapesten lakunk. És bár Nádja igazán önjáró iskolai kötelezettségeinek tekintetében, én fáradtabb vagyok mint másfél évvel ezelőtt. Van ami állandó, továbbra sem vagyok képes nyugton maradni, folyamatosan töröm valamin a fejem. Állandóságom abban is megnyilvánul, hogy a megvalósítás időnként beragad. Persze ettől gondolatban még szárnyalok. Vannak és voltak nehezebb napok, de az új élethelyzetnek köszönhetően az erőmet is ismét megismerhetem. Most, hogy ma nálam jártam, jöttem megint rá, mennyire szerencsés vagyok.
TESTVÉREK
az én igazi férfim - Borisz - pár naposan
már majd elfelejtettem milyen cuki volt a nádja piciben
Nem mindegy, hogy mit gondolok, és hogy hogyan reagálok. A gyerekek egyre nagyobbak. Nádja sokat fülel. Én meg nem tudom befogni a számat. A nagy amplitúdóval érző anya megtestesült mintapéldánya vagyok, aki nem mellesleg a száját is jártatja, néha feleslegesen is. Járok-kelek, nem értek dolgokat, és hangosan kérdéseket intézek a levegőbe. Válasz ugyan nem érkezik, de arra mindenképpen jó, hogy bogarat ültessek a fülébe. Például arról, hogy milyen hülyék a felnőttek. Arra is jó, hogy értetlenkedésem következtében, a kétség, a kíváncsiság eljusson hozzá is. De amiatt mindenképpen rossz, hogy viszonylag hamar szembesül ilyenkor a felnőttek ostoba viselkedésével. Azért amiatt mindenképpen jó, hogy értetlenkedésemet látva elmagyarázhatom, hogyan viselkedni biztosan nem érdemes. Na már most, bízom benne, hogy véletlenek tényleg nincsenek, és minden szarságnak meg van a maga értelme. Mert valóban néha a legnagyobb placcsadékok onnan csapódnak az ember arcába, ahonnan arra a legkevésbé számolt.
Ez a fajta őszi idő lyukat éget az ember bőrébe. És szöget üt az ember fejébe. Hogy élni nagyon jó. Tudtátok, hogy Borisz tulajdonképpen E.T.? Mindegy, mit találunk ki, mindegy, kikkel vagyunk, és az is hogy hol, és még az sem igazán akasztja meg, hogy Ő maga kéri, hogy menjünk valahová, a lényeg, hogy pár percen belül haza akar menni. Nem adja fel, amíg nem teljesül a vágya, reménykedve szakadatlanul hajtogatja, hogy haza, haza akarok menni. Mikor megyünk már hazaaaaaaaaaaaa? Persze van amikor nyugodtak maradunk. És van amikor nem. Tegnap a hosszú időre és jó időre való tekintettel eldöntöttük, hogy elmegyünk kirándulni. Iszonyú klassz programra találtam. Reggel összeszedtem a cókmókokat, - vagyis a gyerekeket - és elindultunk Nőtincsre, ahol is található a Seholsziget Kalandpark. Hazafelé Borisz elégedetten konstatálta, a reggeli nehézkes indulás, a hosszadalmas hazaakarommenni kántálás után, hogy ez irtó jó nap volt. Szóval hajrá, bátran ajánlom mindenki figyelmébe. Nekem is nagyon tetszett. És mit tagadjam, nagyon boldog és büszke anya voltam, hogy milyen jól megszerveztem. :-) Jó, tudom, hogy nem nagy ügy, de én a kis sikereket is értékelem.
majomkenyér? Talán ezen a néven fut az interneten. Nem akartam a szokásos kelt tésztás bulit csapni. Unalmas. Egyszerűen, már kétszer nehezemre esik ugyanazt sütni. De be kell látni, hogy nehéz állandóan újat találni. Láttam ezt a sütit már jó pár oldalon. A tésztával nem foglalkoztam, gondoltam, néhány hozzávalót összedobok. Így is lett. Ami a kezem ügyébe került, az került bele. A teljesség igénye nélkül:
60 dkg liszt
3 dkg élesztő
kb. 2 dl tej
15 dkg margarin
cukor
csipet só
És lám csodát pihe-puha lágy tészta kerekedett belőle. Szóval olvasztott margarinnal való locsolgatáshoz lusta vagyok, ezért én minden száraz hozzávalót összerakva, a margarint elmorzsoltam, majd jöhetett a felfuttatott élesztő. Ja, és tej sem volt elegendő, nem nagy ügy, pótoltam vízzel. Nem rontott a helyzeten.
Hagytam szépen megkelni, majd apró gombócokat szaggattam belőle és a következő szószba forgattam őket:
15 dkg olvasztott margarin
ízlés szerint kakaópor
ízlés szerint cukor
Ezeket jól elkevertem, a gombócokat megforgattam benne, majd legvégül még kakaós kristálycukorba is. Kivajaztam egy kuglófformát és sorba rakosgattam a gombócokat benne. De nem teljesen teli, kb. egy sornyi üres hely mindenképpen kell. Mert bizony szépen megtelik a tepsi, hiszen ez kelt tészta. Nekem ebből a mennyiségből egy kuglófformányi lett, plusz még egy közepes kerek tortaformányi. Szóval jó kis adag és állati finom süti. Nagyon eteti magát.
Azért vagyok nagyon boldog, mert elmozdult valami, amiről Hanna elvesztése után, azonnal éreztem, hogy meg kell tennem. Muszáj írnom róla. Mármint Hannáról. Persze nem ment. Csak a késztetés volt meg, de nem találtam rá az útra. Mostanra beért a dolog. Évekről beszélünk. Sok türelmet kívánt tőlem. Mert kemény lelki munka elfogadni, hogy magammal nem ezt beszéltem meg. Egyáltalán. Teljesen mást hittem. Azt hittem, hegyeket mozgatok majd. Én, én biztosan képes leszek megóvni majd embereket attól, hogy farkasszemet kelljen nézniük fájdalmas, értelmetlen veszteséggel. Hamar rájöttem, még kimondani is képes voltam, hogy húh, gyenge leszek, egyedül nagyon gyenge ahhoz, hogy szemléletmódot formáljak Magyarországon egy személyben. Hogy orvosok hozzáállása, lelkisége megváltozzon, és a tudatlanságon - ha van -, - már pedig van, nem kevés - legalább tudatosan, az ő belátásukra alapozva változtassunk. Hogy forduljon arroganciájuk át alázatba. Alázat nem egyenlő gyengeség. Alázat egyenlő erő. Tisztelet. Egyenlőség. Ajaj, hol vagyunk mi ettől? Volt részem találkozni alig két hónapja ismét testközelben kórházi kezeléssel. Uralkodtam állati ösztöneimen, és csupán 3 órás mentőre való várakozás után adtam hangot nem tetszésemnek. Azt is tisztelettel. Hanna esetében hagytam. Bele egyeztem. Elfogadtam, hogy nem történik semmi, hogy a gyógyításra felesküdött orvosok nem hogy kellő gondossággal, de sehogyan sem törődnek vele. Közel voltam megint a belenyugvó behódoláshoz, amikor egyszerre megvilágosodva, végre, bár alázattal, és tisztelettel az orvosra néztem és kijelentettem: - Kötelességem kiállni ezért az emberért, aki itt fekszik. Mert szeretem. Mert egyszeri és megismételhetetlen. KÉREM, INTÉZKEDJENEK!!!!!!!!!!!!!!! Így 3 órás várakozás után, - egy olyan állapotban lévő emberhez, akit WC-re sem engedtek ki, és végig fektetni kellett, mindeközben semmit nem csináltak vele, legalább azért, hogy állapota ne romoljon, vagy esetleg javulásnak induljon -, 10 percen belül megérkezett a mentő, hogy egy másik rém félelmetesen lepukkant kórházba, szirénázva elvigye. Föld és pokol.
A lényeg az, hogy végre, elmozdult valami bennem. Már tudom a műfajt. És hála, csodás, bátor sorstárs szülőknek, meg van az a 3 ÉDESANYA aki vállalja, hogy elmondja, mi történt velük. Amikor e fájdalmas rémség bekövetkezik, akkor a talajtalanságon túl, el is magányosodik az ember, lehetnek körülötted emberek, akár szerethetnek, még is magányos leszel. Könyvek után futkostam, értelmet kerestem. Voltak jó irodalmak. Igen. És zavarodottság a fejemben. De nem találtam egyetlen olyan könyvet sem, amely konkrétan arról szólt volna, ami velünk történt volna. Nem tudtam, hogyan kell túlélni, azt meg végképp nem, jól túlélni hogyan kell. Nem megmondó könyv lesz. Történetek. Példamutatás. Vigasz. Hogy van remény, igenis lesz minőségi élet. A hozzátartozóknak is nagy segítség lehet, hiszen nincsenek jó szavak. És tehetetlen a legjobb szándékkal megáldott ember is. Nagy teher mindenkinek. A történeteken keresztül kirajzolódik majd, hogyan segíthetünk hatékonyan. Ez a cél. Most, hogy már tudom, kik mesélnek majd, a cél és a szándék is adott, hamarosan kőkemény, de nagyon boldogságos munkába fogok. Szeretem ezeket az embereket. Bár fájdalmas az apropó, de minden nehézség ajándékokat tartogat számunkra. Ezt sosem feledjétek!!!!
Náthás vagyok. Ilyenkor fáj a bőröm, rossz a közérzetem, egyáltalán romlik a koncentrációm. Persze, mert semmi másra nem vágyok ilyenkor, mint hogy egy puha, meleg paplan alatt egészségesre reszkethessem magam. Ehelyett bezötyögtem reggel a rém zsúfolt tömegközlekedéssel a munkahelyemre. Ilyenkor csöppet veszít a varázsából a szememben Budapest. És veszített már más miatt is, de még mindig fölényben van a pozitívum a szívemben. Jó fárasztó napjaim vannak, de értelmes fáradtság ez. Haza érek. Borisz kisfiam, mit ne mondjak, nem éppen kedvesen reagál jelenlétemre. Nem baj, nem vagyok sértődős. Sok mindent el tudok fogadni, sok mindent fel tudok dolgozni. És persze előfordulhatnak dolgok, amibe bele ragadok. Van ilyen. Ültem a buszon, munka után, hazafelé. Imádom, hogy eseményeket látok. Persze, mérgelődhetnék is, hiszen sok időm megy rá a közlekedésre. De ezekben a bamba pillanatokban látok szépségeket. Összenézéseket. Egy kézfogást. Ma meg egy magányos, egyke rozsdásra barnult levelet, ahogyan a szélben beringatózott a villamossínek közé. Elmúlás szaga volt a jelenet látványának. A maga egyszerű, szótalan, megnyugtató mivoltában. Nem volt rémisztő, pedig a téma félelmet kelthetne. Fura lelkiállapotban voltam. Valami olyasmiben, amiért guruk sokat gyúrnak, és biztos, egészen biztos, hogy csak nagyon ritkán fordul elő az emberrel. Jó, meg sem próbálom elmesélni, mert esélytelen, hogy elmondjam, mi volt ez. A lábaim a szokott módon tették a dolgukat, ment egyik lépés a másik után. Gondolatok, gondolkodás nélkül álltam a kitűzött úti célnál. De nem voltam jelen. Üres, gondolatok nélküli, rövid, mindenen túli néhány perc. Iszonyú jó volt ufónak lenni.Ja, persze csak a nátha miatt volt :-)
Ma csináltam rólatok fényképet. /Nádja, Borisz/ Fel is teszem. Hát, a betegeskedést remélem nagy ívben elkerülitek, annál jobban szeretném viszont a sok könnyed, légies lelkiállapotot nektek. Tudom már. Mindent megteszek majd azért, hogy észrevegyétek, milyen jó is az élet! :-)
Remélem egyszer majd értelme lesz annak, hogy most ismételten megpróbálom megrázni magam, és minden fáradtságom és lustaságom ellenére ismét hangot adok gondolataimnak itt a blogban. Persze hogy sütök. És ha bár nem is olyan gyakorisággal, mint egy évvel ezelőtt, azért igenis sütök. A blogírás érthető módon már kevésbé sem hoz annyira lázba mint annak idején. Sőt, magáért az írás kedvéért, úgy, mint egy évvel ezelőtt, már közel sem jutna eszembe írni. Sok változáson vagyunk túl. Túl egy költözésen, túl egy munkahelyen, túl egy ovis éven és még sorolhatnám túl mi mindenen. Annyi kreativitás kap helyet jelenleg az életembe, hogy a blogírás jelentősen háttérbe szorult. Ami jó. De közben naponta eszembe jut, hogy elsikkasztom a legfontosabbat. Azt, ami miatt egyáltalán értelme van ennek a blognak. Mert azért azt nagyon jól tudjuk, hogy nem az én blogom az, amely a gasztrovilág nélkülözhetetlenje lenne. Két ember van "csupán", akik számára felbecsülhetetlen értéket képezhet ez a blog, mégpedig a gyerekeink számára. Talán nem szégyen, hanem örömforrás lesz számukra. Egy szelet boldogság, egy töredék az életünkből, egy darabka múlt és örök jelen. Híd önmaguk felé.
Drága gyerekeim! Nádja és Borisz!
Minden idegszálammal szeretlek Benneteket. Minden pillanatban. Akkor is, amikor éppen nem úgy viselkedem, mert mérges vagyok és veszekszem veletek. Nincs fontosabb és nagyobb öröm számunkra, mint hogy a mi gyerekeink vagytok. És ez mindig így lesz. Nádja Édesem. El vagyok képedve, milyen éretten viselkedsz. Azért, ahogyan az új élethelyzetedhez viszonyulsz. Ahogyan végzed a rátok testált feladatokat az iskolában. Kutakodom az emlékeim között és talán egyetlen szituáció sem jut eszembe, amikor olyan felelősen viselkedtem volna annyi idősen - és talán később is csak igen ritkán -, mint Te most 7 évesen. El sem tudom képzelni, mi leszel ha nagy leszel. Nem tudom, miben vagy tehetséges. De mindegy is. Hihetetlen nyugalom van bennem. Nem aggódom amiatt, hogy nem veszed jól azokat az akadályokat, amit az iskola jelenthet. Az is lehet persze, hogy az én viszonyulásommal van baj. Nem hiszem. Azt hiszem remek páros vagyunk. Sőt tovább megyek. Remek család, amiért minden nap hálát adok.
És Te kisfiam. Drága Borisz. Milyen nyitott rossz kis fickó lettél. Milyen bátran kommunikálsz mindenkivel. Néha el sem hiszem, mennyit változtatok. Megértél arra, hogy kapcsolatokat teremts. Hát, van mi tanuljunk Tőletek. Ezt a sütit nem úgy készítettem, ahogyan a recept írta. Gyorsan összedobtam, és meg sem álmodtam, hogy ennyire ízleni fog nektek. Különösen Te Borisz, Te tömted két pofira. Jöjjön a recept:
Bocacco szelet:
Hozzávalók a tésztához:
ostyalap
5 tojásfehérje
4 tojássárgája
20 dkg cukor
20 dkg dió
2 ek. zsemlemorzsa
Kivajazzuk a tepsit és kirakjuk ostyalappal. A tojások fehérjét a cukorral keményre verjük, majd hozzáadjuk a tojások sárgáit, a darált diót és zsemlemorzsát is. 220 C-ra előmelegítjük a sütőt, majd visszavesszük 200C-ra és így sütjük 10 percig, majd tovább csökkentjük a hőt 150 C-ra, így is sütjük 10 percig. Ha megsült, hagyjuk a tepsiben kihűlni, és utána kenjük rá a krémet
Krém: - kb. mennyiségek, közel sem pontosak -
3 ek. liszt
15-20 dkg cukor
3 dl tej
vaníliáscukor
1 dl főtt kávé
fél csomag margarin
A lisztet csomómentesre keverjük a tejjel, majd hozzáadjuk a cukrot és a többi hozzávalót, kivéve a margarint. Normális esetben a receptek arra tanítják az embert, hogy a cukrot habosra keverjük a margarinnal és miután a krém a többi hozzávalóból elkészült, fokozatosan adagoljuk a kissé elhűlt krémhez. Így nem folyósodik el a krém, hanem tartja a sűrűségét, de nekem ne higgyetek el semmit, csak tapogatózom a sötétségben. Persze én lusta dög vagyok, ezért mindent összefőzők, és a végén hozzápottyantom a meleg krémhez a margarint. Nem feltétlenül vezet jóra, kétségkívül jártam már pórul, de én kockáztatok típus vagyok Ha ti biztosra kívántok menni, ne az én utamat kövessétek!!!!
A tetejére csokoládét reszeltem. Öröm volt nézni, ahogyan ettétek!
Sziasztok! Nem biztos, hogy fel találok támadni poraimból. Ez a blog már régen arról szólna, hogy a gyerekeinknek, legyen egy kész könyv, amely tartalmazza azokat a recepteket, amiket a mi családunk evett, amin ők felnőttek. Nekem is fontos volt és fontos a mai napig, hogy az Anyukám hogyan készített bizonyos ételeket. És igen, továbbra is tartom, hogy az ételeinken át, közelebb kerülhetünk múltunkhoz, őseinkhez és általuk önmagunkhoz is. Szeretném, ha a gyerekeinknek stabil kiindulási pont lenne ez az oldal, valami, amin keresztül képet kaphatnak kissé hibbant anyukról, arról, hogy mi az ami fontos, hogy hogyan élünk, és miben nőttek ők fel, kik vagyunk mi, milyen a mi családi egységünk, ki a mi családunk. Bánom, hogy elhanyagoltam az oldalt, mert isteni dolgok születtek a konyhánkban, még ha nem is annyi mint régebben. Rengeteg dolog történ velem, Velünk azóta mióta nem írtam. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy hagyom, hagytam elveszni néhány nagyon fontos receptet. A most hozott tortával is pontatlan leszek. Fejből ütöttem össze, és már fogalmam sincs, pontosan hogyan készítettem. Most csak azt írom le, ami eszembe jut. Nádja 7 szülinapjára sütöttem. Diótorta.
Hozzávalók a tésztához - a recept a tortaimado.hu -ról:
Egy biztos, a tészta profi. Nagyon finom lett. A krémet fejből rittyntettem és már fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan készítettem. Készítettem egy sűrűbb vaníliás krémet. Liszt, cukor, tej, vanília, vaníliás cukor sűrűre főzve. Elfeleztem a krémet és az egyik felébe jó sok darált diót tettem. Mindkét krémet felvert habtejszínnel lágyítottam. A tortalapot 3 részre vágtam és minden lapra kentem egy réteg nutellát. Az egyik rétegre ment a sima vanília krém, a következő lapra a nutella tetejére a diós krémet halmoztam. A diós krémhez tettem rumot-aromát - is. A tortát a diós krémmel vontam be. Hihetetlenül pazar volt. Gyerekzsúrokon nem szokás a gyerekeknek a nagy torta fogyasztás. Most minden kis kölyök megette a teljes torta szeletet. Én abszolút sikerként könyveltem el. Igaz, volt csokitorta is, ami Borisz 4 szülinapjára készült, az is hihetetlenül finom lett. Azt is hamarosan lejegyzem. Mert kötelességem! :-)
Budapest telis tele van medvehagymával. Életem első találkozása ezzel a finomsággal Gesztenyének volt köszönhető. Szerelem volt első kóstolásra. Most, hogy ilyen egyszerűvé vált, hogy az ember ha medvehagymára éhezik, beszerezze, bármit készíthetek belőle. És ami igazán örömteljes hír, hogy a gyerekek is szívesen eszik, gyakorlatilag bármilyen formában. Lássuk csak. Kezdjük a legelemibbel. Kóstoltátok már puha vajas kiflire vagy kenyérre szórva? Apróra szecskázott medvehagymával megszórt kiflit majszolva, igazi tavasz költözik ez ember lelkébe. Gyönyörű üde, zöld és harsogó. Aztán készítettem medvehagymás túrókrémet. Nem nagy ügy. A túrót áttörtem, majd sóztam, borsoztam, icipici őrölt kömény bele, egy jó adag elszecskázott medvehagyma, és pici tejföl, hogy meglágyítsuk, ne csak a szíveket. :-)
Készítettem apró kifliket is belőle és pogácsákat is.
De ezekkel már nem is fárasztalak benneteket. Pogácsát már fejből sütök, összedobálom az alap hozzávalókat és kedvemre ízesítem, és gyakorlatilag a pici kiflikről is ugyanezeket mondhatnám el.
Mostanában is elég sok a dolgom. Az Alapítvány, ahol dolgozom, rendre szervezi a különböző eseményeket - kiállítás, konferencia, estek - szóval munka nem kevés. Persze nyughatatlan természetem hajt a saját ügyünkkel is előbbre. A hétvégén egy olyan tréningen voltam, amely elvégzése után lehetőségem lesz arra, hogy gyászolók fájdalmának feldolgozását segíthessem. Ti foglalkoztok a halállal? Gondolkodtok róla, mi lehet ott a nagy ismeretlenben? Miben hisztek? Hihetetlen, mennyire a homokba dugjuk a fejünket, ha a halálról van szó. Na de erről csak is kizárólag akkor mesélek bővebben, ha szeretnétek!
Új távlat nyílt meg előttem, hála a házias konyha írójának, akit nincs szerencsém személyesen ismerni. De örökké hálás leszek neki ezért a receptért. Ráadásul, ennek a péksüteménynek is olyan nagyszerű a tésztája, hogy két legyet üthetünk egy csapásra. Kizárólag fantáziánk és elszántságunk szabhat határt, hogy milyen formában készítjük el. Készíthetjük sósra vagy valami édes töltelékkel. Nem kell órákig keleszteni. Amint elkészült a tészta, már tölthetjük is, és csak ekkor hagyjuk egy órácskára magára, had növekedjen. Csináltam egy sós túrós és egy édes túrós kombe változatot. És mit tagadjam, egyik finomabb volt, mint a másik. Valamiért azt gondoltam, hogy ez inkább sós műfaj, a gyerekek mégis inkább az édesre repültek rá. De a sós sem volt piskóta.
Íme a tészta hozzávalói:
3,5 dl tej
1 dl víz
1 tk. cukor
1 kk só
60 dkg liszt
2,5 dkg friss élesztő
10 dkg vaj
5 ek. olaj
Klasszikus módon készül. Élesztőt fel futtatjuk a cukros langyos tejben. Közben elkeverjük a lisztet a sóval. Amikor elkészült az élesztő, összevegyítjük a liszttel, finom lágy tésztát készítünk, majd 3 cipót formálunk. Egyenként kinyújtjuk jó vékonyra, majd megkenjük a vékony kis lapokat a felolvasztott langyos vajjal, amit előtte olajjal vegyítettünk. Az első lapra a leírás szerint nem került töltelék, de egyébként miért is ne? Jöhet a következő lap, jól megkenjük az előzőleg említett módon, és most jöhet a töltelék, amit egyenletesen eloszlatunk ezen a rétegen. Most következik az utolsó lap, de őt sem hagyjuk ki a kényeztetésből, jó alaposan megkenjük. Amikor idáig eljutottunk, akkor hajtogatunk. Alulról középig, és felülről is középig, úgy, hogy a tészta szélek összeérjenek, majd jobbról balra és balról jobbra, majd utoljára egymásra. Ekkor picit ellappangajtuk, majd kedvünk szerint bevagdaljuk. Én lusta vagyok fázis fotókat készíteni, kukkantsatok be a Házias konyhába, ott csodás illusztráló képek születtek. Amikor idáig eljutottunk, hagyjuk pihenni a tésztát, majd sütés előtt tojással megkenjük, és kedvünkre díszítjük. Én szezám maggal szórtam meg a sós változatot. 180C-ra elő melegítjük a sütőt és készre sütjük.
Töltelékek: - sós -
Nagyon leegyszerűsítettem. Túrót áttörtem, sóval, pici borssal ízesítettem. Ennyi.
Töltetlék: - édes -
Túrót áttörtem, cukorral, vaníliás cukorral, citrom levével és reszelt héjával és egy tojással készítettem el. Az édes változatnál a túrós massza alá reberbara-eper lekvárt kentem.
Mindenképpen készítsétek el! Egyszerű, finom és sokszínű!!!
Néhány nappal ezelőtt, kellemes vendégeket vártunk. Munkából hazatérve volt még jó fél órám, hogy össze dobjak valamit. Valami olyasmit, ami egyszerű, uzsonnaszerű, finom. Amikor gyerekek voltunk, nem emlékszem pontosan, hogy Anyukám, vagy valamelyik testvére, de a kiterjedt családunkban valaki rendszeresen készítette. Azóta mostohán bántam vele, még sosem készítettem, pedig jó néhány sütit elkészítettem már. Szomszédasszonyom kölcsön adott nekem egy csodás könyvet - Petrik Adrienn: Asszony és háza -. Ez a könyv egy ház átalakításának, csodás képekkel illusztrált története. Emberléptékű, és életszagú a ház, a kert, a konyha, a receptek, amelyek között erre a finom, egyszerű kis kiflire találtam. A kifli formázása viszont nem az én műfajom. Nem túl macerás, csak nekem az, aki gyors, és türelmetlen és megőrül a babra munkától.
Hozzávalók:
14 dkg margarin
7 dkg porcukor
7 dkg darált dió
17 dkg liszt
1 citrom reszelt héja,
vaníliás cukor
Ez az eredeti recept, de nekem nem volt dióm kéznél, így liszttel helyettesítettem. - És tojást is tettem hozzá és pici sütőport is - Szóval fő a rugalmasság, a lazaság. Az összeállítása egyszerű. A margarint elkeverjük a cukorral, majd hozzáadjuk a többi összetevőt is, és kész. Majd rudakat sodrunk, elvágjuk és pici kukacba formáljuk. 180C-ra előmelegített sütőben gyorsan megsülnek, majd még melegen porcukorba forgatjuk őket. Nagyon finom, gyorsan elfogy. Vigyázat!
Már nem nagyon akaródzott írni mostanában. Az, ami nem sokkal ezelőtt még elképzelhetetlen volt, vagy csak néha felmerülő kósza gondolat, az elmúlt hetekben állandósulni látszódott. Nem hiányzott az írás. Egészen egyszerűen azért, mert a hangsúlyok máshová tolódtak. Végre megtörtént az alapító okirat módosítása, így ismét van értelme és lehetősége az alapítvány működésének. Sokkal több időt és energiát kíván a vele való folyamatos törődés, mint sem gondolni vagy hinni mernétek. Néha úgy érzem, feladom. Hátra dőlök, nem fektetek többet magamból a semmiért cserébe. Persze nem igaz, hiszen az életem egy nagyon fontos szelete. Vannak álmaim vele kapcsolatban, tervek és célok. De még van hová fokozni a hatékonyságot! Az elmúlt hetekben a gondolatim egy jelentős része ekörül forgott, és nagyon bízom benne, hogy hamarosan lesz majd gyümölcse. A Facebookon elindítottuk lassan két hónapja az alapítvány oldalát, és azt gondoltam, hogy értelmes, az alapítványhoz témájában méltó módon kapcsolható tartalommal megjelenünk szinte naponta, az segít, hogy egyre többen megismerjenek és megszeressenek bennünket. Nem kis feladat viszont naponta ütőképes, színvonalas témát hozni. Így elmaradtak a blogbejegyzések.........
De aztán kaptam jelzéseket, amik nagyon jól estek. Észrevették néhányan, hogy nem nagyon írok. De jönnek naponta, és ígérték, hogy jönnek továbbra is, és várnak rám. Mi más ez mint hűség, szeretet, elfogadás, türelem, figyelem és érdeklődés?! Így hát, itt vagyok megint. Nem tudom meddig, de most épp, ebben a pillanatban itt. És jövök a gyerekeim miatt is. Mert megrögzötten hiszem, hogy rajtam és az ételeken keresztül, amiket nekik készítek, közelebb kerülnek önmaguk megismeréséhez.
Hosszadalmasan nem görgetek most vissza eseményeket. Pedig történt sok dolog. Rengeteg dilemmám van. Mifene, gondolom nem lepődtök meg. Voltunk Makón, otthon, látogatóban. Nagyon biztonságos érzés volt. Újra találkozni a testvéremmel, aki egy egész hónapot Indiában töltött. Sosem gondoltam, de hála neki, megszerettem a sárga színt. Látjátok, mondtam, hogy az ember mindig képes változni. Egy gyönyörű sárga kendőt hozott nekem Indiából. A nyakam köré tekertem, és el sem hittem, hogy szerethetem magamon. De szeretem. Tényleg, holnap fel is veszem! Úgyis olyan hideg van mostanában.... Az Anyukámat mindig nagyon mély örömmel szeretem és még mindig sírunk a Nádjával a kocsiban az elválásokkor. Nem is tudom, lesz e ez másképp. Nem tagadom, megvisel, hogy nem tudjuk eladni a házát és nem tudjuk magunk után hozni, hogy a közelünkben élhessen. Olyan biztonságos érzés lenne. Megnyugtató. Igen, igen Timi, tudom, hát többek között erre is való az agykontroll.
És olyan jó látni a barátokat. Találkozni velük. Örülni és nevetni. Vagy komolykodni. Jó. Jó visszamenni a fodrászomhoz és biztonságos érzés az ismert kozmetikus. A cipészről nem is beszélve, aki annyiért csinál meg 3 cipőt, mint itt Budapesten 1-et. Már csak az érzelmeim miatt szeretek Makóra menni. Azok miatt akiket szeretek. Közben állatira szerencsésnek érzem magam, hogy megtudtuk lépni azt, amire vágytunk és a makói ház, amit imádtunk, nem kötött oda bennünket egy életre.
Közben Budapesten rengeteget dolgozunk a kerten. Már nem nagyon van törmelék az udvarban. Nagy dolog! Annyi volt, hogy szinte más nem volt látható. Szeretem a kertet. Látom, ahogyan fejlődik, alakul. A zsigereimben érzem, hogy évek múltán szép lesz. Talán majd, valakiknek. Már nem lepődök meg magunkon, ha egyszer csak fogjuk magunkat és tovább megyünk. Innen is el. Jó az, ha az ember nem kötődik házhoz, kövekhez, kerthez, tárgyakhoz. Nem mintha nem szeretném nagyon mélyen. De ha a fejlődés, a továbblépés azt kívánja, lazán kell fejet hajtani, rugalmas háttal, és szeretettel a szívben.
A gasztronómia iránti érdeklődés továbbra is mély. De már nincs időm szinte azoknak a blogoknak az olvasására sem, amiket eddig figyeltem. Sütök, és sütök és főzök. És arra gondolok, hogy ha semmi mást nem profitáltam volna a blogolásból, csak annyit, hogy Terka barátnőm dicséretét elnyerjem - "A legjobb sósakat farkasévinél ettem!", már megérte! Fejlődtem sokat, bármikor lazán összeütök valami kelt tésztás cuccot a gyerekeknek és ők boldog hümmögéssel mondanak nekem köszönetet.
Az április a kosok hónapja. Nem csípem az asztrológiát. Azt meg végképp nem, - már ha bármi jelentősége is van annak, hogy születésem hónapjában járunk -, nem szeretem, hogy lelkileg mélyen kell merítkeznem magamhoz. Sok hatás ért. Sokkhatások is, nem kevés. Némelyik nehéz és fajsúlyos, időnként nehezen értelmezhető, sok sokk. Tanulok. Most leginkább magamról. De kínosan ügyelek, hogy azt, amire a leginkább hajlamos vagyok, most távol tartsam magamtól. Innentől kezdve nem vagyok hajlandó mindig és minden kellemetlenebb történetnél az elemzést önmagamnál kezdeni. És azon pörögni, hogy hol és miben és mikor hibáztam én. A képlet nagyon egyszerű. Nem csupán én nem vagyok tökéletes. Többszereplős az élet. És a legtöbb történet. A balhét innentől kezdve nem viszem el! Csak akkor, ha én. Tényleg én vagyok a hunyó. Volt most sok olyan történet, ahol nem én voltam a formabontó. Ezekben a sztorikban én most kényelmesen hátra dőltem és lazán elengedem.
És még valami. Olyan anyagi szituációba kerültem, ami nem komfortos. Ez is jó valamire. Arra, hogy feszengj, hogy szétfeszítse a türelmed határait. Hogy oda csapj képzeletbeli asztalodra és végre, legalább fejben, agyban, szívben azt mond: - Elég! Mert az első lépés, hogy tudd mit nem akarsz. Hogyan nem akarsz! Talán elég motiváló ez ahhoz, hogy változtatni akarj, tégy, mozdulj, lépj!
Ez most csak visszatérés volt, de hamarosan jövök egy sütivel! Szép Szerdát!
A hétvégén megint beteg voltam, képzeljétek csak el. Nem dicsekvésként mondom, sokkal inkább bosszankodva. A gyerekek kezdték a hét elején. Egyedül voltam megint velük, naná, hogy egyedül. Murphy törvénye! Nem panaszkodom, láz, ugyebár megint volt, sőt, borogatás is. Felváltva csillapítottam a lázakat, mert igen, persze, hát persze, hogy egyszerre volt mindkét gyerek lázas. Éljen, két legyet egy csapásra! Viszonylag gyorsan lement, nem volt kifejezetten agresszív. És lám, elérkezett a hétvége. A péntek éjszakámat a paplanom alatt görgőzve, nyöszörögve töltöttem, mély, markoló gyomorfájdalom közepette.- Lezabáltam, én marha. - gondoltam magamban, bár kissé gyanús volt, a társuló, sajgó végtagfájdalom. Aztán reggel, a WC-n eltöltött hasamat markolászó élmény végképp meggyőzött arról, több ez egy laza kis lezabálásnál, megint megnyertem a főnyereményt, benyaltam egy újabb ocsmány vírust. Becsszó, ha leszállok a tömegközlekedésről, minden alkalommal, vad kéz suvickolásba kezdek. EZ SEM MENTETT MEG!!! Nem használok durva szavakat, pedig tudnék, annak kifejezésére, mennyire utálok beteg lenni! Mondtam már, mennyire fontos az egészség? Nem, nem, csak semmi közhely. Ez komoly. A legkomolyabb. A gyerekekről nem is beszélve. Na de kérem szépen, napról napra egyre jobban és jobban vagyok, hogy Domján Laci bácsit idézzem, így újult erővel boldogítalak itt Titeket. Azt, hogy mára tényleg némileg jobban vagyok, itthoni, gondoskodó, ápoló kezecskéknek köszönhetem, és egy csodateának, amit most elárulok nektek. Ha bárminemű gyomor - v. bélfertőzése lenne valakinek, bátran igya a következő csodafőzetet:
Szegfűszeg / fahéj tea:
a lényeg, hogy a szegfűszeg és a fahéj is egészben legyen, nem törjük össze. A felforralt vizet ráöntjük a fűszerekre, lefedve áztatjuk néhány percig, és kortyoljunk jóízűeket belőle.
amikor éppen senki nem volt beteg
Voltatok már láthatatlanok? Előfordult már veletek, hogy valahol voltatok, és mégsem vett rólatok tudomást senki sem? Ki a felelős ilyenkor? Van ennek egyáltalán felelőse? A láthatatlannak kell kapálóznia, hahó, én is itt vagyok, vegyetek már észre?! Vagy mi emberek vagyunk ennyire vakok a környezetünkre? Ilyen kegyetlenek lennénk? Nekem ez új érzés volt. És rossz érzés volt. És értelmezhetetlen. Most azon dolgozom, hogy értsem. Tanulsága van az esetnek. Két éle van a pengének. Az egyik oldalon van az, aki észrevétlen. Neki el kell gondolkodnia, vajon mi tette láthatatlanná? És a másik oldal? Aki nem érzékel? Ennek az oldalnak talán csak a szívét kellene megnyitnia, legalább résnyire.
És mivel időközben rádöbbentem, hogy az én blogom akaratlanul is a takarékosság szimpatikus elvén alapul, folytatnám a sort egy ehetőnek ugyan nem mondható, de annál hasznosabb dologgal. Na ne! Nehogy vitassátok, hogy elérhető, kis pénztárcájú emberek számára is megvalósítható, hasznos dolgokat hoztam. Persze, akadt néhány költségesebb étel is, de számuk elenyésző. Személyiségemnél fogva, ösztönösen úgy vagyok összerakva, hogy ne pazaroljak, újra felhasználjak, és ha lehetséges, pici pénzből minél több mindent kihozzak. A mai napon egy otthon könnyedén elkészíthető házi, nagyon olcsó, viszont jó, folyékony mosószert hoztam. Bevallom, nem én készítettem, hanem a szomszédasszonyom. Akinek aranyból van a szíve, és juttatott nekem is egy flakonnal. Ma kipróbálásra is került, és mit mondjak? Szerintem teljesen oké, bár sötéteket mostam, és nem voltak a ruhák túlontúl retkesek, a vizsgán a mosószer átment. De ígérem, megosztom majd őszintén, legyen jó, jobb vagy kissé mellé sikerült tapasztalat. Ebből a mennyiségből nem kevés mosószeretek lesz, és nem kell túl sokat használni belőle. Ez az első ilyen jellegű bejegyzésem, így hát biztos vagyok benne, hogy lesz hová fejlődnöm pontosság terén. Ha bármit hiányolnátok, kérdezzetek, én meg igyekszem jó válaszokat adni majd. Így közösen, együtt fejlődünk ezen a téren.
Hozzávalók:
20 dkg mosószappan - mi a szomszédos kis festékboltban vettük - kb. 200,-Ft
4 l víz vagy desztillált víz, vagy buborékmentes ásványvíz
ezüstkolloid
Nem nagy ügy. A mosószappant lereszeljük, elkeverjük a vízzel és lassan addig melegítjük, amíg a szappan fel nem olvad, és hozzáadunk egy pici ezüstkolloidot is, hogy nem poshadjon meg. Melegítjük, mondom, forrásig nem kell. Ezután nincs más hátra, mint várakozunk, akár egy éjszakára is magára hagyjuk, de néhány óra után is jó lehet. Mielőtt üvegekbe töltenénk, botmixerrel átmixeljük az egészet. Ez picit macerás, de érdemes kis adagokként, nem egyben az egészet. Hatékonyabb így, higgyétek el. Ezek után jöhet a próbamosás :-)
Képet nem hoztam most, mert már nincs kapacitásom fényképezni, mástól meg nem akartam elcsenni. Pótolom majd, ígérem!
Időközben rájöttem - miközben mindig nagyon is tudtam -, hogy mennyire fontos számomra a takarékosság. Úgy értem, a dolgok nagy becsben tartása, megbecsülése. Otthon sem láttam sosem pazarlást. De azért a kutyának mindig jutott egy kis maradék. Mióta férjhez mentem, mindenféle összebeszélés nélkül, ösztönösen alakult úgy, hogy nem igen dobálunk ki semmit. És ha mi magunk már tényleg nem tudnánk felhasználni valamit, akkor is a legritkábban végzi valami a kukában. Végig gondoljuk, hol hasznosíthatná valaki. Akár a szomszéd kutyája. Első körben a legkisebb mennyiségű alapanyagot is megpróbálom felhasználni. Addig agyalok, míg nem jön az ihlet, mit lehetne a kimaradt, vagy megmaradt alapanyagból vagy maradékból csinálni. Ettől jobban vagyok. Tudjátok, rossz magyar szokás, hogy elképesztően sok ételt dobálunk ki. Miközben rengetegen éheznek. Na jó, már megint előbújt a szociális vénám! Ugye, Ti sem pazaroltok? És ugye, mielőtt bármitől értelmetlenül megszabadulnátok, ha már végképp nincs szükségetek valamire, végig gondoljátok, kinek okozhatnátok örömet vele?!
Volt itthon egy 2-3 maréknyi kimaradt, nem túl friss töpörtőnk. Néhány napja már nem nagyon akaródzott senkinek enni belőle. Erre vártam. Végre! Eljött az én időm! - gondoltam! Lecsaptam rá! Nem állítanám, hogy klasszik, tökéletes töpörtőkrém lett, de ti majd tanulva az én hibámból, tökélyre fejlesztitek. Vigyázzatok a mennyiséggel, én mindig azzal tévesztek, hogy nagyon bátran, fejetlenül dobálok mindig mindent össze. A töpörtőhöz, adunk sót, borsot, felaprított lila hagymát, mustárt és tejfölt. Én a mustár mennyiségével vétettem el a tökéletes ízt. Óvatosan, mert nagyon intenzív. És bizony tejfölből sem kell sok! Nincs más dolgunk vele, mint hogy összedobáljuk egy tálba az összetevőket, majd botmixerrel pépesítjük. Ha figyeltek az óvintézkedéseimre, nagyon finom lesz! Én így is jól bevacsoráztam belőle. Persze, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze! Igen, szégyenelem, de szeretem a műveimet! :-)
Oltári régen írtam. Kevesebb mostanában a kapacitásom a blogra. És ki tudja mennyi lesz? Túl sokmindenhez fogok. Aztán meg kipukkanok. Elfáradok és abba akarom hagyni az egészet. Én is csak egy ember vagyok. Aki időnként elfárad, és még inkább megijed. Megijedek a feladatok horderejétől és attól, vajon megéri e? Sajnos senki nem fogja letenni nekem a nagy esküt, nem ígér majd tuti sikert. Szóval megint csak marad a bátraké a szerencse mély filozófiai igazság igazsága. Hajt a vérem, a nyughatatlan természetem. Amikor kimerülök, csak néhány óráig engedem meg magamnak, de akkor nem tudok titkot csinálni belőle. Nálam a legijesztőbb amikor megkukulok. Csak ritkán van ilyen. A fejem két kezem közé fogva, lógó orral, semmibe révedő szemekkel ülök szomorúan. A gyerekek értik. Ösztönösen jönnek vigaszra. És olyan jó, hogy szabad sírni is. Ettől nem ijednek halálra. Ez a túrófánk nagyon egyszerű, de tök jó. Manci mama itt volt nálunk látogatóba,
akkor hoztam össze igen csak néhány perc alatt. Tudjátok, egy jó kis gazdag leves után az igazi!
Hozzávalók:
25 dkg túró
6 ek. liszt
1 tojás
10 dkg cukor
1 kis citromlé
1 cs. vaníliás cukor
2 ek. tejföl
csipet só
A túrót villával áttörjük, kikeverjük a cukorral, sóval, vaníliás cukorral, tojással és citrom levével. Majd jöhet hozzá a liszt és a legvégén a tejföl is. Klassz kis masszát kapunk, amelyből evőkanállal kis puffancsokat szaggatunk forró olajba és kisütjük. Vaníliás cukorral, vagy bármilyen más ízesítéssel állati finom.
Szilveszterre készítettem somlói galuskát. Hosszas kutatómunka előzte meg. Tudtam, hogy mit nem akarok. És volt valami elképzelésem arról, mit akarok. Amit most itt olvashattok, az már az én verzióm. Személy szerint házi somlói kategóriában én ehhez foghatóan finomat még nem ettem. :-)
Kezdjük az elején. Vagy vásároljatok vagy készítsetek piskótát. Én 6 tojásból készítettem. Közepes mennyiség lett belőle. Készítsünk vanília krémet.
Hozzávalók a vaníliakrémhez:
5 dl tej
4 tojás sárgája
15 dkg cukor
8 dkg liszt
vanília esszencia v. vanília
Az elkészítési módja nyilvánvalóan nem szakszerű, de nekem nem szokott gondom adódni belőle. A tojások sárgáját kikavarjuk a cukorral, vaníliával, liszttel és tejjel, majd felfőzzük.
Hozzávalók a csokikrémhez:
3 ek. liszt
3 ek. kakaó
7 ek. cukor
3 tojás sárgája
8 dl tej
3 tojás fehérje
rum v. rumaroma
Az eredeti receptet Rita barátnőmtől tanultam. Nekem volt kimaradt tojásfehérjém, ezért én a tojások sárgáját kihagytam, és így is nagyon jó volt. A lisztet a kakaóval és cukorral elkevertem és a tejjel felhígítottam, majd felfőztem. És bár az eredeti recept szerint nem kell hozzá dió, én tettem bele darált diót is. A mennyisége ízlés kérdése. Rummal ízesítettem. A tojások fehérjét felvertem és akkor, amikor még a krém meleg, lágyan beleforgattam a tojások felvert habját. Ettől nagyon lágy és krémes.
Csokiöntet, amivel a piskóta tésztát meglocsoljuk:
2.5 dl víz
20 dkg cukor
15 dkg csoki
1 dl rum
A csokoládét össze törtjük, a cukorral és vízzel együtt gőz fölött felfőzzük, majd a végén a rumot is hozzá adjuk.
Nem maradt más hátra mint az össze állítás. A piskóta tésztánkat ketté vágjuk. A lapokat a csokiöntettel meg öntözzük. A vanília krémmel megkenjük. - Lekvárral is mehet alá - opcionálisan választható. Másik lap a tetejére kerül. Kockákat vágunk. Egy tál alját megkenjük a csokikrémünkkel, majd elkezdjük a tészta kockákat lerakosgatni, majd minden sort megkenünk jó vastagon csokikrémmel. Ezt addig ismételjük, amíg mindenünk el nem fogy. Szépen tálalni nem egyszerű. Nekem nem is sikerült. De becsszó nagyon finom. A tetejére tejszínhabot halmozzatok. Várom a vissza jelzéseket!
Mivel sok beszédnek sok az alja, de leginkább amiatt, hogy cefet rosszul érzem magam, nem szaporítom a szót. Egy olyan süti receptet osztok meg veletek, amit bizony a nagy duci piros sütis könyvemből sütöttem meg. A férjem egyik állatorvos kollégája feleségétől kaptam a könyvet és ezt a sütit náluk személyesen is volt szerencsém megkóstolni. Akkor is nagyon ízlett, és most sem okozott csalódást. Annak, aki szereti a túrós, finom, friss, üde ízeket, ez a süti nagyon fog ízleni.
Hozzávalók a tésztához:
25 dkg liszt
17 dkg margarin
csipet só
8 dkg cukor
1 tojás
1.5 dkg szalakáli
tejföl
A szalakálit kevés langyos vízben feloldjuk. Lisztet össze keverjük a sóval és cukorral.A lisztes keverékhez adjuk a szalakális vizet. A lisztes keverékhez adjuk a margarint és a tojást is. Ha kemény a tészta, 1-2 kanál tejföl hozzáadásával megfelelő lágyságú tésztát gyúrunk Kinyújtjuk és margarinozott tepsibe fektetjük, majd rákenjük a tölteléket.
Töltelék:
25 dkg meggy
50 dkg túró
2 dl tejföl
1 tojás
vaníliás cukor
citrom leve
20 dkg cukor
6 dkg margarin
A meggyet kimagozzuk és megszabadulunk a levétől. A túrót áttörjük, a margarint gőz felett megolvasztjuk, majd ha kihűlt, elkeverjük a túróval, majd az összes többi hozzávalóval is összeforgatjuk. Nagyon finom ki tölteléket kapunk, amit a tésztára kenünk, majd be toljuk a 200C-ra előmelegített sütőbe. Vigyázzatok, nagyon finom!
Elrepült a hét. Szeretem a forgatagot. Az alapítvánnyal, ahol most dolgozom, egy fotókiállítás megnyitónk volt. Az, hogy mennyire vagyok jó asszisztens, azt nem tudom. Azt viszont nagyon is tudom, mennyire szétszórt vagyok. Két ajándék virágcsokrot kellett csináltatnom. Persze mikor máskor, mint pontosan nőnapon. A csarnokot választottam, ezzel is költséget takarítva az munkáltatóimnak. Így is veszett drága volt. Kétszer mentem végig a soron, hogy véletlenül se fogjak mellé, hiszen most nem rólam volt szó. Rácz Zsuzsa, a Terézanyu írója volt az egyik megajándékozott, szóval fontos volt, hogy a csokor ne legyen szar. Amint már mondottam, nem bíztam a véletlenre a választást, kétszer mentem végig, gondosan végig pásztázva, ugyan melyik virágos lehet a legjobb. A választásom pont annyira sikerült jól, mint amikor a boltban sorban állva pénztárt választok. Mindig, törvényszerűen a leglassabb, és legmacerásabb sorba állok. Sikerült egy olyan virágost kiválasztanom, akinek egy tisztességes szalagja, de még csak csomagolója sem volt, az ízlés és ügyesség mint olyan meg, egyszerűen számára ismeretlen volt. Kiküldött a helységből, mert szerinte túl zsúfoltság volt. Felszaladt a szemöldököm a homlokomba, de meglepődve vettem észre, hogy nem hagyom ott a fenébe. Ehelyett a mellettem sorba álló velem korú férfival kezdtem cinkos csevejbe. Értetlenül bólogattunk, jesszusom, normálisak vagyunk, hogy egy vagyont hagyunk itt egy rusnya gazért cserébe? Végig tűrtük, végig csináltuk. Így, hogy végig asszisztáltam a virágkötést, viszonylag vállalható 20 szálas tulipáncsokor lett, finom ki tüllel körbefogva, amit valahonnan az asztal alól kukáztunk ki, közösen.
A végén a nő annyira megszeretett, hogy még a kis kutyáját is megmutatta. Én meg csak mosolyogtam magamban. Végig a buszon, csak vigyorogtam és vigyorogtam. Még mindig értetlenül ingattam a fejem, de már más perspektívába került a történet. Azután este, a kiállítás megnyitón, borral kínáltuk a vendégeket és utána magunkat. Picivel. De én már annyira régen ittam. És ezzel kezdetét vette az én időutazásom. Tizenéveket utaztam vissza az időbe. Pontosan úgy érzetem magam, mint egy világmegváltó kamasz. Aki majdhogy nem el is felejti anyai státuszát, kötelezettségeit. Persze győzött a lelkiismeretem és fegyelmezetten haza buszoztam. Miközben a varázslatos budapesti fényes nagyváros ingereiben fürdőztem. Szeretem.És szerettem megint egy picit módosult tudatállapotban a városon egyedül átszelni.
A pénteki nap több szempontból is említésre méltó. Rám bízták az alapítvány egyik óriási pályázatának hiánypótlásának beadását. Aki ilyet még nem csinált, el sem tudja képzelni, micsoda felelősséggel jár. Hiszen egy figyelmetlenségből adódó elmaradás miatt, több milliós pályázatot utasíthatnak el. Még szombat reggel is bementem, mert emlékeim szerint orbitális hibát követtem el és lelki szemeimmel már láttam, ahogyan útilaput kötnek a talpaimra. Az eredmény még várat magára, de szívből remélem, ha a pályázat véletlenül elutasításra kerülne, az nem az én hibámból lesz.
Pénteken lett volna Hanna 9 éves. Tudom, hogy már számtalanszor írtam, de nem lehet megszokni hogy nincs többé. Van amikor kevésbé intenzíven fáj, de a fájdalom örök. Az évfordulók különösen nehezek. Újra és újra kiderül. Mindig abban reménykedem, hogy valahogy már gördülékenyebben viszem. Pénteken, mindenhol elsírtam magam. Itthon a reggeli kávémnál kezdtem, azután az orvosnál, ahová Nádját vittem, a buszon, útban a munkahelyemre, a csarnokban a virágosnál. ........... És korántsem volt vége. Vettem mécsest, és tulipánt. Ennyi. Ez maradt nekünk....... De ki Ő?
Tudjátok, hogy milyen gyakran és milyen szeretettel beszélek Anyukámról. Sok mindent tanultam tőle, és nagyon szeretjük a főztjét. A paradicsomlevesét viszont sosem szerettem. Sem az övét, sem másét. Egyszerűen a paradicsommal mint olyannal nem vagyok mély és szoros barátságban. Vagyok még néhány más dologgal is így. És mi sem bizonyítja jobban, hogy az ember nagyon is képes változni, mint hogy olykor, időnként valami olyasmire vágyunk, amivel kapcsolatban nagyon mély ellenszenvvel bírunk. Lehet ez étel, vagy ital, tevékenység, talán még ember is. Újabb titok velem kapcsolatban, hogy örültebb pillanataimban néha kifejezetten arra vágyom, amit normál körülmények között nem szeretek. Ti is vagytok így ezzel? Vegyük például a paradicsomlevest. Először csak gondolatban ízlelgettem. Játszadoztam, hogy gondolatban élvezettel eszem. Úgy éreztem, talán ez az ellenszenv már csak egy betokosodott negatív hiedelem lehet.Míg nem végül szembe jött velem a lehetőség, chillis babot főztem. És igen, kimaradt valamennyi paradicsompüré. Ilyenkor rendre beteszem a hűtőbe, azután előfordul hogy megfeledkezem róla és mire eszembe jut, már gazdagon penészes. Most másképp volt. Beütött az isteni vágyszikra. Nekem paradicsomleves kell. Igen, igen, az a paradicsomleves, amit annyira nem szeretek. Azt sem tudtam, hogy kezdjek neki. Habzsoltam. Annyira ízlett. Két hümmögés között pedig Györgyi barátnőmre gondoltam, és arra vágytam, hogy ott üljön velem egy asztalnál és jó ízűen kanalazza az én paradicsomlevesem. Talán nem is olyan nagy marhaság, hogy embereket ételekhez társítsuk. Nekem ha paradicsomleves, akkor csakis Györgyi jut eszembe. Györgyi, volt valami, ami miatt én Téged a paradicsomleveshez kötlek?
Hozzávalók:
vöröshagyma, fokhagyma
bazsalikom, petrezselyem,
só, cukor, liszt
tömlős sajt
Olajon hagymát pirítunk, majd egy kanál liszttel rántást készítünk. Hozzáadjuk a paradicsompürét és a krémsajtot, és a számunkra megfelelő sűrűségűre hígítjuk. Sózzuk, borsozzuk, fűszerezzük. Én a hagyma miatt - mármint a gyerekek miatt - botmixerrel picit átdolgoztam az egészet, nehogy a gyerekek kifogásolják a hagyma darabokat benne. Ici-pici cukor hozzáadásával a számunkra kellemes ízt elő varázsoljuk. Pontos mennyiséget ne várjatok tőlem. Maradékokból dobtam össze. Érzi azt az ember, hogy miből mennyi kell. Na és ha nem jött össze? Ne bumm. Akkor sem jön el a világ vége. Nekünk nagyon ízlett. A tetejét sajttal megszórtuk. Persze parmezánnal lenne igazi, de nekünk nem volt. Gyerekek pirítóst kértek hozzá, de számomra ehhez a leveshez a sajton kívül nem kívánkozott semmi sem. Betűtészta szigorúan nem!
Szilveszter óta tartozom Terka barátnőmnek egy sós süti recepttel. A sós rúd receptjével, amely talán minden család konyha kredencében ott lapul.Régebben sosem csináltam. Gyerekkoromban nálunk inkább pogácsa volt. Nem is hiányoltam. Ha sós rúd, leginkább egy morzsálódós, száraz, kemény, unalmas rágcsa jutott eszembe. Egészen Budapestre költözésünkig, amikor is eljött nálam is a sós rúd ideje. Itt ettem életem legfinomabb sós rúdját. A szomszédasszonyom követte ellenem el. Ha bennetek is lapul némi sós rúd elleni szkepticizmus, ideje félre söpörnötök. Abba hagyhatatlan az evése. Terka szilveszter óta, ha nem is könyörög, de időnként megpiszkálja lelkiismeretem, hogy végre írjam le a receptet. Íme:
Hozzávalók:
25 dkg főtt krumpli - sós vízben megfőzve, majd össze törve -
25 dkg margarin
25 dkg túró
25 dkg reszelt sajt
25 dkg liszt
só
Állati bonyolult, ugye? Többször megsütöttem már, és többnyire valamelyik összetevőt mindig kifelejtettem. Igazából még úgy is nehéz elrontani. Szóval feledékenybarát recept. Csak összegyúrjátok az összetevőket, majd a tésztát kis ujnyi vastagra kinyújtjuk, tetejét tojással lekenjük, ha akarjuk sajttal, vagy szezámmaggal vagy bármi finomsággal megszórjuk, majd kis rudacskákat vágunk a tésztából és behelyezzük az 200 C-ra előmelegített sütőbe és megsütjük.
Aztán volt olyan is, hogy kimaradt egy kis krumplipürénk. Én takarékos nagyasszony lévén, igyekszem nem kidobálni még a maradékokat sem. Hozzá dobtam egy kis margarint, sót, medvehagyma pestot, lisztet, egy tojást és annyi tejfölt, vagy ha az sem volt otthon akkor tejet, hogy jól formázható tészta szülessen. És pont ugyanúgy jártam el, mint a fentebb ismertetett esetben. Isteni lett. Nem hantázok!
Bevallom meg lehet szokni, hogy az ember nem nagyon ír a blogjába. Bár, ha semmi más "alkotó tevékenységet" nem csináltam volna helyette, biztosan hiányérzetem lett volna. Most picit nehezebb megint ide koncentrálni. Mert túl sok minden történt, és útközben elveszítettem a fonalat, hol marattunk el. Részleteiben és hangulatában tudom, hogy nincs esélye, hogy vissza adjam nektek, ahogyan a dolgok történtek. A Holle anyóra emlékeztek? Gyerekként, ahogyan a mesét hallgattam, mindig hatalmas hópelyheket képzeltem. Ültünk az autóban, és bele utaztunk egy tündérmesébe. Öklömnyi, vattapamacsszerű, hatalmas, pihe-puha hó pelyhek zuhogtak alá a felhőkből. Olyan sűrű hófátyol omlott elénk, hogy látni alig lehetett. Egészen oda voltam és csak azt hajtogattam: - Jesszusom, én még ilyet soha, de soha nem láttam! - mire a Nádja: - Én már igen!
Nádja volt a makói ovijában. Nem szóltunk, hogy beugrunk. Amikor beléptünk, a gyerekek a nevét kiáltották, körbe vették, és csak szeretgették. Hihetetlenül boldogságos élmény volt az őszinte gyermeki öröm és szeretet részese lenni.
Mivel Borisz is ovis nagyfiú lett, két jelmezben kellett gondolkodni. Ne kérdezzétek, hogyan és honnan csapott be az isteni szikra! Most nem volt itt nekünk a mi aranykezű Manci mamánk, hogy amit a gyerekek megálmodnak, ő megvarrja. A megvalósítás rám maradt, a kókány nagyasszonyra. Nádja darázs lett, Borisz egy pókemberfejű denevér. Minden házilag készült, kivéve Borisz sityakja.
Testvérem elutazott egy hónapra Indiába. Előtte jó beteg volt. Aggódtam érte. És most is nagyon szorítok, hogy minden rendben legyen. Hogy minden számítása szerint alakuljon. Hogy élvezze az utat, hogy tapasztaljon sokat, ja, és hozzon nekem gyönyörű kelméket, fűszereket, és még ha szaglásom nincs is, finom illatokat! :-)
Végre megérkezett az alapítvány végzése, ami nem jelent mást, mint hogy megtörtént a székhelymódosítás. Most már zöld lámpát kaptunk arra, hogy ebben a régióban is pályázatot nyújthassunk be. Két pici pályázatot adtunk be az elmúlt héten. Pici pénzért, de jó dolog nőhet ki belőle. Megtettük amit lehet, most várakozunk és bízunk benne, hogy elnyeri az értékelők tetszését, és hamarosan már arról számolhatok be nektek, hogy hogy állnak a szervezési munkálatok. Arról nem is beszélve, milyen klassz lenne itt hírt adnom, hogy milyen rendezvényre várunk benneteket szeretettel. Úgy érzem jó úton vagyunk. Vannak segítőim is. Olyan segítők, akik nem sajnálva idejüket és energiájukat, ha kell, napi szinten támogatnak engem. E-mailben is jelentkezett valaki, hogy ha tud, szívesen bekapcsolódik az alapítvány munkájába. Szuper! Ha lesz kedvetek, kukkantsatok rá az alapítvány facebookos oldalára - Nagymáté Hanna Alapítvány -, és igen, légyszi lájkoljátok is. Nektek sem lesz rossz, ígérem. Igyekszünk up-to-date-ek lenni, és minden egyes áldott nap valamilyen, az alapítványhoz kapcsolódó témával jelen lenni.
És hogy női "hiúságomnak" is hízelegjek, egészen potom pénzért sikerült egy magas sarkú lakk cipőre szert tennem - amiben mellesleg nem nagyon tudok járni - és egy édes, kis Audrey Hepburn-ös lila ruhát . Borisz verdás hátizsákot kapott, Nádja menő lányos felsőt. Higgyétek el, fillérekért.
Mindeközben Nádja megtanult magától olvasni. Na jó, némi túlzással. A nyomtatott kis betűket még gyakorolja, de ha valami nagybetűkkel van írva, napról napra egyre gyorsabban össze olvassa. Ő nem az a típus, akit bárhogyan is lehet presszionálni. És én szerencsére nem vagyok az típus, aki bárhogyan is akarná presszionálni. Eleinte volt rajtam is társadalmi nyomás. Láttam, hogy a többi szülő milyen külön órákra hordja az alig X éves gyerekét. Én sem akartam kilógni a sorból. Próbálkoztam. Nem ment. Nádja nem mutatott hajlandóságot semmire. Hamar elengedtem a témát. Persze mert egy lusta disznó is vagyok. Nem kellett sehová elcipelnem, és még költséghatékony is volt. Nádja mindent így intéz. Mindent megold maga. A maga ütemében. Két hete jelezte, hogy szeretne járni balettre. Na ja, gondoltam magamban. És tényleg. Várja, és megy minden héten. Lelkes és boldog. És még az alkata is rendben. Most ért meg! És olyan, de olyan jó, hogy semmit nem erőltettem!
Ma a Kopaszi gáton voltunk. 20 perc bicajozás, - persze jó tempóban - és gyönyörű helyen lehetsz. A Duna parton egy benyúló kis félsziget. Azon túl, hogy gazdagon kiépített, meseszép is. Teáztunk, kávéztunk, otthonról hozott vajas kenyeret ettünk, kavicsot dobáltunk, sétáltunk, süttettünk az arcunkat a napon, kacsákat láttunk és hangosan énekeltük, hogy : - Élni, jaj de jó! - (ne mondjatok semmit, elég volt rá néznem a férjemre. Pontosan láttam, mi zajlik a fejében,amikor felolvastam ezt neki)
Most, hogy elmentem picit hülyébe, azt hiszem ideje álomra hajtani a fejem. Igyekszem majd hamarabb jönni, és a blog rendeltetése szerint jelen lenni. Mert igen, főzni és sütni továbbra is szoktam, nem is keveset!!! Mit kívánhatnék nektek, mint megbecsülésben gazdag hetet!!!
