segélykiáltás a lányomhoz

Tükörsima víztükör tetején
megtart a feszes mentőkötél.
Nem mozdulok
Testem merev
nyakamon pulzálnak az ütőerek.
Felülről látok önmagamra
Szemem görcsösen behunyva
Szájam némán tátong
nem hallod
de valójában torkom szakadtából ordibálok.
A bőr az embert
egybe tartja
a másik lénytől
elválasztja.
Hacsak a bőrünk lenne, mi elválaszt
Talán nem lenne ennyi üres járat
Amit látunk, nem valóság
nincs hatásom
nincs hatásom
kétségbeesetten kalimpálok.
Döbbenten állok ajtajában
Idegenül néz egymásra anya-lánya.
csalódott
ordít az anyám
csalódott vagyok.
tehetetlen
Ez nem a végső,
nem az első
lelkünk szárnya
összeér, összeér
hat csitul a vihar,
ne félj.

Nádja aludt

Álom és ébrenlét között
félúton
mindig a többiekre csukom gondosan az ajtót.
ágyában feküdt
szőke haja arcába lógott,
kiszolgáltatott volt
mégis boldog.
mini halál minden alvás
elragad a valóságból,
nincs fájdalom ,
nincs aggódás,
csak tudatalattink okoz néha gondot.
Ő még aludt,
ébredeztem.
kávém fölött elmerengtem.
gyönyörködtem,
megrémültem.
12 év hova röppent.
nyurga lett és kissé nyegle.
felveszi a cipőimet,
elcseni a ruháimat.
gátlás nélkül visszaszájal.
Én sem voltam különb nála.
Önmagam pici hasonmása.
Ahogy alszik, oly védtelen
Én is
Az idő nem kegyelmez.
Aztán majd egyszer,
mikor ködös reggel álmából ébred
gyermekében gyönyörködve
az időtől tán ő is megretten.
én már öreg leszek
de nem hajlott
az idővel nem dúlok majd harcot
bele fekszem, hátra dőlök
könyvek fölött sokat időzök.
Pezsgőt iszom
bakancsot hordok.
menedék leszek,
menedék vagyok.

Életről, halálról

Én szeretek az idősellátás területén dolgozni. Egészen egyszerű oka van. Szeretem az időseket. Szeretem az embereket. Még mindig nem tántorodtam ettől el. Jó hülyén ülni midig úgy, hogy nincs egyetlen gyanakvó, bizalmatlan pillanatom sem, Jó, van, végül elárulom. Félek az orvosoktól, bár azt kívánom, soha, soha, de soha ne kelljen menni gyógyítást koldulni, de legyünk egészségesek. Máskülönben azt hiszem az élet szép, az emberek jóindulatúak. Elmondhatjuk egymásnak a félelmeinket, vagy örömeinket. Persze a halál az más. Arról még mindig nehéz beszélni. Jobb gondolni sem rá. Amúgy igaz, és értem is, ha egyet nem is értek ezzel. Ahol én dolgozom, nincs választásod. A halálra gondolni kell, s ahol halál van ott gondoskodni is illik. Kísérni, hogy méltó legyen az elmenetel.
Persze könnyebb elkerülni. S halálról, haldoklásról nem beszélni. Pedig vannak teendőink bekövetkező halálunk esetére, s ha hajlandóak vagyunk szembesülni ezzel, tudatosan teszünk jót mindenkivel. Máskülönben terheket hagyunk magunk után nem csak könnyeket,
Ritkán találkozom azzal, pedig mondom, idősellátásban dolgozom, hogy kimondódik, tudni, hogy nincs menekvés. Láttam már eltökéltséget és választást, komoly döntéshozatalt. Hallottam szóbeli hangos megnyilatkozást, pedig a halál még odébb jár, de rút arcát felvillantja már olykor-olykor : - Nem akarok semmilyen életet - ezáltal szenvedést is - meghosszabbító orvosi beavatkozást. Ha úgy alakul, csak a fájdalmak enyhítésére vágyom, megőrizve a méltóságom.
Sírva fájlalta a leendő ordító hiányt a család, de a kinyilatkoztatott kérést elfogadták.
Nagyon ritka és bátor ez a fajta tudatosság és elfogadás. Pedig nehéz a haldoklónak és a családnak is.
S azon gondolkodom, van e joga bárkinek elbizonytalanítani bárkit a meghozott döntés helyességében? Hogy kell e megszakértenünk mások döntését? Kell e kategóriákat gyártani, egészen odáig, amibe a legkívülállóbb is valahogyan belefér? Kell e megítélni? Kell e elítélni? Kell e éles határok mentén, a kizárólag jó vagy rossz mezsgyéjén ítéletet hozni? Hová lettek az árnyalatok? Miért olyan nehéz hagyni, hogy legalább arról döntsünk, hogyan akarunk elmenni?!

néha

néha hagyok szétpukkanni álmokat
néha hagyok elmélyülni ráncokat
néha égve felejtem a villanyt
néha megbántok másokat
aztán lehúzom a rolókat
néha nem fordulok vissza
néha félbe hagyok könyveket
néha hátat fordítok mindennek
néha szélesre tárom ajtómat
néha beengedlek házamba
néha riadtan úgy érzem feladtam
néha csak várom a sült halat
néha azt hiszem 20 vagyok
aztán a tükörbe nézve jajgatok
néha haragszom magamra
mindig megbocsátok másoknak
néha megfutamodom
néha elveszítem a kontrollt
néha elcsúszok a talajon
a futást persze feladom
néha fázok, azután begyújtok
néha rohanó időmet magamnak megtartom
néha hangosan ordítok
néha nem értem kire hasonlítok
néha nem tudom kik között vagyok
néha nem tudom van közöm hozzátok?!

van az a téma

van az a téma, amiben nincs dilemma,
a test ha öregszik, nyomot hagy.
Nem fáj a lábam
nincs tünetem testi,
bár 40 felett a legtöbben tudnak mit mesélni.
Előbb utóbb őszül a haj,
ráncos a bőr,
görbül a hát.
jó, de mi van ha nem öregszik a lélek?
A hülyeséget elnézi e a világ?

Én megpróbáltam elvárásoknak megfelelni
kényszerből jó katona lenni
viselkedésemet öregedő testemhez rendezni.
Csak hogy a lélek felül ír mindent,
Nem leszek jó kislány 80 évesen sem
Tócsákba gázolok,
öreg barátnőimmel majd ágyakon ugrálok
színeset hordok majd és a kedvenc feketém
tojok a világra, pirosra festem a számat
üvöltve hallgatom majd a zenét
lehet öreg a testem,
a kedvem az enyém.

öregen majd

Most becsukom a szemem. Látom magam nagyon öregen a tengerparton. Bőröm napszítta, ráncos, testem inas. Csak egy fehér lenge inget viselek és szalmakalapot. Mindig hátulról látom magam, ülve egy csíkos napozó széken. Pezsgőt iszom, kutya ül mellettem. Mezítelen lábam a homokba fúrom, a langyos tengervíz szeretve ölel. Itt vénséges öreg vagyok, félelem nélküli, elégedett és boldog. Néha mégis félek. Ne kérdezz, úgysem mondom el!

Kibillentem

Nem mondanám magam harcosnak, de vannak szívügyeim, és tény, hogy azokért is leginkább tenni úgy tudok, akarok, hogy ha lehet ne legyen túl hangos, maradjon a mód szelíd. Persze az én temperamentumommal van azért néha kontrollvesztés és születnek bennem néha nagy indulatok. A hétköznapokban nem sokat hezitálok, az indulatokat sem tartom keretek között időnként, ez számomra belefér, más téma, hogyan élik meg azok, aki a közelemben, vagy velem élnek. Nagyokat álmodok, amiről csak ritkán és kevés embernek beszélek. S bár a külvilág felé bizonyára egyáltalán nem látványos, bízom benne, ha egyszer kézzelfoghatóvá válik, sokak számára meghatározóan fontos lesz, akárcsak nekem.
Mindegy, hogy otthon vagyok, az utcán sétálok, dolgozom vagy utazom éppen, a segítő attitűd állandó bennem. Alapvetően nem jellemző rám, hogy elmennék szenvedő ember mellett, hogy akarnék bizonytalanságot magam után hagyni, hogy ne lenne néhány jó szavam ha valakinek ez kell, vagy ne ölelném meg, akin az segít, még ha az ölelést még mindig tanulnom is kell.
Elvesztettem tegnap a kontrollt, azután ma reggel is. Mert nem, vagy alig, csak hangosan bírom elviselni, hogy oly korban, oly helyen élünk, ahol a szenvedés szenzáció, s csak addig érdekes a tragédia, a fájdalom, a veszteség, amíg hír. Aztán nincs megtartás, nincs segítő háló, van viszont rengeteg baromi okos szakember, akik valamiért mégis elengedik a védőernyőt és hagyjuk, hagyják a rászorulókat egyedül a mélybe zuhanni. Ma, akik valós segítséghez jutnak, szerencséjük van. Ha nem vagy jó időben, jó helyen, kevés a pénzed és nincs kapcsolati tőkéd, rosszak, nagyon rosszak az esélyeid.

Az meg egészen egyszerűen felfoghatatlan, hogy aránytalanul túlzó pénzekért vehetsz magadnak ma csak tudományt. Kirekeszt, elzár, falakat épít, magamra hagy, elképesztően feldühít. Szeretnék jól segíteni. Jó szakember szeretnék lenni. Hol van a támogató attitűd, az önzetlenség, a tudás átadása iránti alázat?!

Töretlenül hiszek az emberi jóságban, és a közösség erejében.

jó, hogy nem kell beszélgetni

"Jó, hogy nem kell beszélgetni. Pedig amúgy szívesen szóba elegyedik bárkivel. Legalább is régen így volt. Ma már kevésbé. Nem akarattal, de kifeszíti a láthatatlan hálót, ami falat képez ember és ember között, lezárva, hogy bárki megnyissa a beszélgetés kényszerű kapuját. A várakozás türelmetlenné teszi. és a türelmetlenség kétségbeesést szül, mert időt és teret enged azoknak a gondolatoknak, amiket átsző a félelem. Egyszer csak megértette a buszmegállóban topogva, körbe véve a szürke embertömegben, hogy volt már, hogy nem értette, hogyan lehetséges, hogy van még élet, hogy van lélegzet, nem értette, hogyan lehetséges, hogy nem dermedt meg a világ egy azon pillanatban örökre.
Magány a sokaságban. Jó, hogy amúgy normálisan zajlik az élet. Nincs ráírva mire gondol. Nincs ráírva, hogyan érez. Csak a szeme beszédes, ha jobban figyelsz. Amúgy mindegy. Nem mindig gondolja ő sem ilyen mélyen. Végül hogyan is szűnhetne meg minden egy azon pillanatban?! Elegendőek a mikro kisülések. Mégis nehéz, mégis érthetetlen, mikor ha félsz, mikor ha aggódsz, mikor ha veszítesz, hogyan mehet tovább az élet. Hogyan, de tényleg?!"

jó reggelt

jó reggelt
de, ezt is csak jó hangosan gondoltam,
gondolatban hűs utcákat koptattam.
eszembe jutott egy kávéház,
benne egy jó lelkű asszonyság.
Megkérdezte kérsz kávét?
Nem várt választ,
kaptam mellé ölelést.
Figyelmet,
óriási kegyelmet.
mellkasom kitárult,
lángoló égboltunk
betakarta nyugtalan világunk.
Ösztönös volt,
zsebre dugtam,
hordozom magammal
amit kaptam,
zsebre dugtam,
nincs szaglásom,
a kávé illata nem fontos,
barna és ragacsos.
nincsen szaga.
nincsen íze.
befúródott mélyen a szívem közepébe
ott viszem tovább magamban,
nem a zsebemben.

sötét volt átfáztam

sötét volt
átfáztam
mély a kút
az alját megjártam.
vártak a felszínen
húzták a kezemet
tartottak melegben
azt mondták túlélem.
kezem-lábam mozdul,
párás a szemüvegem.
rózsaszínben járok,
nem beszélek.
igazuk volt,
élek.

Szivárványt vártam

Szivárványt vártam,
csokoládét adott a lánynak,
láttam.
elkapott pillanat,
ültem a villamoson.
féltem.
jól időzített hívás,
jól esett.
Könyvet vettem,
múljon az idő,
hömpölygött a tömeg.
minden másodpercben,
valakinek eldől valami.
Filmszakadás,
van ilyen.
ólmos másodpercek múlnak,
az idő nagy úr.
mellettem idegen család zsibong,
csak mondatfoszlányokat hallok,
figyelmem elkenődött.
kattanás.
vége a rettegésnek.
holnaptól már beszélek.
egységbe rendeződtem.
elmormolom a miatyánkot.
és gondolok azokra,
akik most is félnek.

Annyit láttam már

Annyit láttam,
éreztem
már a halált.
Féltem is.
Vágytam is már.
Szél susogásában
Kapu nyikorgásában,
Hallottam.
Lelket testet elhagyni,
Hallottam
Utolsó lélegzetet kilehelni,
Hallottam.
Nincs magányosabb
mint egyedül meghalni
egyedül meghalni
egyedül meghalni
végül magányosan halunk meg mind.
Tegnap láttam
Fájt megint.

A szociális munkáról

Azt akarom mondani, hogy az évnek ebben az időszakában, pontosabban november 12-én ünnepeljük a szociális szférában dolgozó munkatársakat. Nem azért érzem említésre méltónak, mert magam is ezen a területen dolgozom, hanem azért, mert oly kevés szót kapnak a munkatársaim. Pedig a szociális szférában munkát végző emberek minden nap valaki másért tesznek, olyan embereken igyekeznek segíteni, akik átmeneti vagy állandó jelleggel krízishelyzetben vannak, támogatásra, gyámolításra szorulnak. Nem tudom van e szebb, boldogabb dolog, mint megpróbálni önzetlenül segíteni, megpróbálni örömet, reményt és főleg szeretetet adni. Pedig gyakran a segítő is segítségre szorul, mi is kerülhetünk nehéz élethelyzetbe. A szociális munka nem egy siker sztori, kevés benne a boldog végkifejlet, megbecsüli az ember a legapróbb eredményt, örömet is. Csak a legelszántabbak képesek tartósan a területen megmaradni, de azt hiszem itt csak őszinte szívvel, igazi emberséggel és jósággal érdemes munkát végezni mind a magunk, mind az általunk gyámolítottak érdekében. A legelhivatottabbakat ünneplem nem csak ma, hanem az év minden napján nagy megbecsüléssel. Külön szeretettel gondolok mostani és valamikor munkatársaimra, és mindenkire, akiknek valaha segíteni tudtunk!!!

Igéző, rozsdaszínű őszben

Igéző, rozsdaszínű őszben,
ketté vált előttem az erdő zöldje.
megszűnt tér és idő.
nem fájt a test.
több a megszokottnál,
minőségi
tudatmódosult állapot.
Több jutott belőle az átlagosnál.
Nem volt gondolat.
Egy ideig.
Nem fájt futni.
Nem szorított mellkas.
volt elég levegő.
én és én,
és a tiszta gondolat.
tűhegyes, letisztult pillanat.
egyenes, vonalas állapot
ilyenből csak nagyon a kevés.
Lehet vékony mint a selyem.
jeges, hűvös, dermesztő visszatérés a mostba.
Vége.
Átfordul a szomorúba az emlékezés.
Nyár az őszbe.
Szól a zene a fejemben
Visszatértem a mostba.
Még haza sem értem.
Záporozó kérdések.
Kérdések nyitva.

Tisza Kata: a gyászról

Napi háromszor gondolok rád
Reggel amikor felkelek
Hogy legyen a napnak értelme
Aztán eszembe jutsz délben
Hogy lemenjen a torkomon az étel
És végül este egy imát mondok
Hogy elalvásba torkolljon
A gyászom

vers és én

Trolibusz pirosa villogott agyamban,
vinnyogva emlékeztetve álmomra.
megpróbáltam hátra tolni,
agyamnak leghátsó, legfelsőbb polcára dugni.
nem gondolni,
nem beszélni
elengedni, elgyászolni.
Elejtett szó,
egy filmkocka.
egy kérdés kiáltott válaszra.
Hátat löktem.
Hárítottam.
Eldöntöttem.
Bele álltam.
Semmi konkrét.
Nincs elemzés.
Nincsen válasz.
Újrakezdés.

Gyermekek nélkül a ház

Gyermek nélkül a ház bútorszalon,
Nincs levetett ruha az asztalon,
Alvó fejecske nem hagy mély nyomot a bársonypárnán,
Semmi nem kopott.

Az ágyterítő gyűretlen, fehér,
Nincs szétmorzsolva sütemény, kenyér,
Nincs behúrcolva kavics és homok
Csak állnak mereven értéktelenül
Újak maradnak a bútorok,
Ám de a gyermekkel életrekel minden,
Ha futkos a szobában, udvaron, s a kertben.
Ha elszomorít az élet gondja, búja,
Elfeledteti azt a gyermek mosolya.
Tanulj a gyermektől örülni mindennek,
S adj hálát mindezért az Istennek.
(ismeretlen szerző)

Rákról és gyógyulásról

Tegnap a Nők elleni erőszak témája kapcsán azt mondtam, hogy csak nagyon kevés olyan téma van, amely kapcsán nyilvánosan véleményemnek hangot adok. Az egészségüggyel kapcsolatban szerzett szomorú tapasztalatok azok, amely van annyira fontos és értékes, hogy az alábbi cikk olvasása után nem bírom csukva tartani a számat. Bányai Évát bárcsak ismerhetném személyesen, hogy percekig ölelhessem, mert valami olyasmit képvisel, amit mindannyian szomjazunk, ami nem kerül semmibe, ami ma Magyarországon egész egyszerűen az egészségügyben hiánycikk, emberségről, a törődésről, minőségi, értő kommunikációról. Minden szavát elhiszem és biztosan tudom, hogy amiről beszél működik. A zsigereimben érzem. Érezted e már magad láthatatlannak? Kiszolgáltatottnak, amikor magadért, vagy valamelyik általad nagyon szeretett hozzátartozódért aggódtál?! Én igen. Természetemnél fogva mély tisztelettel és alázattal, a legősibb bizalommal reméltem segítséget. Hiba volt. Nem általánosítok, tudom hogy vannak kivételek. Magam is tapasztaltam néhány hete, így még inkább minden szavával egyetértek Bányai Évának. Igen, minden szónak súlya van!! Igen, a szavakkal nagyon vigyázz! Az, hogy mit és hogyan tolnak az arcodba, az egész további sorsodat határozhatja meg. Jogom van az emberi bánásmódhoz. Jogom van a könyörülethez. Jogom van az egyenjogúsághoz! Jogom van dönteni a sorsomról! Figyelj hát, hogy mit és hogyan mondasz, mert egyetlen szóval, egyetlen gesztussal nyomorba dönthetsz, de fel is emelhetsz, reményt adhatsz! Bár az emberi humánum, talán valami nagyon mély, ősi adottság, de hiszem, hogy tanítható, hiszek a példamutatásban!!!! Igen, be kell vinni az orvosi egyetemekre, be kell vinni az egészségügyi képzésbe, muszáj tanítani azokat az ismereteket, muszáj elsajátítani, kötelező alkalmazni a munkavégzés során, hogy kevesebb sérülést kelljen elszenvedniük beteg, kiszolgáltatott embereknek!!

Bányai Éva létének úgy örülök mint egy falat kenyérnek, szükséglet mint a levegővétel! Visszaadja a hitemet, hogy vannak lámpások az éjszakában, akiket csak követni kell!!!!

http://rakgyogyitas.hu/a-rak-mint-modosult-tudatallapot/ 

Nyári emlék

A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Hajómakettek.
Üvegbe zárt homokszemek.
Kávéscsésze.
Felespohár.
Víz az óceánból.
Képeslapok Portugáliából.
Néhány helyről a világból.
Perzselt a nap
Óceán hullámzott
Fiammal futottam végig a sétányon.
Sokszor.
Éppen egyszer kevesebbszer mint ahányszor bármikor szeretnék.
Nyomor és tömérdek pénz
cifra rajzok a falakon.
Mindig átengedtek az utakon.
Álltam a parton.
Nem értettem a vizet.
Úszni nem tudok.
Róttuk a kilométereket
Bár állna meg az idő!
Mint rossz idő esetén
Ha megakad a film a tévében.
A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Gyönyörűek, szépségesek.
Tele idegen kedvességgel.
A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Csak azt az egyet ne vettem volna észre!
Csak azt az egyet ne!
Mert az elevenen éget.

Láttam egy nőt a buszon ma

Láttam egy nőt a buszon ma.
Bezárta magát egy dobozba.
Nem nézett fel.
Nem beszélt.
Gondolatai repkedtek szanaszét.
Kitörni készült egyenként mind.
Hogy világgá kürtölje titkait.
Állkapcsa befeszült.
Szája összeragadt.
Nem jött onnan ki egyetlen hang.
Esendő volt. Nem magányos.
Meg akarta védeni a világot magától.
Esendő volt. Túl magányos.
Lepattant mindenki doboza faláról.

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?

Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?

Tiszta Kata: Az élet értelméről

Ezek az én gondolataim: 

Az élet értelméről elmélkedni számomra nagyjából ugyanannyit jelent mint választ keresni a ki vagyok én kérdésre. Szerintem lehet, hogy sosem találom meg a választ. Ahogy a teljes autonómia elérésének lehetősége is dilemma számomra. Ha kapcsolatban vagyunk mi egymással, és hát vélhetőleg függőségi viszony is gyakran van, mit jelent az autonómia?! Pedig hát az autonómia valóban az emberi méltóság alapja. Már önmagába véve az is szerencsére, ha életem túlnyomó részén van jogom önmagam felett rendelkezni. De ez is ritka, mély, kegyelmi állapot. Csak hogy ha autonómiájában sérül az egyén, kompetenciája is veszélyben. Arra viszont van lehetőség, legalább is remélem, ha máshogyan nem, életünk egy pici szeletében legyen kompetens bárki, akinek ez igénye. Vitatom, pedig milyen jó lenne, ha az emberek nagy részének az, hogy jó legyen valamiben, hogy kompetensnek érezze önmagát, az az azért fontos, hogy "az univerzális emberi jólléthez vezető küzdelemből részt vállaljon". Inkább szól ez szerintem önmagunk fontosság érzéséről. De azzal igen, igen, maximálisan egyetértek, "hogy az élet értelme maximálisan redukálható a szeretetérzés megélésére akár önmagamról, akár másokról szól." Ez minden jónak alapja és kezdete.

Ezek meg itt Tisza Katáé: "Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, az élet értelméről. Hogy én mit gondolok erről. Viszonylag sokat foglalkoztam a kérdéssel az utóbbi tizenöt évben. A kiindulópontom az volt, amit Csíkszentmihályi mond, hogy az életnek önmagában semmi értelme nincsen. Tehát az élet értelme konstruált. És ezt minden embernek magának kell konstruálnia. Illetve, aki nem mer magának, az majd beáll valami ready made életértelme zászló alá, és azt viszi.
Szeretem leegyszerűsíteni az elméleteket a magra, megtalálni az esszenciát, és aztán azt vinni tovább úgy, hogy az egyéni és rendszerszinten is használható legyen. Például számos megközelítés közül én leginkább azzal tudnék azonosulni, amelyik az ember alapvető pszichológiai igényeit az autonómia-kompetencia-kapcsolódás vonal mentén ábrázolja. Az autonómia az emberi méltóság alapja, és azt jelenti, hogy jogom van önmagam felett rendelkezni. Tehát szabad ember vagyok a döntéseimben, nem korlátozhat senki, az életem fölötti kontrollt, amennyire reálisan lehetséges az adott normák és feltételek közt, én magam gyakorlom. Vagyis nem vagyok rab, és nem élek fogságban, mert ott az egyén szétesik, leépül. A második komponens, a kompetencia igénye azt mutatja, hogy minden emberi lénynek szüksége van valamilyen területre, amelyben önmagát hasznosnak, jónak látja, ez vagy a munkája, vagy a hobbija, vagy az anyasága, vagy valami olyan társadalmi tevékenység, amelyet végezve úgy érezheti, hogy az univerzális emberi jólléthez vezető küzdelemből részt vállal. A harmadik összetevő a másokhoz való kapcsolódás, ugyanis izolációban nehéz az embernek az előző kettőt is megélnie, az autonómia így értelmezhetetlen, a kompetencia is nehezen megélhető, hiszen nincsenek visszajelzések. Tehát a többi ember reflexiója viszonylag fontos nekünk, alapvető igény, hogy megerősítést kapjunk, mindaz, amit teszünk, az elfogadható és jó. Ezek együtt hozzájárulnak az ember integritásához, és ha bármelyik hiányzik, az egyén megborul.
Én, számos hasonló elméletet végignyálazva, eljutottam arra az alapkövetkeztetésre, hogy az élet értelme tehát redukálható a szeretetérzés megélésére. Az autonómiatörekvésem azt feltételezi, hogy önmagamat szeretem, és megadom magamnak azt, ami az emberi méltósághoz szükséges, tehát nem bocsátom magam áruba, és nem hagyom, hogy visszaéljenek velem és a jogaimmal. Ha sérelem ér, küzdök, ahogy csak tudok. A kompetenciatörekvésem azt jelenti, hogy a tevékenység, amit űzök, mélységes szeretettel és elköteleződéssel tölt el, vagyis lennie kell olyasminek az életemben, amit nem azért csinálok, mert kell, hanem azért, mert szeretem. Tehát a szeretet önmagam felé, mint kiindulópont, és a szeretet egy tevékenységforma felé, ennek kiegészítéseként. És mindezekkel képessé válok úgy kapcsolódni más emberekhez, hogy megadjam számukra is a lehető legtöbb szeretetet, odafigyelést és törődést, így érezhetem magamat teljesnek. Ha bármelyik pillér kiesik, az ember képes egyiket a másikkal ideig-óráig kompenzálni.
Ennek alátámasztására saját mesterdiploma-kutatásaimat idézném, amelynek eredményeként az ember jóllétének legfőbb mutatójaként a magas minőségű emberi kapcsolatai mutatkoztak. Ha itt deficit volt, akkor ezt egy szeretett munkatevékenység kompenzálni tudta, de itt fennáll a hosszú távú belemenekülés veszélye. Ennek egyensúlyozására egyik kedvenc pszichológiai elméletemet, a többszörös szerepelméletet hoznám be, miszerint az ember ne tartsa az összes tojását egyetlen kosárban, mert ha a kosár sérül, az összes tojása törik, és akkor annyi. Ez azt jelenti, hogy az ember akkor védett az életben, ha több helyről táplálkozik, több szerepet tart fent, amelyek a fenti igényeket kielégítik, így kevésbé sérülékeny, ha egyik vagy másik szerepe átmenetileg veszélybe kerül. Konkrétan, azok a nők, akik főszerepüket látják abban, hogy ők a férjük feleségei és gyerekeiket nevelő anyák, ami gyönyörű szerep kétségtelenül, azonban ha csak a statisztikai adatokat nézzük, ez a felállás igen gyakran torkoll keserű csalódásba. Ez vagy abban nyilvánul meg, hogy a férfi a felelősségvállalás egy adott pontján, maga mögött hagyja a családját, és kezd egy újat. Vagy a nő sokall be annyira, hogy nem bírja tovább, azonban ha mondjuk egy évtizeden át semmi mást nem csinált, csak a háztartást, durván korlátozottak a továbblépési lehetőségei, és kiszolgáltatottá válik, aminél rettenetesebb állapot nincsen a világon, és ebből kifolyólag szinte az összes pillére sérül, az összeomlás elkerülhetetlen! A legtöbb kutatás azt igazolja, hogy azok a nők, akik kizárólag a családot látják el, azok a legboldogtalanabbak, az önbecsülésük minimális, és zéró önrendelkezési joggal bírnak, ami kivonja őket a teljes értékű emberi mivoltukból. Azok a nők, akik a család ellátása mellett, bármilyen külső és fizetett munkatevékenységet végezhettek, jóval magasabb pszichés jóllétnek örültek, mert valahol pótolhatták a sérült önbecsülést, megélhették a kompetenciát, és gyakorolhatták az autonómiát, továbbá kapcsolódhattak más emberekhez is. Ha egy ilyen nőt hagy el a férje, ad absurdum, ezt a nőt kevésbé viseli meg, mert tud kapcsolódni másokhoz, kap visszajelzést máshonnan, illetve a saját lábán is megáll. A sérüléseket nem kerülhejtük el, természetesen, az én kutatásaim arról szólnak, hogy miként csökkenthetjük tudatosan a sérülési felületeinket.
Amikor a diplomámat írtam, feltettem a kérdést magamnak is: mi az élet értelme. Talán már meséltem nektek, hogy a szimbólumokat én nagyon szeretem, vettem hát egy bőr karkötőt, és négy ezüstmedált fűztem fel rá, egyenként megszerezve mindegyiket, hogy emlékeztessen. Van rajta két kislánymedál, egy könyv, meg egy szív. Ez konkrétan annyit jelent: család, hivatás, szerelem. Én ezt a keretet, a magam részéről, ezzel a tartalommal töltöttem meg.
Később, vettem még egy gitármedált: zene."

Tisza Kata: A barátságról

A barátságoknak, bár ritkábban tematizáljuk őket, legalább akkora jelentőségük van, mint a párkapcsolatoknak, sőt. Ugyanazon dimenziók válnak fontossá: a kölcsönösség, a partnerség, a szimmetria, az őszinteség és a nyitottság. Falak közt nehéz barátkozni, illetve teljesen felszínes kapcsolat marad, ami egy scriptet követ, eszünk, röhögünk, elmegyünk moziba, de az kevésbé nevezhető barátságnak önmagában. Ha egyik a másikat kihasználja, dominálja, bántja, bántalmazza az ugyanannyira értékelhetlen barátság, mint amennyire értékelhetetlen egy hasonló működésű párkapcsolat.
A férfiakat többször néztem be, mint a barátságaimat, bár köztük is vannak férfiak. Barátságaim legalább 10-15-20 éves múltra néznek vissza, és egyetlenegy olyan baráti kapcsolatom volt ezidő alatt, amelyikben végérvényesen csalódtam, mint totálisan aszimmetrikus árulástörténetben. Az összes többiben érvényesült egy sorstársiasság, amelyben kölcsönösen számíthattunk egymásra, és mindenki bátran kitehette az asztalra, amije van, mert azzal egyikünk sem élt vissza. A barátság az alapvető pszichológiai igényekre direkt módon hat: a kapcsolódásra egyértelműen, de ha az egy minőségi kapcsolódás, akkor azon belül az egyén megélheti a másik kettőt is, az autonómiát is, meg a kompetenciát. Értékesnek és szerethetőnek érzi magát, ami erősíti az identitását, és ez óriási adomány.
Az egyik barát, egy tévé épületéből menekített ki, az alagsoron át, amikor egészen explicit módon kaptam méltatlan ajánlatot, amit nem volt kedvem teljesíteni, és felmondtam azonnal, de a kijáraton nem engedtek ki. És akkor ez a lány szemrebbenés nélkül kockáztatta értem az állását. Amikor már fullra telítődtem a médiaszerepléssel, és éreztem, hogy ha nem szállok ki, megőrülök, akkor egy másik barátom kivitt az országból, hogy szellőztessem az agyamat, ott elvitt biciklizni, úgy kifárasztott, hogy még a lelkem is kihajtsam, szabadságot vett ki, és vigyázott rám, hogy egyek rendesen, amit én gyakran elfelejtek, meg ilyesmik. Az egyik kölcsönadta a lakását, amikor nem volt hová mennem. A másik gyógyszert hozott az éjszaka közepén, ha kellett. A harmadikkal hajnalig gépeltük a szövegeimet, amikor megcsúsztam a határidőkkel. Volt, aki ügyvédhez vitt el, amikor bajban voltam. Hajnalig hallgatta az összes szar lelki bajomat. Vigyázott a gyerekeimre, hogy elmehessek vizsgázni, mert nem volt kire hagynom őket, és kicsik voltak. És én is ugyanúgy hajnalig hallgattam. És kockáztattam. És ott voltam. És odautaztam. És ápoltam. Nem volt kérdés.
Egyszer végiggondoltam, hogy-hogy nem, mindegyik vagy kisebbségi létből jött, vagy túl van már valamilyen komolyabb gyászfolyamaton, esetleg mindkettő. Ha beszélgetek velük, sosem érzem, hogy rejtgetnek valamit, hogy ne akarnának nekem maximálisan jót, hogy bármit is kellene nekik különösebben magyaráznom. Értjük egymást, bízik bennük minden atomom. Ugyanezt a bizalmat visszakapom. Nem játsszák meg magukat, nem alakoskodnak, nem azt mondják, amit hallani akarok, de nem is bántanak. Volt egy időszak, amikor nem fordítottam elég időt a barátságaimra, mert izolálódtam, de megszenvedtem a hiányukat. Amikor visszajöttem, mind megvoltak, elfogadtak, sikereimnek örültek, hagyták megküzdeni a kudarcaimat, én is elfogadtam, ha ők izolálódtak. Szuper dolog, ha az embernek barátai vannak, értő barátok, akikkel megosztani lehet, sok-sok érzést, gondolatot. De nem ítélkeznek fölötte, és nem osztogatnak kéretlen tanácsot. Sokszor szeretem elmondani, hogy mindaz, ami valaha is sikerült, nagyrészt köszönhető annak, hogy vannak barátok.

Hannára emlékezve

Halmai Tamás: Készület

Munkával csillapítani a kínt
és reménnyel takarni el a romlást,
mosollyal emlékeztetni a jóra
és öleléssel arra, ami nincs:
derű, szeretet, alkotás között
az elveszettet megtalálni – vagy
hiányát szokva készülni a szebbre

2017. december 24. Karácsony

A metrón ültünk
moziba mentünk
karácsonykor, most már másodszor
Bőrönddel emberek
Hova mentek?
Mit gondoltak?
Mit éreztek?
ezen is morfondíroztunk a trolibuszon.
A film pont olyan volt,
amire vágytunk
Vödörnyi könny áztatta arcunk ráncosra.
A plázák üresen kongtak
Hamburgert ettünk
Forralt bort ittam a vásárban.
Csak panna cottát készítettem
Epreöntettel, ahogyan kérte
a vacsorát Őt készítette
a hagyományost, a szokásost.
Aztán futni mentem
a sötét, elnéptelenedett utcákon.
Magam választotta magányomban
élet-halál kérdésre kerestem választ,
zenére, ami a fülembe ordított.
Ékesen álltak a házak,
az ablakokban fényfüzér villogott.
Megtorpantam annál a háznál
ahol csak egy asszony, a sok macskájával lakott.
A függöny félig félre húzva
hogy, kukucskálásra csábítson.
Megindultam álltam a ház előtt.
Volt karácsonyfája,
rajta szépséges égősor.
Tisztára mosakodtam
Meg is fésülködtem
Ünneplőbe öltöztem
Azokra gondoltam, akiket szeretek
Azokra, akik már nincsenek velem.
A szívem közepén egy óriási piros pötty villogott.

2017. december 31. évösszegző

Krisztina Sziraval sokat futottam ebben az évben, persze nem eleget. de sokkal többet a semminél. Aztán kávéztunk, elvonszolt úszótanfolyamra, főztünk együtt lekvárt, levitt a Balatonra, noszogatott és megengedte, hogy vezessem az autóját, pedig igazán volt mitől tartania. Több lettem általa. Év elején pont neki mondtam egyik közös futásunk alkalmával, hogy elégedett lennék, ha sikerülne megszerveznem egy eseményt, amely témája számomra szent ügy. Óriási kihívás volt, rengeteg félelmemet kellett legyőznöm. Megtörtént. Megtapasztaltam az erőmet,a kitartásomat, a hitet. Megerősített abban, amiben mindig is hittem, az összefogás erejében és az emberi jóságban. Rengetegen álltak mellém önzetlenül, kaptam vissza számomra fontos embereket. Dühbe gurulok a betegségtől, ami nem kímélt jó néhány általam nagyon szeretett embert. Volt kikért és van kikért aggódni és továbbra is szentül hiszem, hogy nincs fontosabb, mint hogy egészségesek legyünk, mert akkor bármilyen nehézséget képes legyőzni az ember. Októberben azt mondtam Makó Tímeanak, ebben az évben még 3 dolgot kell megvalósítanom. Megtanulni angolul, megtanulni úszni és megtanulni vezetni. Hú, akkor jól bele kell húznod, mert mindjárt itt a december. - mondta. Oh, tényleg, de nálam az év vége júniusban van, szóval még van időm. Ezek életem legnagyobb kihívásai, fel kell kötnöm a gatyámat. Vagy elfogadom esendőségemet és elengedem. Végül is nem vagyok tökéletes. Rengeteg, boldog nevetésben volt részem a munkatársaimmal akkor is, ha munkavégzésünk helyszíne nem a legvidámabb barakk, de szeretettel és humorral a legfájdalmasabb, a legnagyobb kihívásokat is közösen átvészeltük. És mi tagadás, szeretem a munkámat. Egy biztos, nem lennék jól, ha nem lenne a családom. Ha nem lenne a családom az, aki. Örülök, hogy velünk van az Anyukám, még ha gyorsabban is billent ki béketűrésemből bárkinél. Mérgemben felcsattanok, hogy utána szégyellhessem magam. Égbe kiáltó céljaim vannak és kevés szabad időm. Emiatt minimum egy napot szorongok, ha szabad vagyok, mert azt gondolom, nincs idő lacafacázásra. Aztán nagy nehezen meggyőzöm magam, hátra dőlök mert pihenni is kell néha az embernek. Csak hogy pontosan tudom, hogy nincs idő a szarakodásra, mert az élet villámgyorsan rohan el. Nem várja meg, hogy megvalósítsd legszentebb álmaid. Sok jó ember van körülöttem, akiket nagyon szeretek. Hiába emlékeztet Tisza Kata arra, hogy az érzéseket igenis ki kell mondani, még mindig belém szorul, és csak körül írni vagyok képes, hogy vannak, akiket a barátaimnak tekintek. Lett kutyánk. Olyanok vagyunk most már mint ami után nyaralásaink alkalmával vágyakoztunk.
Tovább öregedtem. Látom amúgy. Imádom az öregedés témáját. És hát mi tagadás. Van választásunk a hogyanról. Csodás év volt. Szerintem mind tudjátok, mennyire hálás vagyok!!!

2018. új év kezdete

Márai Sándor: Január
A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet „gyakorolni” az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.