megint hétfő...

Mostanában hanyagolom az írást. Nem sok új dologról tudok beszámolni,  miközben minden új és változik körülöttünk. 

Viszlát rend, viszlát nyugodt, kényelmes élet! A szemeim fél árbocon. Miközben naponta többször pityogásra adom a fejem. Elsírom magam azért, ha kedves valaki velem, és elsírom magam akkor is, ha nem. Nyilván voltam már kiegyensúlyozottabb. És remélem leszek is. És miközben ezen jajveszékelek, beléptem a gyerekszobába, hogy ránézzek a gyerekekre. Álomországban járnak. A Nádja ágya szélén babák akkurátus rendben sorakoznak mellette. Gondosan elrendezte Őket. Mindig lenyűgöz, mire képesek a gyerekek. Milyen kevéssel beérik. Ugyan mi járhatott a fejében? 

Ugyancsak szociális jellegű végzettséggel rendelkező leendő szomszédasszonyom felhívott ma este. Jól esik a gondoskodás. Nem tagadom. El is sírtam magam. 

- Krízishelyzet a költözés is. Tudod, tanultuk.

Nem tagadom, hogy elfelejtettem már mit tekintenek a szakkönyvek krízishelyzetnek. Vannak kézenfekvő, mindenki számára egyértelmű, magyarázatra nem szoruló krízishelyzetek. A költözés nem jutott eszembe. És ettől, hogy valahogy a dolog tudományosan igazolttá vált, valahogy megnyugodtam. Persze percekre csak. Mert a dolog lelki része mögött, ami miatt érzékenyebb az ember, és gyakrabban elsírja magát, van mázsányi fizikai fáradtság is. Lassan két hete elment a férjem itthonról. Hogy legyen tető a ház felett. Bevillant, hogy amióta ismerjük egymást, soha, de soha nem töltöttünk egymás nélkül ennyi időt. Ma nem tudtam ellenállni és megosztottam vele az információ, mire Ő: 

- Ja, nekem is eszembe jutott. Az hagyján, de Tóni bácsiék sem. 

Tóni bácsi sem töltött még ilyen hosszú időt el a felesége nélkül. Tóni bácsi hatvanXéves. Ő csinálta a tetőnket. Makóról jött el és vállalta az összes kényelmetlenséget. Ilyen fura helyzeteket produkál az élet. Olyat mindig, ami még nem volt. Ezalatt a két hét alatt elromlott a számítógép. Mindig a férjem veszi kézbe a dolgot. Most nekem kellett. Már ott megakadt a dolog, hogy a töménytelen mennyiségű zsinórral boldoguljak el. Tudtátok, hogy a monitor zsinórjának eltávolítása külön tudományt igényel? Na jó, valószínűleg leginkább nekem. És azután haza is hoztam. Mármint a gépet. És megpróbáltam megjegyezni melyik zsinórt hova dugjam. Nem ment, de volt segítségem. Most megint picit felnőttebbé váltam. Miközben naponta jut eszembe, hogy öregedő testek milyen gyermeki lelkeket takarhatnak. Képtelen vagyok magam komolyan venni. És tartok tőle, 80 évesen sem leszek különb. Értitek mire gondolok?  Egy idős, 80 éves testre, akinek a lelke egy kislányé. Kislány félelmei, kislány örömei, egy gyermek viselkedése. De 80 éves embereknek nem tolerálják, ha úgy viselkedik mint egy néhány éves kisgyerek. - Bolond, vén hülye.-súgnak majd össze a hátam mögött.

A házban ösvényeken közlekedünk. És lassan dobozok lesznek a székeink és asztalaink. Ha innék egy kávét, vagy csinálnék egy bundás kenyeret, minden adandó alkalommal kiderül, valami hiányzik. Só, serpenyő, cukor, tejpor vagy kávé. Csekkek, amik nem lettek befizetve. Valamelyik doboz mélyén lapulnak. 

De hogy melyikben???? - Csak ezt ne kérdezze senki sem!  Kellene állást keresni, de vajon melyik dobozban lehetnek a bizonyítványaim? Vicc az egész. Hahahaha... Jó lenne nevetni. Nehéz most épp ebben a pillanatban elképzelni, hogy valaha minden a helyére kerül majd. A ház jelen pillanatnyi helyzete. Nem beköltözhető. Kedd, jövő kedd a végső határidő. Na, ne sokkoljuk az idegeket! Jó nekünk. Emberek nem tolonganak bunyózva ugyan az ajtónk előtt, hogy ők is és ők is segíteni szeretnének. De vannak. És én ettől is elsírom magam, mert annyira nagyon nagyra becsülöm őket. Volt, aki csomagolni segített, volt aki növényt át és elmenekíteni innen. Volt, aki megvette a festéket, bekeverte a színt, felvitte Budapestre és neki látott, hogy legalább két szobát kifessen. Hogy majd legyen két olyan szoba, ahol meg tudjuk húzni magunkat. Bár még sem ajtók, sem ablakok nincsenek. És voltak, akik szervezni, dolgokat kilogisztikázni segítettek. Szavam nem lehet. Miközben kifeszített szemhéjakkal igyekszem értelmes mondatokat egymás után fűzni, hálát adok az égnek. Valószínűleg a külsőnk hanyatlásnak indult, erőteljes mélyrepüléssel, és azt hiszem nem ez az időszak, amikor még okosabb is leszek. Valaki becsönget. Rám nyitja az ajtót. Megkérdezi: - Segíthetek? Szólj, ha tudok segíteni. Búcsúzik is, miközben gondoskodik - legyen mit ennetek - és saját készítésű tortának adott Verdenbelle névvel tart meg az örökkévalóság számára. Kell e bármit mondjak? Szavak? Most kevesek lennének! Köszönöm!

Ugye, milyen gyönyörű? Rózsaszín, lila, beszédes. Pont, ahogyan én szeretem. Na, vajon ki csinálta????