2012.09.21. könyv és öröm

Azért vagyok nagyon boldog, mert elmozdult valami, amiről Hanna elvesztése után, azonnal éreztem, hogy meg kell tennem. Muszáj írnom róla. Mármint Hannáról. Persze nem ment. Csak a késztetés volt meg, de nem találtam rá az útra. Mostanra beért a dolog. Évekről beszélünk. Sok türelmet kívánt tőlem. Mert kemény lelki munka elfogadni, hogy magammal nem ezt beszéltem meg. Egyáltalán. Teljesen mást hittem. Azt hittem, hegyeket mozgatok majd. Én, én biztosan képes leszek megóvni majd embereket attól, hogy farkasszemet kelljen nézniük fájdalmas, értelmetlen veszteséggel. Hamar rájöttem, még kimondani is képes voltam, hogy húh, gyenge leszek, egyedül nagyon gyenge ahhoz, hogy szemléletmódot formáljak Magyarországon egy személyben. Hogy orvosok hozzáállása, lelkisége megváltozzon, és a tudatlanságon - ha van -, - már pedig van, nem kevés - legalább tudatosan, az ő belátásukra alapozva változtassunk. Hogy forduljon arroganciájuk át alázatba. Alázat nem egyenlő gyengeség. Alázat egyenlő erő. Tisztelet. Egyenlőség. Ajaj, hol vagyunk mi ettől? Volt részem találkozni alig két hónapja ismét testközelben kórházi kezeléssel. Uralkodtam állati ösztöneimen, és csupán 3 órás mentőre való várakozás után adtam hangot nem tetszésemnek. Azt is tisztelettel. Hanna esetében hagytam. Bele egyeztem. Elfogadtam, hogy nem történik semmi, hogy a gyógyításra felesküdött orvosok nem hogy kellő gondossággal, de sehogyan sem törődnek vele. Közel voltam megint a belenyugvó behódoláshoz, amikor egyszerre megvilágosodva, végre, bár alázattal, és tisztelettel az orvosra néztem és kijelentettem: - Kötelességem kiállni ezért az emberért, aki itt fekszik. Mert szeretem. Mert egyszeri és megismételhetetlen. KÉREM, INTÉZKEDJENEK!!!!!!!!!!!!!!! Így 3 órás várakozás után, - egy olyan állapotban lévő emberhez, akit WC-re sem engedtek ki, és végig fektetni kellett, mindeközben semmit nem csináltak vele, legalább azért, hogy állapota ne romoljon, vagy esetleg javulásnak induljon -, 10 percen belül megérkezett a mentő, hogy egy másik rém félelmetesen lepukkant kórházba, szirénázva elvigye. Föld és pokol. 

A lényeg az, hogy végre, elmozdult valami bennem. Már tudom a műfajt. És hála, csodás, bátor sorstárs szülőknek, meg van az a 3 ÉDESANYA aki vállalja, hogy elmondja, mi történt velük. Amikor e fájdalmas rémség bekövetkezik, akkor a talajtalanságon túl, el is magányosodik az ember, lehetnek körülötted emberek, akár szerethetnek, még is magányos leszel. Könyvek után futkostam, értelmet kerestem. Voltak jó irodalmak. Igen. És zavarodottság a fejemben. De nem találtam egyetlen olyan könyvet sem, amely konkrétan arról szólt volna, ami velünk történt volna. Nem tudtam, hogyan kell túlélni, azt meg végképp nem, jól túlélni hogyan kell. Nem megmondó könyv lesz. Történetek. Példamutatás. Vigasz. Hogy van remény, igenis lesz minőségi élet. A hozzátartozóknak is nagy segítség lehet, hiszen nincsenek jó szavak. És tehetetlen a legjobb szándékkal megáldott ember is. Nagy teher mindenkinek. A történeteken keresztül kirajzolódik majd, hogyan segíthetünk hatékonyan. Ez a cél. Most, hogy már tudom, kik mesélnek majd, a cél és a szándék is adott, hamarosan kőkemény, de nagyon boldogságos munkába fogok. Szeretem ezeket az embereket. Bár fájdalmas az apropó, de minden nehézség ajándékokat tartogat számunkra. Ezt sosem feledjétek!!!!

Hanna után Ő érkezett elsőnek

Nádját pedig Ő követte