katasztrófa a konyhában(?)

 

Recipe for disaster. Ezt a kifejeztést az angolok olyan helyzetekre használják, amikor előre láthatólag valami balul fog elsűlni. Nem konyhában elkövetett tökéletlenségekre, mégis tökéletesen tükrözi a szombati sorozatos katasztrófa sorozatot, amit a konyhában elkövettem. Anyukám január 20-ai születésnapját szombaton kívántuk pótlólag megünnepelni, a tesómékhoz betegség érkezett látogatóba, és semelyikőjüket nem kímélete. Olyan tortát kellett sütnöm, ami mindenki szája ízének megfelel, nehezítő körülmény viszont a tesóm és kis családja, mert a két kezem kevés, hogy megszámoljam rajta, hogy mit nem szeretnek. Szóba sem jöhetett diós, mákos, túrós, fügés, hagymás......................... + ehhez adódnak az én gyerekeim, akik kilövik a gyümölcsöset. Na, mi marad? Fogalmam sincs. A Nádja lúdlábat rendelt. Lúdlábat már csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy mégis el tudom rontani. Mégis sikerült!

Hozzávalók a tésztához:

4 tojás

4 kanál cukor

4 kanál liszt

1 ek. kakaó

A tojások sárgáját a 4 ek. cukorral és 1 ek. kakaóval habosra keverjük. Ezután felverjük a tojások fehérjét, majd hozzáadjuk a sárgájához  és rá kanalazzuk a lisztet, majd óvatosan jól összeforgatjuk. Ezután 170C-ra előmelegített sütőbe tesszük a tortát és kb. 25 perc alatt készre sütjük. 

Krém:

4 dl tejszín

8 dkg cukor

10 dkg csokoládé

1 cs. habfixáló

Előző este a tejszínt összeforraljuk a csokoládéval és cukorral. Következő nap csak elővesszük és felverjük a habfixálóval. Nagyon könnyű, légies és lágy krém lesz belőle. Nem tömény, nem vajas, nem túl csokis, nekünk pont jó. Mi így szeretjük. Ezután a tésztát megpakoljuk rumban áztatott meggyel és ráhalmozzuk a krémet. 

 

A krém tetejére csokimázat kell tenni, ami persze elhagyható. Én is kevesebb katasztrófát halmoztam volna fel, ha meg sem próbáltam volna. Az én csoki mázam egyszerűen lecsúszott a krémről. Mindegy, rosszul esett, mert úgy szerettem volna nagyot fakítani, meg is tettem!

Persze itt közel sem ért véget, és őszintén szólva nem is itt kezdődött a "sikerszéria", de mára legyen elég ennyi. Nekem még ez is sok. A múlt hét tele volt fejtöréssel. Nyaralás, nem nyaralás, hol, kivel. Nádja, hasfájás. Valós, vagy nem? Nyugtalanság, aggodalom, kétségbeesett tehetetlen csapongó megnyilvánulások. Egy vágyam van. Istenem! Csak egy! Ezt kérem, ízemből - véremből, minden idegszálammal! Kérlek, kérlek Óvd azokat akiket szeretek! Vigyázz ránk! Ne hagyd, hogy bárki körülöttem beteg legyen! Engedj nekünk nyugodt, laza, boldog életet! Együtt, örökkön-örökké!

Igen, megijedtem. Mert én már nem tudok könnyedén venni egyetlen elköhintett köhintést sem! Nem fordult még elő, hogy Nádja egy héten keresztül következetesen fájlalta volna a hasát, mindenféle járulékos, kísérő tünet nélkül. 

Én meg nem tudtam megítélni, vajon tényleg valós fájdalomról van e szó, szimulál, vagy pszichés ok miatt produkál. Végül UH-ra is el kellett mennünk. Úgy rettegtem, ahogyan normális ember nem. Mert már egy lyukas fog miatt is megrémülök. Tudom, a legbanálisabb dolog miatt is vesztek már el emberek. Rettegtem, hogy találnak valamit. Rettenetes volt. És uralkodni kell(ene) magamon. Hogy ne sírjak a félelemtől. Hogy ne ijesszem meg a Nádját. Persze nagyon is tud Hannáról. Mégsem tehetem meg vele, és én még is megtettem, sziszegve vicsorítva esdekelve kérleltem, ne mondja, hogy fáj valamilye, ha nem. Ne, mert megőrülök az aggodalomtól. Vajon tehetem e ezt egy gyerekkel? Vajon érti e? Hogy volt egy testvére, akit pont úgy szerettünk, ahogyan Őt és az Öccsét. Vajon érti e, hogy miért nincs közöttünk? Vajon érti e a fájdalmas hiányt? Vajon érti e az Anyja ritkán előfordulő, semmiből hirtelen felbukkanó sírását. És vajon miért van az, hogy sírva fakad, ha kézbe veszi Hanna albumát? 

Szeretnék tudni higgadt maradni! Nem terhelni a gyerekeimet a félelmekkel, és a fájdalommal. Tényleg, több a szimpla hétköznap. Aztán elég egyetlen pillanat, talán még különösebb hatás sem kell hozzá. Sosem előre megválasztott idő, hely és személy, a könnyek jönnek megállíthatatlanul, és akkor már nincs menekvés, nem vagyok ura az érzelmeknek. Sírni nem alkalmas sosem. Sírni, mások előtt sosem alkalmas. Sosem akarok mások előtt sírni. Sosem akarok Hanna elvesztése miatt mások előtt sírni. Csak hogy a könnyek nem kérnek engedélyt. Nem kérdezik meg alkalmas e? Lyukat fúrnak lelkem leggyöngébb pontján és lecsupaszítanak mint egy kisgyermeket. Nincsenek tabuk itthon. A halál sem az. És az sem, hogy nekünk mindannyiónknak van egy Hannánk. Olyan valószerűtlen. Nincsenek rá szavak. Hogy történhetett meg ez? Hogy veszíthettük el? Én tényleg nem értek egyetlen szót sem!