in memorian Hanna....

Napra pontosan 7 évvel élete legpokolibb napja után, bele bújt piros szoknyájába.

- Nem is szeretem a pirosat. - gondolta, majd szoknyája derekát eligazította. Mindenkinek létezik addigi élete legpokolibb napja. A nap, amit képtelenség elfelejteni, az élmény, amely alá merít a pokolba. 8 éves lenne. Nem ma, mert szeptember 4-e nem születése napja. Évforduló. Nem ünnep. Jeles dátum. Égető, viszkető, hasogató. A halála dátuma.

Kapkodva adta a ruhákat a gyerekekre, akik reggel óta bugyiban szaladgáltak. Ő is csak mostanra öltözött fel. Délelőtt 10 óra. A kislány haját lágyan össze fogta, aki hangosan pörölt vele:

- Anya, úgy fáj........... Húzod. 

Sietni kellett, vendégeket vártak. Ebédre. A nap pont olyan perzselően égetett, mint gyerekkorában, amikor apai nagyanyjánál időztek. Falun. 

Beléptek a virágboltba. Tömeg. Gyűlölte. Nem volt most ehhez kedve. Elöntötte a meleg. A gyerekek megállás nélkül beszéltek. Választani is nehéz. Rózsaszín virág. Kerek kis csokor. A pirosat nem, de a rózsaszínt nagyon szerette.

Lassan pörögtek a percek. Végre kiléphettek. A bicaj, ami elkülönítette a többiektől, önálló életet élt. Velük. A temető bejáratánál fiatal ismerős család udvariasan engedte előre őket. - Ti is ide? - kérdezték. Ő a testvérét veszítette el. Jó volt most piros szoknyában lenni. A gyerekek is pirosban voltak. - Hogy lehet így össze öltözni? - morfondírozott szüntelen. Miközben a gyerekek megállás nélkül csak kérdezték.

- Anya, de miért halt meg? Meséld el, légysziiiiiii............... és - Anya, aki hány, az meg fog halni? 

- Nem, dehogyis. - felelte megnyugtatólag, miközben a hányástól maga is rettegett. és - Anya, kérlek meséld el nekem, én hogyan születtem? - kérdezte a szőke kislány élénken. - Úgy...- felelte az Anya -, úgy, amit senki nem ért. Csak csodál Téged érte. Én mindenképpen. - felelte a kislánynak őszintén. - Azt hiszem, sokkal többet tudtál Te a világról mint mi itt bármelyikőnk, édesem! És kérlek ne haragudj rám, ha veszekszem veled, ha türelmetlen lennék. Nem is értem, hogyan felejthetem el egyetlen másodpercre is, hogy micsoda nagy dolgot tettél velünk azzal, hogy megszülettél. - De miért Anya? Mi történt?

- Amikor Ő elment, Apával nem tudtunk enni. Csak inni tudtunk. A víz tartott bennünket életben. És a csoda, amit Te jelentettél. Két héttel Hanna halála után, megkegyelmeztél, és megfogantál. Már nem volt kérdés, élet vagy halál e. Mert élni kellett.

Közben oda értek a sírhoz. Megálltak. Szó nélkül tette a dolgát. A szokásos rutin. Az elhervadt virágokat  elvitte a szemétbe. Kéz a kézben, együtt elsétáltak a gyerekekkel a kúthoz tiszta vízért. Tiszta vizet töltöttek. Kérdések záporoztak. Minden Hannáról szólt. De válaszra már nem jutott kedv. Sosem lehetnek egyedül Valaki mindig körülöttük nyüzsög. Persze nincs ebben semmiféle direktivitás. Sem rosszindulat. Csak tény. Ez egy temető. Ahol emberek jönnek-mennek. Gyűlölte. Hol az intimitás? Reggel óta többször is elsírta magát. A temető alkalmatlan erre. 

Haza értek. A konyhában tette a dolgát és a semmiből érkező kérdés hangzott el. - Anya sírsz? - kérdezte a kisfiú. - Anya, miért sírsz? Anya, sírsz, mert meghalt Hanna?

- Nem sírok, édesem. - felelte halkan, - Most nem sírok. - és tette a dolgát tovább, némán. Zene szólt. Időutazás jó 10 évet vissza az időbe. Balzsam volt a lelkének. És a felnőttek világa nélküli egyedüllét is. A gyerekek a fa körül játszottak kinn a kertben. - Anya, a Hannának ültetett fát is visszük magunkkal Budapestre? - Nem, sajnos nem.Túl nagyra nőtt már a fa. Így már nem vihetjük magunkkal Budapestre. - felelte. - Anya, majd elmondjuk azoknak, akik itt fognak lakni, hogy ez a fa Hanna fája, és hogy nem csinálhatnak vele semmit sem? - Tudod drágám, ha eladsz egy házat, utána nincs már jogod megmondani, hogy mit lehet tenni és mit nem. - felelte.

- Nem baj Anya.- Kérlek, nem szomorkodj, ne sírj. Majd ültetünk neki fát Budapesten. Csak neki. Csak az Ő fája lesz.

- Jesszusom! - kiáltott fel. - Hogy lehetsz ennyire okos? Hogy e fenébe lehet ennyi eszed? És nekem, mond, nekem miért nem jutott ez az eszembe?

Hálás volt a sorsnak. Hálás a gyerekeiért. Miközben a szőke kislány hangosan azon elmélkedett, ha Hanna nem halt volna meg, Ő és a testvére, talán meg sem születnek. Igen, minden másképp lenne. Minden.

Reményik Sándor :Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
 
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem