karácsony után

Ma volt az első punnyadós nap, amire pont annyira vágytam, mint éhezők egy falat kenyérre. Fura, mert amúgy állandóan nyüzsgöm, igénylem az ingereket. Most napok óta egyedüllétre és pihenésre vágyom. Jó volt emberek között lenni, szeretni és találkozni. Tegnap szenvedtem mint veszett kutya, hogy egyáltalán házon kívülre ki kell tennem a lábamat. Begubózásra vágytam, olyasféle lustálkodásra, amiről nem emlékszem, utoljára mikor számolhattam be. Ma csak tengtünk-lengtünk a gyerekekkel a világban. A legnagyobb gasztroélményünk a mákos tészta volt, de az töménytelen mennyiségben. A hűtőnk üres, boltba nem megyek, játszottunk viszont, fürdőztek a gyerekek sárga vízben.

Kicsit szomorkodom, mert vége az ünnepeknek. Úgy szeretem az ünnepek előtti várakozást, készülődést. Idén nem sütöttem hülyére magam, nem volt semmi túl dimenzionálás. De lelkemben izgatott voltam mint egy gyerek. És mert reméltem azt is, hogy az ünnepek körüli szabadnapok alatt, lesz alkalom megpihenni. Aztán persze nincs megpihenés, mert holtkórosok módjára járunk házról házra, barátról barátra, rokonról rokonra. Ami jó. Miközben degeszre tömjük a hasunkat. Hát, a teli pocak sem segít, hogy pihentnek érezzük magunkat. Szeretem a karácsonyt, mert még inkább megengedhetem magamnak, hogy minden ityre-fityre elérzékenyüljek. Akár beszélgetés közben, akár filmet nézve, akár egy könyvbe bele olvasva, vagy akár a gyerekeim szemébe nézve. 

Könnyes szemekkel találtam szembe magam, és bensőséges együttlétekkel. Rájöttem, hogy Anyukám és Nádja 

között földöntúli, megmagyarázhatatlan, egyedülálló kapcsolat van. Súgnak-búgnak, órákig el vannak együtt, és természetesen Mama mindig és minden körülmények között kivédi az Ő kicsi Nádjáját. Nem tudom, van e az életetekben valakivel ilyen kapcsolatotok? Ha igen, a szerencsések táborába tartoztok. Több aha élményem is támadt az elmúlt napok alatt. Ültem útban hazafelé a kocsiban, és a semmiből megszületett a gondolat, hogy a költözéssel, megszabadultam az összes életemben jelen lévő vérszívó kapcsolattól. Jelenlegi életemben nincs olyan emberi, vagy inkább baráti kapcsolat, amelyben jelen lenne a szorongás, a megfelelési kényszer, az elvárás. Nem mondom, hogy rossz érzés. És otthon, az ismerős, otthonos utcákon sétálva, rájöttem, hogy az úttest minden mélyedését ismerem, hogy sokkal otthonosabban mozgok még Makón, mint Pesten. Pont olyan érzés volt, mintha még mindig Makón lennénk, és ha valaki azt mondta volna, maradtok, bármilyen nehézség nélkül folytathattam volna pont ott és onnan, ahol abba hagytuk. Miközben otthon járva, azt is pontosan láttam, hogy nekem kell az inger, kell az élet, kell egy teltebb közeg, amiben létezhetek, ehhez viszont nem elégséges közel sem már Makó. Láttam fél füllel egy filmet karácsony este, valamelyik csatornán, egy nem igazán klasszik amerikai filmet, amiben minden volt. Veszekedés is. Családi perpatvar. Nem tagadom, én is bele szaladtam valami hasonlóba. Persze, nem értem. Próbálom a másik álláspontját értelmezni. De most elvesztettem a megértés iránti képességem. És haragudtam és mérges lettem. Év végére gondolom kipukkan az ember. Volt hát minden Karácsonykor. Szeretem a karácsonyt. Annyi szeretet van benne. Minden nap így kellene...