Már nem nagyon akaródzott írni mostanában. Az, ami nem sokkal ezelőtt még elképzelhetetlen volt, vagy csak néha felmerülő kósza gondolat, az elmúlt hetekben állandósulni látszódott. Nem hiányzott az írás. Egészen egyszerűen azért, mert a hangsúlyok máshová tolódtak. Végre megtörtént az alapító okirat módosítása, így ismét van értelme és lehetősége az alapítvány működésének. Sokkal több időt és energiát kíván a vele való folyamatos törődés, mint sem gondolni vagy hinni mernétek. Néha úgy érzem, feladom. Hátra dőlök, nem fektetek többet magamból a semmiért cserébe. Persze nem igaz, hiszen az életem egy nagyon fontos szelete. Vannak álmaim vele kapcsolatban, tervek és célok. De még van hová fokozni a hatékonyságot! Az elmúlt hetekben a gondolatim egy jelentős része ekörül forgott, és nagyon bízom benne, hogy hamarosan lesz majd gyümölcse. A Facebookon elindítottuk lassan két hónapja az alapítvány oldalát, és azt gondoltam, hogy értelmes, az alapítványhoz témájában méltó módon kapcsolható tartalommal megjelenünk szinte naponta, az segít, hogy egyre többen megismerjenek és megszeressenek bennünket. Nem kis feladat viszont naponta ütőképes, színvonalas témát hozni. Így elmaradtak a blogbejegyzések.........
De aztán kaptam jelzéseket, amik nagyon jól estek. Észrevették néhányan, hogy nem nagyon írok. De jönnek naponta, és ígérték, hogy jönnek továbbra is, és várnak rám. Mi más ez mint hűség, szeretet, elfogadás, türelem, figyelem és érdeklődés?! Így hát, itt vagyok megint. Nem tudom meddig, de most épp, ebben a pillanatban itt. És jövök a gyerekeim miatt is. Mert megrögzötten hiszem, hogy rajtam és az ételeken keresztül, amiket nekik készítek, közelebb kerülnek önmaguk megismeréséhez.
Hosszadalmasan nem görgetek most vissza eseményeket. Pedig történt sok dolog. Rengeteg dilemmám van. Mifene, gondolom nem lepődtök meg. Voltunk Makón, otthon, látogatóban. Nagyon biztonságos érzés volt. Újra találkozni a testvéremmel, aki egy egész hónapot Indiában töltött. Sosem gondoltam, de hála neki, megszerettem a sárga színt. Látjátok, mondtam, hogy az ember mindig képes változni. Egy gyönyörű sárga kendőt hozott nekem Indiából. A nyakam köré tekertem, és el sem hittem, hogy szerethetem magamon. De szeretem. Tényleg, holnap fel is veszem! Úgyis olyan hideg van mostanában.... Az Anyukámat mindig nagyon mély örömmel szeretem és még mindig sírunk a Nádjával a kocsiban az elválásokkor. Nem is tudom, lesz e ez másképp. Nem tagadom, megvisel, hogy nem tudjuk eladni a házát és nem tudjuk magunk után hozni, hogy a közelünkben élhessen. Olyan biztonságos érzés lenne. Megnyugtató. Igen, igen Timi, tudom, hát többek között erre is való az agykontroll.
És olyan jó látni a barátokat. Találkozni velük. Örülni és nevetni. Vagy komolykodni. Jó. Jó visszamenni a fodrászomhoz és biztonságos érzés az ismert kozmetikus. A cipészről nem is beszélve, aki annyiért csinál meg 3 cipőt, mint itt Budapesten 1-et. Már csak az érzelmeim miatt szeretek Makóra menni. Azok miatt akiket szeretek. Közben állatira szerencsésnek érzem magam, hogy megtudtuk lépni azt, amire vágytunk és a makói ház, amit imádtunk, nem kötött oda bennünket egy életre.
Közben Budapesten rengeteget dolgozunk a kerten. Már nem nagyon van törmelék az udvarban. Nagy dolog! Annyi volt, hogy szinte más nem volt látható. Szeretem a kertet. Látom, ahogyan fejlődik, alakul. A zsigereimben érzem, hogy évek múltán szép lesz. Talán majd, valakiknek. Már nem lepődök meg magunkon, ha egyszer csak fogjuk magunkat és tovább megyünk. Innen is el. Jó az, ha az ember nem kötődik házhoz, kövekhez, kerthez, tárgyakhoz. Nem mintha nem szeretném nagyon mélyen. De ha a fejlődés, a továbblépés azt kívánja, lazán kell fejet hajtani, rugalmas háttal, és szeretettel a szívben.
A gasztronómia iránti érdeklődés továbbra is mély. De már nincs időm szinte azoknak a blogoknak az olvasására sem, amiket eddig figyeltem. Sütök, és sütök és főzök. És arra gondolok, hogy ha semmi mást nem profitáltam volna a blogolásból, csak annyit, hogy Terka barátnőm dicséretét elnyerjem - "A legjobb sósakat farkasévinél ettem!", már megérte! Fejlődtem sokat, bármikor lazán összeütök valami kelt tésztás cuccot a gyerekeknek és ők boldog hümmögéssel mondanak nekem köszönetet.
Az április a kosok hónapja. Nem csípem az asztrológiát. Azt meg végképp nem, - már ha bármi jelentősége is van annak, hogy születésem hónapjában járunk -, nem szeretem, hogy lelkileg mélyen kell merítkeznem magamhoz. Sok hatás ért. Sokkhatások is, nem kevés. Némelyik nehéz és fajsúlyos, időnként nehezen értelmezhető, sok sokk. Tanulok. Most leginkább magamról. De kínosan ügyelek, hogy azt, amire a leginkább hajlamos vagyok, most távol tartsam magamtól. Innentől kezdve nem vagyok hajlandó mindig és minden kellemetlenebb történetnél az elemzést önmagamnál kezdeni. És azon pörögni, hogy hol és miben és mikor hibáztam én. A képlet nagyon egyszerű. Nem csupán én nem vagyok tökéletes. Többszereplős az élet. És a legtöbb történet. A balhét innentől kezdve nem viszem el! Csak akkor, ha én. Tényleg én vagyok a hunyó. Volt most sok olyan történet, ahol nem én voltam a formabontó. Ezekben a sztorikban én most kényelmesen hátra dőltem és lazán elengedem.
És még valami. Olyan anyagi szituációba kerültem, ami nem komfortos. Ez is jó valamire. Arra, hogy feszengj, hogy szétfeszítse a türelmed határait. Hogy oda csapj képzeletbeli asztalodra és végre, legalább fejben, agyban, szívben azt mond: - Elég! Mert az első lépés, hogy tudd mit nem akarsz. Hogyan nem akarsz! Talán elég motiváló ez ahhoz, hogy változtatni akarj, tégy, mozdulj, lépj!
Ez most csak visszatérés volt, de hamarosan jövök egy sütivel! Szép Szerdát!
