dilemmák

Közel sincs még vége a hétnek, mégis volt már min gondolkodni, és persze lesz is. Vannak ilyen hetek. És napok. Amikor érdekes események jönnek-mennek. Felrázzák az embert. Nem látjuk a végét, a megoldást meg végképp nem. Amikor nem automatikusan teszem a dolgom egymás után, valami hatás ér, ismerős érzés kúszik fel a torkomba, szorongató, figyelmeztető. Hiányosságra figyelmeztet, arra, hogy lehetne, mehetne jobban. Ezek mindig a személyiséget is érintő kérdések, érzések. Annyira fontosak és komolyak csak, hogy az ember komfortérzete elillanjon sosem lelt magabiztosságából, csak annyira, hogy folyamatos motoszkálás induljon el az agyban, valami nem jó. Az emberi reakciók lavinaszerűek. Néha csak elszenvedjük a másik válaszát. Lényeges kérdéseken agyalok és milyen meglepő, fogalmam sincs a válaszról. A tökéletes megoldásról. Vannak opciók. Hurrá! Ez nem is olyan rossz. De ezek csak az én ötleteim. Ja, csak a történet több szereplős. És ki tudja, az, amiről én azt gondolom egész jó, hogyan hat például a gyerekek életére. Szóval, komoly téma, nagyon is az. Sorsfordító. Persze, csak hosszútávon. A mindennapok egyenlőre ugyanolyanok. Több-kevesebb érzelmi és gondolati behatással.

Marcsiékkal beszélgetve elgondolkodtam, kell e bolygatnom azt a kérdést, ami engem letaglóz. Nem akarok nevetséges lenni. De sokkol, hogy rengeteg betörés van a városban. Vasárnap este az utolsó, amiről tudok. Csak pár háznyira tőlünk. Miközben mi boldogan vendégeskedünk. És senki, az égvilágon senki nem vesz észre semmit. Közben valakik - akik nyilvánvalóan hatalmas nagy senkik - kirámolják más házát. Éhesek. Elviszik a hűtőláda lényegi tartalmát. Az összes pénzt amit találnak. Olyan módon, amit egészséges körülmények között csak a filmeken látunk. Feltört ajtó, felforgatott ház, felrugdosott bútorok, kiforgatott fiókok, széthajigált ruhák, polcról lesodort könyvek. Mérges leszek ettől a témától. Az ember háza, az ember intim szférája. Hogy merészel bárki hívás, kérés nélkül feltörni, betörni, erőszakosan behatolni, valakik melengető, megnyugvását nyújtó otthonába. Oda, ahova haza járunk. Oda ahol, megpihenünk. Ott ahol elvileg zavartalanul szerethetjük egymást. Oda valakik, méltányosabb esetben akkor, amikor nem vagyunk otthon, behatolnak. Feltúrják a dolgainkat, azt, amit nem mutogatunk. Azt, ami csak nagyon kevés emberre tartozik. Csak azokra, akik velünk laknak. Vagyis azokra, akik hívás nélkül berontanak, azokra nem. Ami a legmélyebben felborzolja az idegeimet a gyerekek figyelmen kívül hagyása. Mit mondanak a gyerekeknek azok, akihez betörnek. Mi történt? Mit gondolnak a gyerekek erről? Mit hordoznak majd magukkal ennek az élménynek a hatására? Meddig rettegnek majd? Kiheverik? Elfelejtik? Viszonylag jól koordinálom a negatív érzelmeim másokkal szemben. Ritkán megyek szélsőségekig. De most ronda szövegű transzparensekben gondolkodom, ha esetleg bennünket is meglepnének. Na jó, ez vicc volt. De nehéz ezt indulat és szó nélkül kibírnom. És nekem ne jöjjön senki azzal, hogy biztos szegények, vagy éheznek. Roppantul szociális vagyok, és rettenetesen együttérző mindenkivel, mégsem gondolom, hogy lenne mentség. Erre nem. Ez nem apróság, ami azért van elkövetve, hogy valaki megmentse a gyerekét az éhenhalástól. Az e fajta betörés másról szól mint a túlélésről. Ez bűnözés!

És azon is sokat gondolkodom, hogyan tehetnék többet az alapítvánnyal? Többet, jobban és hatékonyabban. El kell ismernem, egyedül nehéz megbirkózni. Nagyon nagy falat. Túl nagy célkitűzésekkel. Olyan célkitűzésekkel, amelyek kitűzésekor fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a dolgok, és mennyire apró szereplője vagyok én az országnak, hát még a világnak. És lehetnek nekem világot megváltó ötleteim, vágyaim, ha a megvalósításukhoz egyedül vagyok. Nem értek mindenhez. Összetett, sokféle készséget igénylő feladat ez! És talán az sem mellékes, hogy nem rajtam múlik itt sem minden. Mennyi gátló tényezővel, emberrel és körülménnyel kell szembe néznem. Szembenézni, elfogadni az ellenállást, lágyan besimulni a nehézségekbe, az akadályok miatti vad sírás után megnyugodni és vagy beletörődni és elfogadni majd lassan elengedni mindent, Vagy újra és újra születni, és felismerve a korlátaimat, a lehetőségeimhez mérten aprókat, piciket előre lépve örülni és megbecsülni magam, a munkám, és a törekvéseim. Annyi ötletem van. És nagyon jók. Értelmes, izgalmas kezdeményezések lennének. Ha ennyi tapasztalás után még bele mernék vágni a megvalósításukba. Mert sok pénzt igényelnek. És főleg azért nem, mert tartok tőle, hogy az, amiről én azt gondolom, hogy érdekes, mást mélységesen hidegen hagyna. Meg kell fontolni, mi végre a sok munka, szervezés és megkockáztatni egy a mások számára érdektelen dologba hiába befektetett pénz elvesztését. Hát ezekről írtam a legelején. Erről a fojtogató, torokba felkúszó feszült szorongató érzésről. Arról, amikor félre értelemezem a világot. Amikor én vágyom valamire, és azt gondolom másoknak is érdekes lehet. Aztán szembesülni a közönnyel és érdektelenséggel. Ettől megijedek. Kellemetlen. Rossz érzés. És jön a gondolat. Miért nem vagyok képes nyugton a seggemen ülni, mint sokan mások? Miért keresem magamnak az érzelmi vasútat? Ha élném a napok gyors egymásutániságát, és tenném a nők szokásos egyik feladatát a másik után, és nem törném a fejem máson, mint hogy mit főzzek másnap vagy hogy mit adjak reggel a Nádjára. Még így sem lennék képes magam teljes mértékben megkímélni a másokkal való együttélésből származó kényelmetlenségtől. Azok az emberek, akik állandóan nyüzsögnek, még ha látványra nem is tűnik másnak, mint csupán agyban végzett kalandozás, hát az bizony oda csap az ember lelkének időnként kínos érzelmi élményeket. Az agyam százfelé. Sok inger, sok tevékenység. Maximalizmus. És persze tökéletlenség. Ez lennék. Azt is el kell fogadjam, hogy közel sem vagyok tökéletes. Mit tökéletes? Na, jó. Igyekszem. Igyekszem amit csinálok jól csinálni. És közben rájöttem, hogy az általam írt "gasztroblog" másról sem szól, mint a katasztrófákról, amik a kezeim közül kikerülnek. Jézusom, micsoda gasztroblogok vannak! Kissé tudathasadásos állapot. Mert ugye óhatatlanul viszonyítgat az ember. Csodás gasztroblogok vannak, csodás képekkel illusztrálva, jól megkomponált kísérő szövegekkel. Ugyan ki akar egy olyan blogról főzni, ahol minden receptnél kiderül, valami mégsem stimmelt. Imádok sütni. Főzni is. Picit sütni jobban. Imádok enni. És imádom, amikor a gyerekek, a családunk jókat majszol és értékeli az én sete-suta próbálkozásaimat. Hát, ezek dilemmák. És ha tudnátok, jelen pillanatban hány dilemma cikázik még a fejemben? Néhány napja rosszul alszom. Nem jellemző. Azt hiszem túl fáradtam. Amikor az ember állandóan nyüzsög, a agy egy idő után nehezen kapcsol ki. Van néhány kérdés, ami nem hagy nyugodni. Nem hagy aludni. Úgy hogy most okos leszek, és mihamarabb álomra hajtom a fejem. Talán ma könnyebb lesz!!!