megint hétfő...

A Nádja azt mondta ma: - Ma nehezebb mint máskor! Most jobban hiányzik. Ma haza akarok menni. Anya, mikor megyünk haza? Hogy hol van az otthon, gondolkodtam már. Itt is ott is. Vannak különbségek. Kézzel fogható és szívben hordozott. De itthon vagyunk itt is és otthon Makón is. Mindeközben az óvónénik elmondása szerint Nádja hivatalosan is Süni csoportos lett, magyarul sikerült beilleszkednie. Nem is futott rossz időt. Igazán ügyes. Nem lehetett neki könnyű, de már nem nehezek a reggelek. Nem sír, nem nyafog, csak időnként, útban az ovi bejárata felé, feltesz nekem egy a mi szánkból sem mindig szokatlan kérdést, még ha szeretjük is a helyet, ahová nap mint nap mennünk kell: - Anya, meddig kell még ebbe az undorító oviba jönni? 

A héten hihetetlen dolgok történtek. Állást keresek. Most már egy hónapja azzal az intenzitással, hogy minden rám írt munka lehetőségre beadom a pályázatom. Statisztikai megfigyeléseim a következők. Választ sem kapsz. Arányait tekintve, 15 elküldött hely közül, jó ha egy helyre behívnak. Rajtad kívül még másik 50 embert is. Mi az esélye annak, hogy az állást pont Te nyered el? 1:50-hez. Nem ez a hihetetlen, hanem az, hogy addig sem jut el az ember, hogy behívják interjúra. Még akkor sem, ha minden kritériumnak megfelelsz. Mert van ilyen. Vannak a munkakeresésnek nagyon mély szakaszai. Komoly önértékelési válságai. Senkinek nem tesz jót. Aztán egy nap elmentem 2 állás interjúra. Mindkettő tanulságos volt a maga nemében. Rám bólintottak, és én rá bólintottam arra, hol önkéntes lehetek.....

Tudjátok milyen régen nem voltam színházba? Amikor én még kislány voltam, Anyukám nagyon gyakran vitt minket színházba. Imádtam. Magával ragadt a színház semmihez nem hasonlítható varázslatos világa. Titkon arról álmodoztam, színésznő leszek. Emlékszem, nyitott ablaknál trilláztam, mert abban reménykedtem, - hogy pont mint a filmeken -, egy éppen a házunk előtt elsétáló híres rendező felfedez majd engem. Nem így lett. A színház iránti vonzalom maradt, de egy időre csak a gondolataim között elérhetetlenül távol lebegett.

"Mondod e még a szót, szeretlek?" 

Tüköry u. Budapest, Komédium. Az előadás színhelye. Kaptuk a jegyeket. Kettesben férjjel. V.Kulácsár Ildikó nevéhez fűződik a darab. Férj feszengett. - Muszáj nekem oda mennem? Biztosan csak nők lesznek. Még a jegyünk sem szól egymás mellé. Hideg van. Brrrrrrrrr......... És este. Maradjunk inkább itthon, pléd alá bebugyolálva, a finom melegben. Utolsó pillanatban én ruhát húztam és magas sarkút, ő vasalt nadrágot és pulóvert, és baktattunk a hidegben az elképzelt abszurdabbnál abszurdabb szituációktól röhögéstől düledezve. A végcél előtt már vonyítva a pisilési ingertől, hát persze........ - Mi a helyzet Budapesten ezzel a fránya gyakori pisilési ingerrel, hol A-ból B-be eljutni sok időbe telhet? - Pince helyiség, meleg, kissé fülledt, levegőtlen. Engem mégis rázott a hideg, és szorongtam, talán még előadás közben is ki kell mennem a WC-re. És egyszerre elfelejtkeztem minden zavaró tényezőről. Egyszerre kirajzolódni látszott, az eddig elképzelhetetlennek tűnő darab felépítése. És láttuk V.Kulcsár Ildikót is, még beszélt is hozzánk, igaz, csak kivetítve. Kommentálva a színpadon zajló eseményeket. Volt viszont két tehetség a színpadon, kik megszemélyesítettek bennünket, férfit és nőt, férjet és feleséget. Azt, ahogyan a mindennapokban működünk. Bevonódtam a darabba, már nem volt lényeg pisilési inger, nevettem, még férj is néha, mert azt hiszem mindannyian magunkra ismertünk percekre. Így élünk mi, mindannyian, bedarálódva a hétköznapokba, néha dühösen, önsajnálattól fröcsögve a másikra zúdítva az összes keserűségünket és mérgünket. És miközben ott ültem a színházban férj mellettem, elképzelhetetlenül hálás voltam, hogy életem ismét egy átlagon felüli dimenziójába csöppentem. Fel ér egy párterápiával, ezt garantálom Nektek. Kilépve más szemmel néz az ember a másikra. Figyelemmel, megbecsüléssel. Egymásba karolva a hidegbe, elsétáltunk magas sarkúban és élére vasalt nadrágban Budapest egyik frekventált helyére. Váci utca, Vörösmarty tér, forralt bor, kürtös kalács, árusok, forgatag, égig érő karácsonyfa......gyönyörű fények. - Jesszusom! - kiáltottam fel. Mintha egy másik világba csöppentem volna. - Ezt meg kell mutassuk majd a gyerekeknek!

Angyal - Gesztike köszönöm Neked - járt a házunk felett, postaládánkba ajándékot tett. Gyönyörű kis díszeket, és hópihe süti kiszúrókat, csak hogy megint legyen kedvem  Karácsonyra mézeskalácsot sütni majd a gyerekekkel. Milyen szerencsés vagyok!!!!

Köszönöm az én Angyalaimnak a hetet és a meglepetéseket! Reménykedem egy hasonlóan szép hétben és Nektek sem kívánok kevesebbet, mint hogy érjen Benneteket is hasonlóan sok szép meglepetés, mint engem!!!