úgy megnőttél szinte félek

Ma azt mondtam este, mikor már az ágyban voltatok, de elaludni nem akartatok, csitt, olvasok most valami nagyon szépet.
- Jaj, ne! - kérleltél Nádja, - mert ha Te szépet olvasol, annak sírás lesz a vége! - fejezted be a mondatot. Együtt sírtunk mind a hárman.
- Szerencsére nem vagy öreg, Anya! - vigasztalódtatok.
- Még nem. - feleltem, aztán gyorsan lepusziltam a könnyet az arcotokról, és kisiettem, csak hogy magam előtt is titokban tarthassam, milyen tempósan peregnek a másodpercek........

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.