megint hétfő...

Az elmúlt hét hozott pici kétségbeesést. Búgott a világban. 

Ült a buszon egy egyenlőre idegen városban. Volt még idő. Menni kellett. De megállt és lepihent. Sodorta a tömeg. Sorba állt. Minden rendben. Hmmm, milyen finom. Ült a padon. Fura állapot. Egyedül, egy péksüteménnyel. Egyetemista kori érzések. Utazás hangulat. Pedig csupán egy nagyváros forgatagos csarnokába keveredett. Ismerős volt a pihe-puha túrós péksütemény, pont ahogy egyetemista évei alatt a vonaton haza felé elmajszolta. Egy darab a földre pottyant. Egy éppen arra járó lány tekintetével végig követte a zuhanást, kutatva a választ, vajon mi történik ezután. De ő csak mozdulatlanul majszolt tovább. Kabátjára porcukor hullott, szája  szélén morzsa. Menni kellett. Villamosra szállt. Vannak, akik olvasnak. Ő csak nézett. Imádja figyelni az embereket, kutatni mások utazási viselkedései mintáit. Titok van benne, minden ember mögött valaki. Miközben azt találgatja, ugyan mit érez Ő most, aki földre  ejti  újságja lapjait. Nem haragszik, hogy lábára lépnek. Nem haragszik, hogy elsodorja tömeg. 

Minden rendben. Hideg van. Az ősz talán első hideg délelőttje. Alul öltözötten, vörösre fagyott orral, feladatát teljesítve, picit megszégyenülve tart haza ezután, pedig senki nem bántotta, csak a hideg...

A Nádjáék ovijában Márton napi felvonulást szerveztek. Családi rendezvény volt. Fél 5 körül volt a gyülekező, 5 órakor indult a menet. Még sosem voltunk ilyenhez hasonló rendezvényen. Tudom, hogy a helybélieknek talán már unásig unalmas esemény. Én mégis boldog voltam, hogy bele kóstolhattam egy miniatűr felvonulási rendezvénybe. Sötét volt, gyerekek lámpásokkal a kezükben a lovon ügető Mártont megszemélyesítő apuka után meneteltek. Kár, hogy egyetlen darab fényképet em tudtam készíteni, hogy legalább a hangulatból pici ízelítőt mutathattam volna Nektek. Nádja kikészült. Senki nem várta tőle, hogy szerepeljen a többiekkel, de ő ezt nem értette. Csak azt, hogy egyetlen kukkot sem tud németül, és nekik bizony szerepelniük kell. 

Emiatt nem kisebb, hanem elhatalmasodó méreteket öltő pankrációval kísérte végig a mi családi megjelenésünket, miközben az Apja, végig a karjaiban cipelte. A menet végén, a templom kertben, miután csoport társai elkántálták a német versikéket, megjött az étvágya, vele együtt a miénk is, fejenként 3 hagymás zsíros kenyeret tömtünk be, és ittunk rá forró, ovis, nagyon finom teát, amihez foghatót én sosem leszek képes készíteni. Nem is szeretik a gyerekek itthon a teát. :-)) Szét fagytunk, szét idegeskedtük, szét cipeltük, és szét ettük végül magunkat, én mégis, mégis boldog voltam, mert még sosem voltam sötétben Márton napi felvonuláson!