megint hétfő...

Eltelt a második hét budapesti otthonunkba költözésünk óta. Nem volt még idő felfedezni a környéket. Azt látom, hogy sajátos kis világba csöppentem. Budapest kertes övezetein belül is, külön kis világ. 

útban az oviba a Nádjáért

Az itteni 100 év körüli házaknak is van közös jellemzője, akár csak a makói 100 évvel ezelőtt épült parasztházaknak. A kornak  itt is meg volt sajátságos lenyomata. Érdekes. Makón volt jó néhány olyan városrész, ahol elfogott a szorongás, fojtogató volt a szürkeség. Különösen igaz volt ez a régen épült, parasztházas övezetekre. Félre értések elkerülése végett, szeretem a parasztházakat. A mi makói házunk is az volt. Mégsem éreztem soha szűknek vagy szürkének. Az itteni 100 év körüli házak kora azonnal kiderül ránézésre, pusztán az építkezési stílusa alapján. A környékünkön van jó néhány, amelyek csak részben lettek felújítva, mégis élnek. Élet jellemző az egész környékre, még akkor is, ha hangulatát tekintve abszolút vidék. Jó itt lenni. Kérlek, kérlek, ne haragudjatok rám! Nem hiányzik Makó! Hiányoztok viszont Emberek!!! Nem mindenki. Jó érzés egynek lenni a tömegben! Nem az a nő, akik tudod..... és nem az, akiről azt állítják..... és nem az.... Egyszerűen lenni. Egy lenni a többi között. És mégis valaki. A minap átszaladtam a kis postára. Minő szerencse, alig pár perc gyalog. Több mint fél óra múlva értem haza. Férj megkérdezte, sokan voltak a postán? - Nem, senki.- feleltem. - Akkor hol voltál idáig? - Össze futottam Erikával, tudod a könyvtáros nővel, aztán bele botlottam Julcsiékba...... - Áh, Te aztán nem tétlenkedsz!- felelte! És tényleg. Hihetetlen. Miniatűr vidékre érkeztünk meg! És tudjátok mit? Jól esik. De ennyi! Nem mindenki! Nincs mindenkinek véleménye, és nincsenek kósza hírek. Mert ez csupán a mikro környezetünk, amitől viszont otthonszagú itt az élet. Nehéz megfogalmazni hogy mégis mi az, ami hiányzik. Érzésről van szó. Talán, hogy bár fel tudok itt is pattanni a bicajomra, de még nem tudok kihez elszaladni egy kávéra. - A szomszédasszonyomat leszámítva, akihez Istennek hála bármikor mehetek! - És valakivel arról beszélgetve, hogy nincs pótolhatatlan ember, döbbenek rá, hogy talán ez így mégsem igaz egészen. Mindenki úgy gondolja, hogy nincs pótolhatatlan ember. Hogy minden csak idő kérdése. Sebek beforrnak, hegek elhalványodnak, fájdalmak elmúlnak. Igen, lesznek majd mások. De ők már mások! Mással nem úgy kávézok majd mint vele előtte. Mindenkivel más a kapcsolata az embernek. Nem lehetetlen jó kapcsolatokat kötni így 40 felé, de legyünk őszinték. Azt a fajta mély, falak nélküli őszinte, amire szinte csak gimnazista koráig képes az ember, nem mindennapi teljesítmény. Nekem sikerült! Makón befogadtak! Elfogadtak. Elfogadtatok, Drága Barátaim! Örök hála a szívemben érte! Sosem fogom elfelejteni, és mindig helyetek lesz a szívemben, az időmben, az otthonomban. Bárhol, bármikor, bárhol is legyek!!! 

 Anyukám ma meglátogatott bennünket. És a tesóm is pici időre. 

Nagy alkalom volt ez. Első látogatás. Azon gondolom, nem lepődtök meg, hogy a találkozás könnyek nélkül nem ment. Nádja különösen nagy drámakirálynő. Akár csak az Anyja - alias én -, és akár csak anyai nagyanyja - alias Manci mama -, szóval mi aztán egymást erősítve hangos jajveszékelést tudunk együtt bemutatni, ha ránk tör a másik hiánya miatti kétségbeesés. Jó volt együtt. És rossz külön! A Nádját azzal vigasztaltam, Mamának sokkal rosszabb. Mi itt vagyunk egymásnak, neki most már mi nem vagyunk közel. Minden nap azért rimánkodom, mihamarabb történjen meg az újabb csoda, és végre, valahára vegye valaki meg az ő házát is. Azt a házat, amiben én felnőttem, ahol gyerekeskedtem. Csak hogy a történet itt ér véget. Nem a ház a lényeg. A dolog fejben dől el. Otthon. Hol van otthon az ember? Ott, hol azok élnek, akik szeretnek és ahol szerethetek. 

a búcsúzás mindig fájdalmas