Hanna örök

Volt Hannának egy kártyagyűjteménye. Olyan keresd a párját féleség, logikai okosság. Akkor első gyerekkel még mentem mások után. Ha azt tapasztaltam, hogy illik fejleszteni a gyereket, megpróbáltam a magam ügyetlen módján tenni én is a fejlesztésért. Így került a polcra ez a havonta bővülő dobozos kártyagyűjtemény. Hanna még csak 18 hónapos volt. Sok mindenre nem tudtuk még használni, de szép és színes volt, na és nem volt kompatibilis egy ennyi időssel. Könnyen összegyűrődött. Ma egyszer csak balra néztem és azt láttam, hogy Borisz nagy érdeklődéssel nézegeti azt a kártyagyűjteményt, amit gondosan eldugtam a szekrény legtetejére. Azért, hogy a szemem elé ne kerüljön, hogy ne tépázzon sebeket. Láthatóan a gyerekek abban a minutumban megértették, hogy ingoványos talajra tévedtek, amint meglátták a szemeben gyülekező könnyeket. Nádja a két keze közé fogta az arcomat és csak kántálta megállás nélkül: - Anya nem sírunk! Anya nem sírunk! ANYA NEM SÍRUNK! 

Borisz ártatlanul kérdezte: - Miért, ez Hannáé volt? 

Már nem volt megállás, el kellett mondani, hogy ez volt az utoljára Hanna pici kezei közé fogott játékok egyike. Azon az estén, amikor a végzetes hányás elkezdődött, ezekkel a kártyákkal játszott. Bizony néhány kártya áldozatul is esett. 

Tudom, hogy már százezerszer mondtam el, hogy olyan boldogok vagyunk. A gyerekek miatt. Hogy család vagyunk. Azért, ahogyan a gyerekek kezelik az egészet. Hogy az általuk sosem látott Hannát testvérként emlegetik. És tudom, hogy azt is mondtam már, hogy ha fáj Hanna hiánya, pont annyira fáj, mint amikor elveszítettük. Mintha valami beszippantaná a szívem körül a mellkasom. Feltör a fájdalom és potyognak a könnyek. Mégis jó. Mert felszabadít. Mert feloldoz. Hogy bár van élet Hanna nélkül, az iránta érzett szeretet semmit nem fakult..........