Elrepült a hét. Szeretem a forgatagot. Az alapítvánnyal, ahol most dolgozom, egy fotókiállítás megnyitónk volt. Az, hogy mennyire vagyok jó asszisztens, azt nem tudom. Azt viszont nagyon is tudom, mennyire szétszórt vagyok. Két ajándék virágcsokrot kellett csináltatnom. Persze mikor máskor, mint pontosan nőnapon. A csarnokot választottam, ezzel is költséget takarítva az munkáltatóimnak. Így is veszett drága volt. Kétszer mentem végig a soron, hogy véletlenül se fogjak mellé, hiszen most nem rólam volt szó. Rácz Zsuzsa, a Terézanyu írója volt az egyik megajándékozott, szóval fontos volt, hogy a csokor ne legyen szar. Amint már mondottam, nem bíztam a véletlenre a választást, kétszer mentem végig, gondosan végig pásztázva, ugyan melyik virágos lehet a legjobb. A választásom pont annyira sikerült jól, mint amikor a boltban sorban állva pénztárt választok. Mindig, törvényszerűen a leglassabb, és legmacerásabb sorba állok. Sikerült egy olyan virágost kiválasztanom, akinek egy tisztességes szalagja, de még csak csomagolója sem volt, az ízlés és ügyesség mint olyan meg, egyszerűen számára ismeretlen volt. Kiküldött a helységből, mert szerinte túl zsúfoltság volt. Felszaladt a szemöldököm a homlokomba, de meglepődve vettem észre, hogy nem hagyom ott a fenébe. Ehelyett a mellettem sorba álló velem korú férfival kezdtem cinkos csevejbe. Értetlenül bólogattunk, jesszusom, normálisak vagyunk, hogy egy vagyont hagyunk itt egy rusnya gazért cserébe? Végig tűrtük, végig csináltuk. Így, hogy végig asszisztáltam a virágkötést, viszonylag vállalható 20 szálas tulipáncsokor lett, finom ki tüllel körbefogva, amit valahonnan az asztal alól kukáztunk ki, közösen.
A végén a nő annyira megszeretett, hogy még a kis kutyáját is megmutatta. Én meg csak mosolyogtam magamban. Végig a buszon, csak vigyorogtam és vigyorogtam. Még mindig értetlenül ingattam a fejem, de már más perspektívába került a történet. Azután este, a kiállítás megnyitón, borral kínáltuk a vendégeket és utána magunkat. Picivel. De én már annyira régen ittam. És ezzel kezdetét vette az én időutazásom. Tizenéveket utaztam vissza az időbe. Pontosan úgy érzetem magam, mint egy világmegváltó kamasz. Aki majdhogy nem el is felejti anyai státuszát, kötelezettségeit. Persze győzött a lelkiismeretem és fegyelmezetten haza buszoztam. Miközben a varázslatos budapesti fényes nagyváros ingereiben fürdőztem. Szeretem.És szerettem megint egy picit módosult tudatállapotban a városon egyedül átszelni.
A pénteki nap több szempontból is említésre méltó. Rám bízták az alapítvány egyik óriási pályázatának hiánypótlásának beadását. Aki ilyet még nem csinált, el sem tudja képzelni, micsoda felelősséggel jár. Hiszen egy figyelmetlenségből adódó elmaradás miatt, több milliós pályázatot utasíthatnak el. Még szombat reggel is bementem, mert emlékeim szerint orbitális hibát követtem el és lelki szemeimmel már láttam, ahogyan útilaput kötnek a talpaimra. Az eredmény még várat magára, de szívből remélem, ha a pályázat véletlenül elutasításra kerülne, az nem az én hibámból lesz.
Pénteken lett volna Hanna 9 éves. Tudom, hogy már számtalanszor írtam, de nem lehet megszokni hogy nincs többé. Van amikor kevésbé intenzíven fáj, de a fájdalom örök. Az évfordulók különösen nehezek. Újra és újra kiderül. Mindig abban reménykedem, hogy valahogy már gördülékenyebben viszem. Pénteken, mindenhol elsírtam magam. Itthon a reggeli kávémnál kezdtem, azután az orvosnál, ahová Nádját vittem, a buszon, útban a munkahelyemre, a csarnokban a virágosnál. ........... És korántsem volt vége. Vettem mécsest, és tulipánt. Ennyi. Ez maradt nekünk....... De ki Ő?
A képek a Google képkeresőből származnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése