2017 első bejegyzése. Persze sokkal több a mondanivaló mint amit leírok Nektek. Ez a gyönyörű vers jött szembe velem és néhány nappal ezelőtt felolvastam neked kicsi fiam. Én a gép előtt hüppögtem a nappaliban, te a könyvespolc előtt guggolva éppen a táskádat pakoltad s a vers végére érve könnyes szemmel szaladtál hozzám. Hát sírsz Te is? - néztem rád, s Te szólni nem tudtál, csak bólintottál. Én is anya, én is! - hallottam a fürdőkádból Nádját.

Kun Magdolna: Egyszer megérted fiam

Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...
De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona..