megint hétfő...

Bevallom meg lehet szokni, hogy az ember nem nagyon ír a blogjába. Bár, ha semmi más "alkotó tevékenységet" nem csináltam volna helyette, biztosan hiányérzetem lett volna. Most picit nehezebb megint ide koncentrálni. Mert túl sok minden történt, és útközben elveszítettem a fonalat, hol marattunk el. Részleteiben és hangulatában tudom, hogy nincs esélye, hogy vissza adjam nektek, ahogyan a dolgok történtek. A Holle anyóra emlékeztek? Gyerekként, ahogyan a mesét hallgattam, mindig hatalmas hópelyheket képzeltem. Ültünk az autóban, és bele utaztunk egy tündérmesébe. Öklömnyi, vattapamacsszerű, hatalmas, pihe-puha hó pelyhek zuhogtak alá a felhőkből. Olyan sűrű hófátyol omlott elénk, hogy látni alig lehetett. Egészen oda voltam és csak azt hajtogattam: - Jesszusom, én még ilyet soha, de soha nem láttam! - mire a Nádja: - Én már igen! 

Nádja volt a makói ovijában. Nem szóltunk, hogy beugrunk. Amikor beléptünk, a gyerekek a nevét kiáltották, körbe vették, és csak szeretgették. Hihetetlenül boldogságos élmény volt az őszinte gyermeki öröm és szeretet részese lenni.

Mivel Borisz is ovis nagyfiú lett, két jelmezben kellett gondolkodni. Ne kérdezzétek, hogyan és honnan csapott be az isteni szikra! Most nem volt itt nekünk a mi aranykezű Manci mamánk, hogy amit a gyerekek megálmodnak, ő megvarrja. A megvalósítás rám maradt, a kókány nagyasszonyra. Nádja darázs lett, Borisz egy pókemberfejű denevér. Minden házilag készült, kivéve Borisz sityakja.

Testvérem elutazott egy hónapra Indiába. Előtte jó beteg volt. Aggódtam érte. És most is nagyon szorítok, hogy minden rendben legyen. Hogy minden számítása szerint alakuljon. Hogy élvezze az utat, hogy tapasztaljon sokat, ja, és hozzon nekem gyönyörű kelméket, fűszereket, és még ha szaglásom nincs is, finom illatokat! :-)

Végre megérkezett az alapítvány végzése, ami nem jelent mást, mint hogy megtörtént a székhelymódosítás. Most már zöld lámpát kaptunk arra, hogy ebben a régióban is pályázatot nyújthassunk be. Két pici pályázatot adtunk be az elmúlt héten. Pici pénzért, de jó dolog nőhet ki belőle. Megtettük amit lehet, most várakozunk és bízunk benne, hogy elnyeri az értékelők tetszését, és hamarosan már arról számolhatok be nektek, hogy hogy állnak a szervezési munkálatok. Arról nem is beszélve, milyen klassz lenne itt hírt adnom, hogy milyen rendezvényre várunk benneteket szeretettel. Úgy érzem jó úton vagyunk. Vannak segítőim is. Olyan segítők, akik nem sajnálva idejüket és energiájukat, ha kell, napi szinten támogatnak engem. E-mailben is jelentkezett valaki, hogy ha tud, szívesen bekapcsolódik az alapítvány munkájába. Szuper! Ha lesz kedvetek, kukkantsatok rá az alapítvány facebookos oldalára - Nagymáté Hanna Alapítvány -, és igen, légyszi lájkoljátok is. Nektek sem lesz rossz, ígérem. Igyekszünk up-to-date-ek lenni, és minden egyes áldott nap valamilyen, az alapítványhoz kapcsolódó témával jelen lenni.

És hogy női "hiúságomnak" is hízelegjek, egészen potom pénzért sikerült egy magas sarkú lakk cipőre szert tennem - amiben mellesleg nem nagyon tudok járni - és egy édes, kis Audrey Hepburn-ös lila ruhát . Borisz verdás hátizsákot kapott, Nádja menő lányos felsőt. Higgyétek el, fillérekért. 

Mindeközben Nádja megtanult magától olvasni. Na jó, némi túlzással. A nyomtatott kis betűket még gyakorolja, de ha valami nagybetűkkel van írva, napról napra egyre gyorsabban össze olvassa. Ő nem az a típus, akit bárhogyan is lehet presszionálni. És én szerencsére nem vagyok az típus, aki bárhogyan is akarná presszionálni. Eleinte volt rajtam is társadalmi nyomás. Láttam, hogy a többi szülő milyen külön órákra hordja az alig X éves gyerekét. Én sem akartam kilógni a sorból. Próbálkoztam. Nem ment. Nádja nem mutatott hajlandóságot semmire. Hamar elengedtem a témát. Persze mert egy lusta disznó is vagyok. Nem kellett sehová elcipelnem, és még költséghatékony is volt. Nádja mindent így intéz. Mindent megold maga. A maga ütemében. Két hete jelezte, hogy szeretne járni balettre. Na ja, gondoltam magamban. És tényleg. Várja, és megy minden héten. Lelkes és boldog. És még az alkata is rendben. Most ért meg! És olyan, de olyan jó, hogy semmit nem erőltettem! 

Ma a Kopaszi gáton voltunk. 20 perc bicajozás, - persze jó tempóban - és gyönyörű helyen lehetsz. A Duna parton egy benyúló kis félsziget. Azon túl, hogy gazdagon kiépített, meseszép is. Teáztunk, kávéztunk, otthonról hozott vajas kenyeret ettünk, kavicsot dobáltunk, sétáltunk, süttettünk az arcunkat a napon, kacsákat láttunk és hangosan énekeltük, hogy : - Élni, jaj de jó! - (ne mondjatok semmit, elég volt rá néznem a férjemre. Pontosan láttam, mi zajlik a fejében,amikor felolvastam ezt neki)

Most, hogy elmentem picit hülyébe, azt hiszem ideje álomra hajtani a fejem. Igyekszem majd hamarabb jönni, és a blog rendeltetése szerint jelen lenni. Mert igen, főzni és sütni továbbra is szoktam, nem is keveset!!! Mit kívánhatnék nektek, mint megbecsülésben gazdag hetet!!!