megint hétfő...

Kipakoltuk a Családi Központot. Szinte teljesen üres. Persze adódik még néhány dolog, amit el kell vinni, na de ahhoz képest ahogy teli volt pakolva, most nyomasztóan kopár lett. Szerdán egy pici dobozos - 3.5 tonnás - autónyi cucc ment Budapestre. Főleg az alapítvány dolgai. És hogy most épp ebben a pillanatban hogy vagyok? Hát, csak ezt ne kérdezzétek. Férj Budapesten, lassan egy hete, hogy legyen tető a ház felett. Szeptember 20 a végső elköltözési határidő. Nem kommentálom. hogy hogy érzek. A legnagyobb dillemmám, hogy vajon hová fogunk költözi? Megbecsülhetetlen számomra, hogy meddig halad el a ház addigra. És, csak hogy ne legyen unalmas az élet, a ház, ahol lakni fogunk olyan övezetben helyezkedik el, ahová behajtási engedély nélkül max. 3.5 tonnás autó hajthat be. El tudjátok képzelni milyen kevés cucc fér egy ekkora autóba? És azt el tudjátok e képzelni, hogy ugyan hány fordulót jelenthet ez Makóról Budapestre? És azt el tudjátok e képzelni, hogy ennek mekkora költségvonzata van? 24 tonnás autó a max. méret, amire behajtási engedélyt kiadnak. Makón egyenlőre pedig úgy tűnik, egyetlen fuvarozó cég sem hajlandó ezt a témát a nyakába venni. Nem éri meg a macera. - mondják. Szuper! Éljen, éljen, éljen! Akkor most már valaki csak azt súgja meg nekem, hogy a t.......................- be költözzünk el? Nyugi, nyugi farkaséva, ez is megoldódik. Úgy szép az élet, ha zajlik. Mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni!!!! Nyugodt vagyok, teljesen nyugodt!!! És miközben ülök a fejetlenség kellős közepén, fájó, hasogató fejjel, arra gondolok, milyen szerencsés vagyok. A hétvégén úgy alakult, hogy a csajok, akikkel úgy havonta össze jöttünk traccspartira, megkegyelmeztek nekem, elfogadták a meghívásomat, hogy a mi otthonunkba jöjjünk most össze. Annyira egyedül voltam most a gyerekekkel, hogy másképp nem tudtam volna ott lenni. Érthető módon én sem akartam kimaradni, mert beláthatatlan ideig, úgy tűnik, most ez volt az utolsó, biztos együttlétem velük. Nem állítom, hogy egyszerű volt két nyafi gyerekkel, akiket csöppet sem érdekelt, hogy vannak még néhányan rajtuk kívül, a szükségletkielégítésükből egy pillanatra sem engedtek. De megérte!!! Nem az a lényeg, hogy valaki megajándékozott engem. Becsszó nem. Hanem az, hogy milyen ember áll mögötte! Böbőce már másodszor hozott nekem tortát. Búcsú tortával érkezett.

20 tojásból, monumentális. Én fel sem fogtam. Nem is gondoltam, hogy nekünk érkezett. Nem figyeltem a részletekre. Szégyenlem magam, nem sejtettem. Annál jobban esett, amikor elveszni sikeredett a részletekben. 4 szereplős történet. Anya, Apa, és két gyerek. Egy család. Ezek lennénk mi. Anya, Apa egy bőröndön ülnek. - Upsz Böbikém, szerencsére bőröndünk van, még ha nem is túl mai darab -. Makó tábla áthúzva. Valami vége. Úristen. Annyira hálás vagyok. És olyan de olyan boldog. Hogy kiérdemeltük egy ember figyelmét, szeretetét. Munkáját. 20 tojását, 4 dl tejszínjét, és legalább annyi tejét.... És a buli végén még el is mosogatott. Helyettem. Rádöbbentem, hogy van még hová fejlődnöm. Van még kitől tanulnom. Ha képes leszek eljutni erre a figyelmességi szintre, össze csapom a bokáimat, mindkettőt  és meghajolok magam előtt. Édes Böbőcém, soha el nem múló szeretettel és hálával zárlak a szívembe!!! És tudod, nem a tortáért, hanem az emberért!

igen, Ő követte el, ott a háttérben

Csapongok, de vérzik a szívem. Mert lassan eltávolodunk innen, de tudjátok a lezárás, az elmúlás mindig nehéz. Lehetőség, egy új kezdetre. De a kezdet nem könnyű. Építkezés. Megint. Elölről. És közben annyira szomorú vagyok, mert az alapítvány idén nagyon kevés 1%-os felajánlást szedett össze. Ez a tény az orrom alá dörgölte, hogy nem csináltam elég jól azt, ami annyira fontos volt nekem. Mi lesz most ott, ahol senki nem ismer. Jól van nem nyavalygok. Ezt akartam. A névtelenséget. Azt, hogy ha meglátnak, ne kössenek hozzám semmit, ne legyek más, mint egy arc a trolin. Ebből az homályból kell majd újra kitalálnom valamit, újra építeni az alapítványt, elfogadtatni, megszerettetni, és támogatókat találni. Embereket, akiknek fontos. Ha nem is úgy, és annyira mint nekem....

Tudni akartátok, hogy mi van a szívemben? Hogy mi van a fejemben? Ez most csak töredéke annak, csak a publikus magja életem mindennapjainak! Szép, de nagyon szép hetet kívánok Nektek!!!