megint hétfő...

A múlt hét pörgős volt. Nem léteztek unalmas percek. Volt benne izgalom. Nehézség, amit nem tudtam, meg tudok oldani vagy sem. Tanulás. Az emberről. Magunkról. Naponta új feladattal nézek szembe. Nem mindig látszik előre, gördülékenyen megy e majd, vagy sem. Az új feladatok új információkat hoznak. Olyasmiket, amik remélem lassanként beépülnek agysejtjeimbe, rögzül, és egyszer majd rutinosan veszem elő agyam megfelelő polcáról. Két napos tréningen is voltam, amit a sors az ölembe pottyantott, és ahonnan ismét csak tovább és előbbre lök az élet. Utazás volt a személyiségünkbe. Kérgét kaparásztuk csak meg, de értelme volt. Nem tudom mennyire. Vagy inkább azt nem tudom, hogy kinél mennyire. Az látszik, hogy sokan és sokféle módon szorulnak segítségre. Az is lehet, hogy nem is érzi pontosan, mi miért nem megy. Nincs össze hangolva a személyiség ereje, lehetősége az élet kínálta lehetőséggel. És utána értetlenül, szét tárt karokkal, önsajnálattól fröcsögve, sértetten rázzuk a fejünket: - Miért, miért nem? Nekem miért nem sikerül? Egy biztos, mindannyian személyiségünk foglyai vagyunk. De van egy jó hírem. Lehet változni. Értelmiségi, akár több diplomás nők között voltam. Ijesztő, hogy közöttük is hányan vannak, akik, a maguk kreálta sötétségben bolyonganak. Úgy tűnhet, önmagam nem sorolom közéjük, kívülről, felülről kritizálom az egészet. Dehogy. Nekem is vannak gyengeségei, van hová fejlődöm. De ismerem a korlátaim, tudom, min kell dolgoznom. Vannak, akiknek fogalma sincs arról, mit akarnak magukkal kezdeni, és bőséges adottságaikkal hogyan kufárkodhatnának szerencsésebben. Én pl. berágok a nem is lustaságon, hanem a természetesnek vett kiszolgáltatástól. Ülni a babérjainkon helyzetekben, ami már közel sem ismeretlen, és elvárni, hogy vidd elé, tedd elé, csak hogy a valagát fel ne kelljen emelnie. Van bennem alázat bőséggel, szívélyesség is, de menjen az a fenébe, aki ezzel vissza élne. Úgy sem hagyom. Volt már stylisthoz szerencsétek? Nekem sem, ne izguljatok. Hamarosan viszont egy ízig-vérig élővel hoz majd össze a jó sorsom. Nem én leszek a szerencsés, akik kezelésbe vesznek, de már attól is boldog vagyok, hogy fürdőzhetek a szájtátiságban. Remélem, akiknek segítenek majd, hogy önmagukhoz ily módon is közelebb kerüljenek,  jól kufárkodnak majd a szerencséjükkel, tanulnak és alkalmazzák is majd az ötleteket. Amióta naponta elmegyek dolgozni, mégha ingyen és önkéntesen is, más lehetőségek jönnek velem szembe. Színház, tudás, információk, új emberek, új értékes kapcsolatok. Máskülönben mikor lett volna nekem lehetőségem egy stylistot meglesni munka közben? Hordok néha magas sarkút. Igaz, leginkább mint egy szaró galamb totyogok benne. De nem érzem magam nevetségesnek, mert a játszótérre tényleg nem volt ildomos megjelenni benne, de most dolgozni megyek. Oda azért felöltözünk, ugye? Alkalom van újra, ha nem is kiöltözni, de felöltözni mindenképpen. Reggel még semmiképpen nem foltos a pulcsim, és ha később foltos is lesz, azt bizony én malackodom le nap közben, és nem a gyerekek. Használok alapozót is. Na, mit szóltok? Fejlődök? Jól van, nem tagadom. Persze, igyekszem elrejteni a tökéletlenségem. És minden reggel korábban kelek, hogy munkára alkalmas állapotba hozzam magam, mire a gyerekek felkelnek. Olyan jó, magamban dudolászva, mégis mélyen csöndben végig vonulni az egyre karácsonyibb ruhába öltöztetett forgalmas utcán. Ismeretlenül is emberekkel kedvesnek lenni. Megtorpanni, megállni és megnézni valamit, ami szemet gyönyörködtet, még ha jelenleg a pénztárcám vásárlást nem is bír el. Szeretem ezeket az ingereket. De a legnagyobb ajándék ebben az egészben, hogy amikor haza jövök, elém szaladnak a gyerekek: - Hiányoztál Anya! - suttogják a fülembe!

Ui: a férjem kommentje: - Már megint egy csöpögős bejegyzés......? 

- Mit tagadjam? - Igen! - feleltem. - De mentségemre legyen mondva, megint hétfő..... - Ott talán elnézik nekem!

Nem bírom ki, ne haragudjatok. Eszembe jutott egy vers, amit nagyon szeretek. Ide teszem, hátha Nektek is jól esik majd kicsit fürdőzni benne!

Kosztolányi Dezső: Akarsz e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,akarsz-e mindig, mindig játszani,akarsz-e együtt a sötétbe menni,gyerekszívvel fontosnak látszani,nagykomolyan az asztalfőre ülni,borból-vízből mértékkel tölteni,gyöngyöt dobálni, semminek örülni,sóhajtva rossz ruhákat ölteni?Akarsz-e játszani mindent, mi élet,havas telet és hosszu-hosszu őszt,lehet-e némán teát inni véled,rubin-teát és sárga páragőzt?Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,hallgatni hosszan, néha-néha félni,hogy a körúton járkál a november,az utcaseprő, szegény, beteg ember,ki fütyürész az ablakunk alatt?Akarsz játszani kígyót, madarat,hosszú utazást, vonatot, hajót,karácsonyt, álmot, mindenféle jót?Akarsz játszani boldog szeretőt,színlelni sírást, cifra temetőt?Akarsz-e élni, élni mindörökkön,játékban élni, mely valóra vált?Virágok közt feküdni lenn a földön,s akarsz, akarsz-e játszani halált?