Mai említésre méltóm:

a gyerekvasútnál jártunk. Anyu, apu, gyerekek. Meleg volt, hőség. Kellemetlen, fárasztó. Csakhogy Hűvösvölgyben a gyerekvasút vonalán tényleg nyugtatón hűvös az út. Arra gondoltam nincs több, mit akarhatnék. Nézni bambán a fejemből, érezni a hűs szellő lágy cirógatását arcomon, a vonaton menet közben elmajszolni az otthon előre legyártott szendvicseket. Együtt lenni azokkal, akiket a világon a legjobban szeretek. Akik nélkül nem sokat ér az élet. Már már giccsesen szép. Rám tört a nosztalgia. Az én anyukám is elhozott ide bennünket a tesómmal. Emlékezni véltem. És már puffogtattam is a közhelyet: - Milyen fura. Most itt vagyok a gyerekeimmel. Most én hoztalak el Benneteket. Milyen gyorsan elszalad majd az idő. Hamarosan Ti hozzátok ide kirándulni majd a Ti gyerekeiteket!

Így legyen.

Mai hálám: 

a hétvége....... hogy Veletek lehettem, hogy volt lehetőségünk közösen kirándulni. Hogy láthattam milyen önfeledten viháncoltok, saraztok a hőségben. Hogy két pofára gyömöszöltétek a sütit a szátokba, amit sütöttem. Tovább is van. Mondjam még?