katasztrófa a konyhában(?)

 

Recipe for disaster. Ezt a kifejeztést az angolok olyan helyzetekre használják, amikor előre láthatólag valami balul fog elsűlni. Nem konyhában elkövetett tökéletlenségekre, mégis tökéletesen tükrözi a szombati sorozatos katasztrófa sorozatot, amit a konyhában elkövettem. Anyukám január 20-ai születésnapját szombaton kívántuk pótlólag megünnepelni, a tesómékhoz betegség érkezett látogatóba, és semelyikőjüket nem kímélete. Olyan tortát kellett sütnöm, ami mindenki szája ízének megfelel, nehezítő körülmény viszont a tesóm és kis családja, mert a két kezem kevés, hogy megszámoljam rajta, hogy mit nem szeretnek. Szóba sem jöhetett diós, mákos, túrós, fügés, hagymás......................... + ehhez adódnak az én gyerekeim, akik kilövik a gyümölcsöset. Na, mi marad? Fogalmam sincs. A Nádja lúdlábat rendelt. Lúdlábat már csináltam, el sem tudtam képzelni, hogy mégis el tudom rontani. Mégis sikerült!

Hozzávalók a tésztához:

4 tojás

4 kanál cukor

4 kanál liszt

1 ek. kakaó

A tojások sárgáját a 4 ek. cukorral és 1 ek. kakaóval habosra keverjük. Ezután felverjük a tojások fehérjét, majd hozzáadjuk a sárgájához  és rá kanalazzuk a lisztet, majd óvatosan jól összeforgatjuk. Ezután 170C-ra előmelegített sütőbe tesszük a tortát és kb. 25 perc alatt készre sütjük. 

Krém:

4 dl tejszín

8 dkg cukor

10 dkg csokoládé

1 cs. habfixáló

Előző este a tejszínt összeforraljuk a csokoládéval és cukorral. Következő nap csak elővesszük és felverjük a habfixálóval. Nagyon könnyű, légies és lágy krém lesz belőle. Nem tömény, nem vajas, nem túl csokis, nekünk pont jó. Mi így szeretjük. Ezután a tésztát megpakoljuk rumban áztatott meggyel és ráhalmozzuk a krémet. 

 

A krém tetejére csokimázat kell tenni, ami persze elhagyható. Én is kevesebb katasztrófát halmoztam volna fel, ha meg sem próbáltam volna. Az én csoki mázam egyszerűen lecsúszott a krémről. Mindegy, rosszul esett, mert úgy szerettem volna nagyot fakítani, meg is tettem!

Persze itt közel sem ért véget, és őszintén szólva nem is itt kezdődött a "sikerszéria", de mára legyen elég ennyi. Nekem még ez is sok. A múlt hét tele volt fejtöréssel. Nyaralás, nem nyaralás, hol, kivel. Nádja, hasfájás. Valós, vagy nem? Nyugtalanság, aggodalom, kétségbeesett tehetetlen csapongó megnyilvánulások. Egy vágyam van. Istenem! Csak egy! Ezt kérem, ízemből - véremből, minden idegszálammal! Kérlek, kérlek Óvd azokat akiket szeretek! Vigyázz ránk! Ne hagyd, hogy bárki körülöttem beteg legyen! Engedj nekünk nyugodt, laza, boldog életet! Együtt, örökkön-örökké!

Igen, megijedtem. Mert én már nem tudok könnyedén venni egyetlen elköhintett köhintést sem! Nem fordult még elő, hogy Nádja egy héten keresztül következetesen fájlalta volna a hasát, mindenféle járulékos, kísérő tünet nélkül. 

Én meg nem tudtam megítélni, vajon tényleg valós fájdalomról van e szó, szimulál, vagy pszichés ok miatt produkál. Végül UH-ra is el kellett mennünk. Úgy rettegtem, ahogyan normális ember nem. Mert már egy lyukas fog miatt is megrémülök. Tudom, a legbanálisabb dolog miatt is vesztek már el emberek. Rettegtem, hogy találnak valamit. Rettenetes volt. És uralkodni kell(ene) magamon. Hogy ne sírjak a félelemtől. Hogy ne ijesszem meg a Nádját. Persze nagyon is tud Hannáról. Mégsem tehetem meg vele, és én még is megtettem, sziszegve vicsorítva esdekelve kérleltem, ne mondja, hogy fáj valamilye, ha nem. Ne, mert megőrülök az aggodalomtól. Vajon tehetem e ezt egy gyerekkel? Vajon érti e? Hogy volt egy testvére, akit pont úgy szerettünk, ahogyan Őt és az Öccsét. Vajon érti e, hogy miért nincs közöttünk? Vajon érti e a fájdalmas hiányt? Vajon érti e az Anyja ritkán előfordulő, semmiből hirtelen felbukkanó sírását. És vajon miért van az, hogy sírva fakad, ha kézbe veszi Hanna albumát? 

Szeretnék tudni higgadt maradni! Nem terhelni a gyerekeimet a félelmekkel, és a fájdalommal. Tényleg, több a szimpla hétköznap. Aztán elég egyetlen pillanat, talán még különösebb hatás sem kell hozzá. Sosem előre megválasztott idő, hely és személy, a könnyek jönnek megállíthatatlanul, és akkor már nincs menekvés, nem vagyok ura az érzelmeknek. Sírni nem alkalmas sosem. Sírni, mások előtt sosem alkalmas. Sosem akarok mások előtt sírni. Sosem akarok Hanna elvesztése miatt mások előtt sírni. Csak hogy a könnyek nem kérnek engedélyt. Nem kérdezik meg alkalmas e? Lyukat fúrnak lelkem leggyöngébb pontján és lecsupaszítanak mint egy kisgyermeket. Nincsenek tabuk itthon. A halál sem az. És az sem, hogy nekünk mindannyiónknak van egy Hannánk. Olyan valószerűtlen. Nincsenek rá szavak. Hogy történhetett meg ez? Hogy veszíthettük el? Én tényleg nem értek egyetlen szót sem!

Cukrozott narancshéj

Jó, jó, nagyon jól tudom, hogy nem lesz túl izgalmas amiről most írni fogok, de nézzétek el nekem. Azt hiszem egy újra felhasználó, újra hasznosító bajnok vagyok. Zsigereimből fakad, hogy képtelen vagyok elviselni a pazarlást. És ha ne adj Isten, úgy alakul, hogy katasztrófa alakul ki a konyhámban - mint tudjuk, van ilyen -, és valami állagából adódóan nem azt nyújtja, aminek szántam - lásd karácsonyi mákos szaloncukrom -, addig járatom egyre rozsdásabb agytekervényeim, míg ki nem ötlöm hasznos újra felhasználását a balul  elsült "műalkotásomnak". Szerintem ez nagyon jó tulajdonság. Abszolút pozitív hozzáállás, és fejleszti a kreativitásunkat is, szóval cseppet sem esek kétségbe, íme, jöhet az anyag metamórfózisa. Van még valami, amitől boldog leszek. - nem egy, száz, ezer, millió, rengeteg dolog van, amitől boldog vagyok és leszek -. Pont ily mértékben villanyoz fel az is, ha a normál esetben kidobásra ítéltetett dolgokat megmenthetem, és felhasználhatom valami különlegesre. A hétvégén narancslekvárt főztünk és a lepucolt narancshéjakat eltettem. Gyerekkorom jutott eszembe. Mert az én drága Anyukámtól ezt láttam. Látjátok, hát ennyire fontos a jó példamutatás, mert nem más ez most részemről, mint mintakövetés. Úgy emlékszem, mindig volt otthon a spájzunkban cukrozott narancshéj. Gyerekként nem rajongtam érte, sosem ettem magában, szerettem viszont a sütikben. Nem úgy a férjem, aki elmondása szerint, az Ő Anyukája el sem tette befőttes üvegekbe, nyomban kis tálkákba szedte és 2-3 napnál többet sosem ért meg, cukorkaszerű édességként fogyasztották el őket. 

jól megnézem, akármit nem eszek ám meg!

Most pedig hamm, bekapom, tud ám a feleségem!

A férjem családja a száraz, cukros, keményebb változatot csinálta, amelyről manapság én is gyakran olvastam az interneten és érzékelem népszerűségét. Mi viszont lédúsra, cappogósra csináltuk, és sokáig elállt a befőttes üvegekben. Lojális vagyok és kissé régimódi, legalább is narancshéj témában. Gyermekkorom emlékfoszlányaira, és ízeire vágytam.- És arra, hogy csak fel kelljen nyúlnom a stelázsim polcára, legyen kéznél  mindig valami nyalánkság, ha fel kívánom dobni bármelyik hétköznapi sütimet. Feldaraboltuk a narancshéjakat, nem kicsire, nagyon is el naggyázva, hosszúkás, vastagabb csíkokra.  A forma választás  csupán igény és hozzáállás kérdése. Nekem most a férjem volt segítségemre, miközben én a narancslekvárral bíbelődtem, szólhattam e volna akár egy szót is, hogy jaj, én nem így képzeltem el. Persze, én másképp vágtam volna fel, de most, hogy elkészült, igazán helyesek lettek. Áztattuk, 1, majd 2, majd 3, majd 4, majd 5 napig, nem is emlékszem, pontosan hány napig. Jó pár napig, többszöri vízcserével, amit bevallom többször, a többszöri vízcserét nagyon is elfelejtettem. Mára elérkezettnek láttam az időt a project lezárásának. Lemértem a víztől megszabadított, lecsöpögtetett narancshéjakat, majd picit félre tettem. Ezután pontosan annyi cukrot mértem le, mint amennyit a narancshéjak nyomtak, és feltettem annyi vízzel forrni, ami a narancshéjakat ellepte. Picit sokra sikeredett a víz mennyisége, de utólag egyáltalán nem bánom. Felforraltam a cukrot a vízzel, és teleszórtam finomabbnál finomabb fűszerekkel - fahéj egészben és őrölve, csillagánizs, citrom leve és pici húsa, szegfűszeg és vanília, majd hozzáöntöttem a narancshéjakat. 

forrjatok, csak forrjatok!

Ezután magára hagytam az egészet és jó sokáig főztem - kb. másfél óra -. Eddigre a víz mennyisége lényegesen lecsökkent, és gyönyörű sűrű, ragadós, fűszeres szirup takarta be a narancshéjakat. A tiszta befőttes üvegeket egy meleg vízzel félig töltött tepsibe állítottam, és beleadagoltam a narancshéjat, majd  a fűszeres lé minden cseppjét megbecsülve elosztva rámertem a héjakra. 

gyerünk csak gyorsan bele az üvegekbe!!!

 Lezártam az üvegeket és fejre állítottam egy kis időre - 5-10 perc -. Amikor ezzel is elkészültem, a már szépen előre megágyazott hivogató helyen gondosan betakargattam őket - száraz dunsztoltam őket. - Kíváncsi leszek az eredményre, de egy biztos, őszinte szeretettel gondolok az új "szerzeményekre".

nyomás egy kis pihenőre!

díj

Talán mindannyian próbáltunk már naplót írni. Különösen ha nőnek születtünk, kislánykorunkban biztosan. Én többször is neki ugrottam, és ugyan olyan kitartással hagytam abba. Arra egyáltalán nem emlékszem, mikor eszméltem fel, hogy létezik a blog  műfaja. Biztosan nem a kezdetek kezdetén. Rám jellemző módon, későn eszmélő típus vagyok. Nem volt átgondolt, tervezett apropója annak, hogy írni kezdtem. Nem gondoltam, hogy képes lennék, egy ilyen  - általam nagyon is komolynak vélt számítógépes ismereteket igénylő tevékenység - véghez vitelére. Arra meg, hogy miért pont gasztroblog, végképp nem találom a választ. Illetve van, egy nagyon prózai, viszont a fontossági lista csúcsán csücsülő szempont, ez pedig a szenvedély. Próbáltatok már valamit az életetekben szenvedéllyel, nem csak úgy félgőzzel, immel-ámmal, mégis csak muszáj hozzáállással csinálni? Alkotni?  Szívvel-lélekkel, örömmel, lelkesen, olyan alig bírok már magammal, csak csinálhassam mos azonnal érzéssel? Állati nagy mázlista vagyok. Mondtam már? Megadatott számomra, hogy akad az életemben olyan dolog, amit nagy örömmel végzek. Annyi unatkozó emberről hallani. Depressziósról. Irigyről és rosszindulatúról. Ezekből az emberekből hiányzik a szenvedély. Szenvedély a jóra, az értelmesre, a pozitív dolgok iránt. Mert aki örömmel veti bele magát az alkotásba, nem terheli magát piszkos, negatív érzelmekkel, olyanokkal, mint irigység. Blogot írni felér egy terápiával. Felér egy démonűzéssel. Lehetőség az önmegvalósítás legalább is egy vékony szeletére. Ha értelmes dolgokra fordítjuk a figyelmünket, hátat fordíthatunk félelmeinknek. Sokak véleményét megosztja a blogolás. Az az Ő igazságuk. Én szeretek elmerülni a különböző oldalakban. Minden oldal mögött egy érdekes személyiség van. Egyéniségek. És minden oldal nagyon jó a maga nemében. Mindből lehet szemezgetni, és nagyon sokat tanulni. Mindnek saját arculata van. Egy negatívumot azért muszáj megemlítenem, ez pedig nem más mint az időtényező. Észrevétlenül telik el az idő, amit a számítógép előtt töltünk. 

Azért kezdtem blogot írni, mert szeretek írni. Régi szenvedély az írás. Összeszedetlen ugyan, nem túl nagy kitartással, de mindig, minden életfázisomban írtam. Miért pont Gasztroblog? Fent megadtam a választ, mert szenvedéllyel szeretek a konyhában tenni-venni-enni. Arra persze csak azóta jöttem rá, hogy micsoda hiányosságaim vannak gasztro témában, mióta gasztroblogot írok. És volt még egy nagyon erős motivációs tényező, ez pedig az alapítvány. Azt gondoltam magamban, hogy engem majd megszeretnek, és ha engem megszeretnek, akkor a hozzám tartozó Alapítványunk is nagyobb respektnek örvend majd. Teljességgel hiányzik belőlem a marketing szellem. A tudatos, közvetlen marketingre szinte képtelen vagyok. És őszintén szólva a blogírást is bujdosva csinálom, így pedig nyilvánvalóan az, amiért belefogtam, figyelem felhívás az alapítványra, nem túl hatékony. Engednem kellene a rejtőzködésből is. Annyi jót hozott az írás. A blog írás. Kiderült, hogy mégis csak képes vagyok blogot írni. Képes vagyok a blog arculatának megtervezésére, is olyan külcsín megteremtésére, ami árulkodó a gazdájáról. És a legnagyobb pozitívumot még nem is említettem. Új barátokra leltem. Olyan ajándékok ezek, ami nélkül nem sokat ér az élet. Kérdés egyáltalán, hogy megérte e? 

Álmélkodva, mély csodálattal tekintettem az országunkban ismertté és elismertté vált gasztroblogereket, akik jelenléte jó példával járt előttem, hova lehet eljutni, van hová fejlődni. Tegnap megtiszteltetés ért, díjat kaptam, egy nem régóta megismert kedves blogtársamtól, amely élményből még most sem eszméltem fel. Mert fura az, hogy rá találnak az emberre. Hogy érdekesnek találják a blogodat, és érdemesnek arra, hogy megtiszteljenek egy díjjal. Nekem nagyon nagy boldogságot jelent. Mert van olyan ember, akit érdekel a jelenlétem. Ez a felajánlás pillanatokra eloszlatta időnként felmerülő gondolatom, hogy felhagyok a blog írásával. Egyenlőre biztosan nem!

Íme a díj:

A díjat az általam ismeretlenül is nagyon megszeretett Gesztenyétől kaptam. www.gesztenyeblog.blogspot.com
 

A díjhoz szabályok is tartoznak. Ezek a következők:

- Írj egy bejegyzést, amelyben közzé teszed a Liebster-Blog képet, és másold be ezt az útmutatót.

- Linkeld be annak a személynek a blogját, akitől a díjat kaptad, és hagyj nála egy hozzászólást, hogy elfogadod a díjat, és add meg a bejegyzésed elérhetőségét.

- Ezután gondolkodj el, melyik az a 3-5 blog, amelyiknek tovább szeretnéd adni a díjat, linkeld be őket a bejegyzésedbe, és értesítsd őket egy hozzászólásban a jelölésről.

- Tehetséges kezdő blogolókat részesíts előnyben, ne olyanokat jelölj, akiknek több 100 követője van.

Az én választottjaim a következők: -Macus:  www.macusujvilaga.blogspot.comakit a blogírásnak köszönhetek, édes, okos, ügyes, kedves, csupaszív, és szeretem.

 - Ildikó: www.encsiandboti.blogspot.com
akire mindig lehet számítani, erős, kedves, segítőkész, tehetséges és megérdemli a jót.

 - Ani: www.anikonyhaja.blogspot.com
aki lelkes, természetes, kedves, és családcentrikus.

- Ginko: www.belso-ginko.blogspot.com
aki, csak most csatlakozott a rendszeres olvasóim közé, nagyon megtisztelt, de leginkább azzal csábított el, hogy úgy ír, ahogyan Magyarországon csak kevesen. Érzésekről, gondolatokról, őszintén. És ennek én nagyon nagyon örülök.
  

Gesztenye, köszönöm a megtiszteltetést! 

Macus, Ildikó, Ani, és Ginko, fogadjátok olyan szeretettel, ahogyan én ajándékozom oda Nektek!

A Mi Narancslekvárunk

 

Asszony lett a lányból. Leginkább lakodalmakon hallani ezt. Ez az igen elmés megállapítás, nekem mégis azután jutott eszembe, amikor tegnap a lekvárfőzés végére értem. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy lekvárt főzni, befőttet csinálni vagy savanyúságot eltenni, egy bizonyos érettségi fok elérését megkívánó feladat. Kétségkívül így is van. Magamról nehéz volt elképzelni, hogy valaha eljuthatok erre az érettségi fokra. Talán mert Anyukám mindig olyan tökéletesen csinálta. És talán mert ettől olyan elképzelhetetlenül elérhetetlennek tűnt a feladat. Persze van még néhány olyan területe az életnek, amit meglepő fordulattal bizonyítva mutattam meg önmagamnak, hogy mégis képes vagyok a megvalósítására. Lekvárt főzni olyan asszonyos tevékenység, de igazán jó értelemben. Képessé kell válnunk, hogy kikapcsoljuk pavlovi reflexünket, és az asszony szó hallatán, ne a régi kor asszony képe, ideája jelenjen meg lelki szemeink előtt. A mai kor asszonyképe nagyon is modern, csinos és fitt, finom és elegáns, bájos és nőies, jó szagú és ápolt, aki halad a kor szellemével, érdeklődése széles, és mindemellett nagyon is puha, melegséget adó fészekteremtő, folyamatosan szeretetet pulzáló biztonság, mégis házias, bátor, folyamatosan megújulásra kész családösszetartó erő. A nő. Nem is olyan rossz asszonnyá válni. Persze férjhez menni tudni kell. És persze percekre sem érdemes elfelejtkezni arról, hogy nem csupán asszonyok, feleségek és anyák lettünk, de elsősorban születésünktől fogva halálunkig tagadhatatlanul nők vagyunk. És ez jó. A tegnapi napon gondolatban életem első lekvárjával asszonnyá avattam magam.

Ha már a narancslekvárnál tartunk, el kell, hogy mondjam, hogy állatira babra munka, viszont nem babra megy a játék. Először is recept vadászatra mentem, mert az én jó példával bíró Anyukám narancslekvárt még sosem főzött, szóval az Ő receptjét ezennel nem használhattam. Hogy honnan jött a narancslekvár iránti megszállott vágy? Limaránál láttam. Azt is tudtam, hogy az Ő receptjével biztos a tökéletes siker, én viszont állatira türelmetlen típus vagyok, és ha valamibe belefogok, akkor adj uram teremtő, de azonnal a végére akarok járni az ügynek. Tudom, jó tanácsadó a türelem, és életem számos területén rettentően igyekszem is, nem kell messzire mennünk, elég csupán a gyereknevelésre gondolni. De a konyhában ez a jó tulajdonság teljességgel hiányzik belőlem. Karácsonykor Györgyi Anyukája házi, saját készítésű narancslekvárját kaptam ajándékba, amit nagyon nagyra becsültem, mert bele tette a munkáját és szívét is a rengeteg narancson kívül. Nem mellesleg nagyon finom volt. Megkérdeztem Tőle, az Ő lekvárját meg lehet e csinálni elejétől a végéig egyszerre. És igen. Elindított hát utamon. Közben kutakodtam még másfelé is, így végül több receptből összehoztam az enyémet. A legtöbb recept viszonylag kis mennyiségű adaggal dolgozik, én viszont olyan házból való lány vagyok, aki nagyobb mennyiségekhez van szokva. Egyébként is, ha már belefogunk a pepecselős munkába, akkor érdemes lezavarni a koszos munkát egyszerre, akkor legalább nem fogunk utólag sajnálkozni, miért nem csináltunk többet belőle. Jöjjön a recept:

4 kg narancs - szőrőstől-bőrőstől lemérve -

2 kg cukor - szerintem lehet kevesebb is, én picit édesnek találtam ennyivel -

5-6 egész fahéj

4-5 citrom leve

1 l narancslé - 100%-os -

1 vaníliarúd

4 cs. vaníliáscukor

2 mokkáskanálnyi őrölt fahéj

10 szegfűszeg

4 db csillagánizs

4 cs. 3:1 dzsemfix

8 cl pálinka

Na és ezek után kezdődhet az oltári nagy munka, ami nem túl jó móka. Jó, ha van az ember lányának segítsége, mégis csak jobban halad a munka, ami a jó hangulara is erősen hat. Nálam a 4 kg narancs kb. 18 db. narancsot jelentett. Minden narancsot egyenként, jó meleg vízzel, köröm kefével - nem drótkefe - jó alaposan tisztára dörgöljük. Ezután kiválasztjuk a 8 leggusztább és ép héjú narancsot, majd lehelet vékonyan meghámozzuk a narancsokat, vigyázva, hogy a fehér részből ne maradjon a héjon, mert akkor keserű lesz a lekvár. Gyufaszál vékonyra felhasigatjuk a narancshéjakat, majd forró vízben felforraljuk és 5 percig továbbf főzzük, majd hideg vízzel további 10 percig áztatjuk őket. Ezután leszűrjük és szétterítjük egy konyharuhán, had száradjanak. A többi narancsot is szépen megpucoljuk, teljesen megszabadítjuk őket a fehér résztől, gerízdenként, egyenként. Van aki a hártyájától is megszabadítja a narancsokat, hát én eddig azért nem mentem el, ahol jött, leszedtem, ahol maradt egy pici, nem baj, ott hagytam. Még csak fel sem daraboltam őket, mert a karácsonyra kapott botmixeremet ki akartam próbálni. A pucolás során származó narancs gerizdekből szivárgó lét természetesen a narancsdarabokhoz adtam. Amikor az összes narancsunk elfogyott, az összes citrom levét kifacsartam a narancshúsokhoz, majd a botmixeremmel picit  megturmixoltam a gyümölcsöt, ügyelve arra, hogy ne pépesítsem el. Ezután hozzáöntöttem a narancshúshoz mind a négy dzsemfixet és jól elkevertem, és magukra hagytam őket. 

 

Ezután egy másik nagy lábasba beleöntöttem az 1 l narancsüdítőmet és bele zuttyantottam a 2 kg cukromt, és alaposan elkevertem őket. Ezután jöhettek a fűszerek - fahéj őrölten és egészben, csillagánizs, vanília kikapart magja, szegfűszeg, vaníliás cukor - és ezt az egészet feltettem melegedni, majd hozzá adtam az előkészített narancshéjakat, és így együtt, mindenestül jól felforraltam, majd lassú tűznél, időnként megkevergetve még további 5 percig forraltam. 

 

Na, ezalatt a forrási idő alatt visszatértem a gyümölcshúsomhoz, és azt is felforraltam a dzsemfix-el együtt. Amikor mindkét keverék forrt egy pici ideig, a narancsleves fűszeres lét hozzáöntöttem a gyümölcsös masszához. Állati hígnak tűnik, én is megijedtem, mi lesz ebből. Mindegy, ne ijedjetek meg, nekem is sikerült. Már csak annyi van hátra, hogy együtt át forraljuk még az egészet, és forrás után még 5 percig főzzük a lekvárunkat, miközben  bízunk a legjobbakban, hogy végül nem üdítő lesz belőle. Ezután lekapcsoljuk alatta a meleget és most jöhet az ínycsiklandó pálinka az egészhez. 

Jó, ha volt egy segítő kezünk, aki előkészítette számunkra a tisztára mosott üvegeket és beleállította őket egy meleg vízzel jó félig teli teli tepsibe. Ha már itt tartunk, nincs más hátra, mint belemerni az üvegekbe a fincsi lekvárt, lezárni és fejjel lefelé fordítani 5 percre. A legvége a száraz dunszt, puha meleg helyet készítünk frissen elkészült barátainknak és jól betekargatjuk őket. 

Györgyi Anyukája állandó telefonos segítségem volt, minden kétségbeesett felkiáltásommal fordulhattam hozzá, amiért itt is most nagy köszönet. Azt gondoltam, az Ő lekvárja finomabb volt mint az enyém, de ne feledjük el, hogy el voltam telve a sok nyalakodástól, és a lekvár melegen nem azt tudja, mint végleges állagát és hőmérsékletét elérve. Mostanra azt hiszem, nincs okom a panaszra, a mai ebéden - császármorzsa - is bizonyított. És végül, de nem utolsósorban, had mondjak köszönetet - pont mint egy Oscar díj átadáson - a férjemnek, aki mindvégig az én segítő jobbom volt, nem csupán munkájával, de fergeteges humorával is végig tartotta bennem a lelket. Szóval ez a lekvár közös kooprodukció, többünkké, ez a Mi Lekvárunk!!!

keksszel is finom

habcsók helyett.............

Lássuk csak. A héten sütöttem néhány dolgot, a kekszen kívül még sem került fel semmi a blogra. Arra is rá kellett jönnöm, hogy szinte semmi mást nem teszek fel, mint sütirecepteket. És most, ebben a pillanatban arra is rájöttem, milyen hirtelen méregbe tudok gurulni, persze csak pillanatokra. Nem kell sok hozzá, csak hogy a férjem, ide álljon a hátam mögé és kicsit megpiszkáljon. Olyan dolgok ezek, amik engem idegesítenek, Őt persze ez roppantul szórakoztatja. Biztos Nektek is jut belőle rengeteg. Szeretetgesztusok. Hát nem állati nagy szerencse, hogy van, aki néha idegesítsen kicsit bennünket?! Azt jelenti van akik szeretnek és van, akiket szerethetsz. Elkalandoztam. Szóval, azt hiszem a sütés-főzés legérdekfeszítőbb része számomra az édes ízt tartalmazó területek. Mióta blogot írok, már másodszor sütöttem krumplis pogácsát, és ha jól emlékszem még egyszer sem tettem fel. 

 Pizzát is sütöttem, mégsem írtam le. Talán mert azt gondolom, tele van már az internet hasonló receptekkel. 

 Lássuk mi volt még a héten. Sok kávé. Hú, na azt aztán nagyon szeretem. Nem vagyok kávéguru. Sem kávé ínyenc. Kávé=kikapcsolódás. Megpihenés. Kellemes társaság. Odáig "fajult" a dolog, hogy ma, amikor az egyik helyi áruházba beléptem, azon vettem észre magam, hogy komoly esélyem támadt arra, hogy teljesüljön ki sem mondott kívánságom, ami magamban elsóhajtva így hangzott: - Bárcsak összefutnék valami kellemes emberrel, akinek lenne kedve és ideje velem kávézni! És igen!!!! Találkoztam kellemes emberrel és volt kedve! Ti is ismeritek!

Nádja egyébként ma nem ment oviba. Illetve ment, aztán mégsem. Este volt egy kis hascsikarásos téma. Semmi komoly. Reggel aztán kicsit hangsúlyozgatta. Én meg arra gondoltam, hmmmm, most ez komoly, vagy komolytalan? Mindegy, már úton voltunk az ovi felé, gondoltam nem végzek fél munkát, elmentünk. Aztán meg onnan is elmentünk. Azt hiszem Nádjának nem fűlött a foga ma az ovi témához. Nem sima ovi undor. Mert szeret oviba járni. De van néhány szorongása. 

Sajnos. Bár ne lenne. És bár vihetném én az Ő szorongásait a vállamon. De nem megy. Még ha kicsi is, önálló lélek. Önálló személyiség. Saját érzésekkel és saját gondolatokkal. És sajnos nagyon is saját félelmekkel. Elképesztő, hogy ilyen pici gyerekeknek szorongásaik és félelmeik vannak. Hát ettől én is megijedek. Agyon nyomasztó teljesítmény elvárt világ ez. Szóval azt hiszem szorongott, a - Mi van ha????? - Na, és akkor mi van ha????? - típusú kérdések tömkelegétől, ami megfordult a fejében. Amelyekre választ úgy nyert, hogy presszionálta édesanyját, hogy mentse ki ezekből az általa elképzelt, szorongató helyzetekből. És én kimentettem. Mert még megtehetem. Az idő vészesen kongatja vészharangját a fejemben, Borisz nem sokára 3 éves. Jaj, nekem!!! Úgy szeretgetek minden egyes napot, amit itthon lehetek a gyerekeimmel, a férjemmel, a dolgaimmal, az időmmel, a lehetőségeimmel, mint aki tudja, hogy nem tudja megválaszolni a kérdést, lesz e még valaha az életben ilyen puha, simogató élethelyzet. Nádja napi átprogramozása az én terveim átprogramozásával járt. De így volt tökéletes. Limara oldalán www.limarapeksege.blogspot.com láttam a narancslekvárját. Azóta forrong az agyamban, hogy igen, nekem is kell. Ráadásul a Spárban gurulnak a potenciális jelöltek a vödrökbe. De milyenek. Mézédes. Csorgó levű. Könnyen pucolható - nem mellékes egyik tényező sem -. Imádom a lekvárokat - is -. Édes, és különleges. Nem tudom ki találta fel. Csak ámulok és bámulok. Azt hiszem vetekszik Einstennel. Szóval besétált a kedvező alkalom az életembe, mi meg a Spárba és csak pakoltam, pakoltam a narancsokat a vödörbe. Nádja nem könnyítette meg. Ő meg csak szajkózta, és szajkózta, hogy: - Anya, azonnal menjünk innen! Vödör tele, annyira tele, hogy úton útfélen gurultak szanaszéjjel. Nádja csak mondta a magáét egyre hisztérikusabban, hangsúlyozva egy kis hüppögő sírással, kérlelve, azonnal vegyem fel, miközben én a polcok alól vadászom a szétgurult aranyat érő narancsaimat. Na és mi végre volt a műsor? Mert a múltkor látott valami számára félelmetes maszkot kirakva, azt is tudta, hogy nem tudjuk elkerülni, mert a pénztárnál van, és ahogy közeledtünk, a mi jelenlétünk is egyre markánsabb lett az zsúfolt üzletben. Hogy hogy oldottam meg? Azt javasoltam neki, hogy nézzen a másik irányba. Ezt Nádja úgy értelmezte, hogy becsukott szemmel, térdig hajolva próbálta megközelíteni a kitűzött célállomást, addig pedig minden útjába akadó embernek neki ment. Eltökélt vagyok narancslekvár ügyben. Néha megingok. Néztem pár receptet és konzultáltam Györgyi anyukájával is, aki küldött nekem karácsonykor egy üveggel. Nagyon, nagyon finom volt. Felhívta a figyelmemet, hogy igyekezzek betartani a receptben megadott arányokat. Megígérem, nagyon igyekezni fogok, de tudom, hogy úgyis valamiben eltérek. Ettem ma egy narancsot. Zsigereimből fakad, hogy nehezen dobálok olyasmiket is ki, amit sokan könnyűszerrel megtennének. Azt tervezem, hogy egy egész vödörnyi narancsból fogok lekvárt főzni. Azt hiszem többen sokallják a mennyiséget. Lehet, hogy én is átdimenzionálom a vágyaimat, miközben a pucolással küszködöm majd. A felhasználásra nem kerülő narancshéjból kandírozott narancshéjat fogok csinálni. Mint Anyukám gyerekkorunkban. Jézusom, fogalmam sincs, hogy kanyarodtam idáig. Igazából a csokis habcsók receptjét akartam ma feltenni. Na mindegy, ha már így elkeveredtem, nézzük mi volt még a héten:

- kávézások jó emberekkel

- találkozások jó emberekkel

- elmaradt találkozások jó emberekkel

- elmaradt Anyukám szülinapi ünneplése, - jan. 20-án lett X éves -, mert az én gyerek bátyám, aki még most is pont úgy tud belázasodni, mint gyerekkorunkban, lázas lett. Édes, drága Jó Anyukám az Isten éltessen sokáig Téged! És mi mást kérhetnék, mint hogy tartson meg nekünk mindörökre!!!

- alapítványi munka. töprengés. megújulás. Gondolkozás. hova tovább. Ja, és persze 1%. Szerencsére Limara férje felhívta a figyelmemet, hogy aktivizálódik a kérdés, szóval foglalkoznom kellene vele. - csak félve, (zárójelben jegyzem meg, ha valaki a Nagymát Hanna Alapítvány számára szeretné felajánlani adója 1%-át, a következő adószámot kell feltüntetnie: 18476239-1-06 -) Nem más, mint szívből jövő köszönet és hála jár érte, mert bár ugyan csepp a tengerben, nekünk hatalmas segítség, lehetőséget jelent. Közben azon töröm a fejem, és most már hál Istennek vannak mások is akik segítenek, mit szervezzünk. Rendezvényben gondolkodunk. Nem akármilyenben. De tényleg! Örülnék, ha megírnátok, van e valami, ami titeket nagyon érdekelne. Bármilyen téma. Persze leginkább a Nőiség kérdéskörben. Ez mozgat nagyon engem.

- volt még angol tanulás

- sütés-főzés

- nevetés, aggódás, öröm és együttérzés

- és végre volt ma mozgás, megint pilates. Ami kikapcsol, ami átmozgat, ami tartást javít, átlélegezteti az egész testet, tudatot, és lelket. A végén relax, megkönnyebbülés, más tudatállapot. Könnyek a szemben. Örömkönnyek.

Ez volt a héten! Ja, és jövök majd a habcsók recepttel!

keksz, a klasszikus

 

Tegnap olyan gyönyörű idő volt. A gyerekek délutáni alvása nálunk 2 órakor kezdődik és mivel mostanában a Nádjáért fél 1-re kell menni az oviba, az itthoni ebéd és altatási idő közötti időszak olyan rövid, hogy nem igazán van idő átugrani Anyukámhoz a szokásos közös kávéra, pedig csak pár percre lakunk egymástól. Persze az évszak és hideg, taknyos idő sem kedvez a gyerekek lelkesedésének, és lássuk be, az enyémnek sem, rengeteg időt vesz ugyanis el a két gyerek téli öltözetébe való bele rázása - a közben ért stresszről nem is beszélve -. Tegnap viszont évszakot meghazudtolóan szép idő volt, úgy hogy ebéd után, még ha rövid időre is, de a gyerekek maguktól rontottak ki bicajozni és motorozni. Persze hova máshova vették volna az irányt, mint Mamához, ami persze nekem sem volt ellenemre. Nem akartam bemenni, mert rövid volt az idő, de még kigondolni sem volt időm, hogyan állítsam meg a gyerekeket, már benn is voltak, és mi mást csináltak volna, mint Mama spájzából tonna számra rámolták a különböző házi sütiket és kekszeket. Borisz mostanában elég finnyás, pedig Isten látja lelkemet, minden tudásomat bevetve próbálom kényeztetni őket különböző finomságokkal. Mamánál úgy esett neki a kekszes doboznak, mint aki még sosem evett. Na ekkor világosodtam meg, és tisztult ki számomra a következő project, kekszet kell sütnöm este. 

nekik megy a keksz, mert megérdemlik(?)

 Nem tagadom, mindig nagy örömmel állok neki a keksz gyártásának, mert végre újra elővehetem a "új", de már repedten hozzám került kekszcsinálómat, amit azt hiszem ünnepélyesen fogok hamarosan falhoz vágni. Mérges vagyok rá, tojja  - nem tolja, "kakilja" szanaszét a tészta cafatokat, mi mást, mint szerencsétlen balfék csúfságokat rázok le a végéről. Bezzeg Anyukám. Neki szépek. Neki jól megy. Csak is a kekszcsinálómmal lehet baj!!!! Mindegy, van pár szenvedélyem - hál Istennek -, köztük a kekszek. Olyan izgalmasak, sokszínűek, egyszerűek és nagyon kedvesek. A keksz megtart bennünket gyerekeknek! És ez milyen jó, persze a gyerekekről nem is beszélve. Mert valahogy a keksz mindig nyerő!

Ez a keksz számomra a klasszikus keksz. Így képzelem az abszolút klasszikust. Semmi cicoma, semmi túl cizellált körítés. Imádják a gyerekek. És sajnos én is. 

Alaprecept hozzávalói:

10 dkg vaj

8 dkg cukor

1 narancs 

1 tojás

20 dkg liszt

1/2 cs. sütőpor

+ hozzávalók: - vagyis ezek nélkül is tökéletes -

15 dkg marcipán

7 dkg csokoládé

ánizs

Előmelegítjük a sütőt 180C-ra. Egy tálban összekeverjük a száraz hozzávalókat -liszt, sütőpor és a narancs reszelt héja -. Egy másik tálban habosra elkeverjük a cukrot a vajjal, majd hozzá vegyítjük a villával habosra vert 1 tojásunkat és a narancs kifacsart levét. Ezután a lisztes keveréket hozzáadjuk a vajas keverékehez és hozzá reszeljük a marcipánt és apróra tördelt csokit is, majd az egészet nagyon jól összekeverjük, majd addig gyúrjuk a tésztát, amíg össze nem áll. Ezután fóliába csomagolva 1/2 órát pihentetjük a hűtőben. A tészta formázásának többféle módja is van. Ki lehet nyújtani és különböző formákat szaggatni, vagy tömör henger alakot formázni - hát  már csak erre  jó az én keksz csinálóm, hogy a fene egye meg -, és egyenlő vastag karikákat vágni belőle. Amikor elkészültünk a formázással, tepsire helyezzük őket és 15 perc alatt készre sütjük őket.

a gyönyörű nevű Molnárka

 Talán egy hete sincs, hogy Molnárkával először kalandba keveredtem. Nem állítom, hogy közös kalandunk, csúfos kudarbafullt, tény viszont, hogy az első találka nem sikertörténeteim számát növelte. Anyukám sem kímélt, szembesített a tészta túl sűrű voltával, önámításról a továbbiakban szó sem lehetett, be kellett látnom, nem sikerült tökéletesre. A recept szárított élesztőt javasolt, azt használtam, viszont azt is láttam, hogy valami nem stimmelt. Azóta telefonon konzultáltam Marcsival - Limara -, aki köztudottan ezen téma elismert szakértője, így hamar fény derült arra, hogy az élesztő körül véreztem el. Először is, nem kellett volna langyos tejbe tennem ezt a fajta élesztőt. Sem semmilyenbe. Ha jobban belegondolok, akkor ezzel én tisztában is voltam, kérlek ne kérdezzétek, akkor miért tettem, de mégis csak tettem, tejbe tettem, ráadául jó melegbe. Ezen hiányosságok miatt a tészta nem kelt meg, és bár nagyon hamar elfogyott, maximalizmusomra való törekvésem nem hagyott nyugton, neki veselkedtem tegnap mégegyszer egy újabb elkészítésébe. 

Ilyen kedves nevű süti hirtelen nem is jut eszembe. Amikor kelt tésztás édes sütik után kutattam, rábukkanva Molnárkára, fogalmam sem volt, mit rejt a neve. Remélem senki nem fog megkövezni, de engem leginkább egy jól sikerült buktára emlkeztet. Az eredeti receptől eltérve, én jól teletömtem töltelékkel. Az, hogy miért égtem oly nagyon a vágytól, hogy végre egy tisztességes kelt tésztás sütit produkáljak, több dolog is motiválta, persze a lényege mégis csak egy. Először is, szerettem volna végre én is olyan igazi anyukás sütivel előrukkolni a gyerekeknek. Egy szinte tökéletessel. Bár, ha belegondolok, az én Anyukám mindig csodás sütikkel kényeztetett bennünket el, de lévén ő sem tökéletes, egyszer volt,  - talán ha 1 alkalomra emlékszem - amikor az ő sütije is bodagra sikeredett. Még vendég gyerekek is érkeztek. Olyan lelkesedéssel ettük a "rosszul sikerült" sütit, hogy estére egy morzsa sem maradt belőle. Ezek szerint a gyerekeket egyáltalán nem izgatja a számunkra annyira vágyott tökéletes. Egyébként is olyan kiszámíthatatlanok. Másrészről meg akartam tanulni a tészta összeállítását. Érzeni azt, hogy én is képes vagyok egy tésztát úgy kidolgozni, mint mások, mint az Anyukám. 

A másodok felvonásos tegnapi Molnárka nagyon jól sikerült. Az más téma, hogy az én disznófülű gyerekeim az első szériás tökéletlen Molnárkát százszor nagyobb lelkesedéssel ették mint ezt, a szinte tökéletest. Ki érti ezt?

• 230 g meleg víz
• 1 tojás
• 1 tk só
• 500 g kenyérliszt BL-80
• 8 g vanília pudingpor
• 20 g tejpor
• 10 g szárított élesztő
• 100 g kristálycukor
• 75 g olvasztott vaj

Az eredeti recept kenyérsütőgéppel állítja össze a tésztát. Nekem továbbra sincs, ezért marad a mechanikus kézi munka. Az eredeti recept szárított élesztőt javasol, én az első becsődölt vállalkozásom után hagyományos élesztőt használtam. Ehhez a mennyiséghez fél csomag hagyományos élesztő kell. Marcsi utasításait követve langyos, cukros tejbe bele raktam az élesztőt, ehhez a mennyiséghez kb. 2 ek. lisztet, elkevertem, és a tetejét még jól meghintettem liszttel. Amíg az élesztő dolgozott, és elérte csodálatos végleges állapotát, össze állítottam a többi hozzávalót. Vagyis a lisztet elkevertem a pudingporral és tejporral, cukorral, majd a sót is hozzáadtam, és végül jöhetett a tojás! Lelkes amatőr kezdők, pont mint én, kérlek vigyázzatok, nehogy elvétsétek a sorrenddet, mert végzetes lehet az eredmény. Fontos, hogy az olvasztott margarinnal való locsolgatást csak akkor kezdjétek meg, amikor az élesztős tej a tésztához került. Konyhai gépek birtoklásában kicsit gyenge vagyok, átnézve szegényes állományomat, találtam egy olyan gépet, ami habverésre és két dagasztószál segítségével dagasztásra is alkalmas. Mindenkit arra buzdítok, ne hagyja a szekrény mélyén porosodni, inkább használja, mert lényegesen megkönnyíti a tészta kidolgozását, végre nekem is sikerült!!! 

 Na, amikor idáig eljutottunk, hagyjuk a tésztát pihenni, és reméljük, hogy mire visszatérünk hozzá, a duplájára növekedett dédelgetett tésztánk. Ezután kiborítjuk a tésztát a nyújtódeszkánkra, és 10 db gombócot formázunk belőle, majd letakarva újabb 10 percig pihentetjük őket. A 10 perc eltelte után megtöltöttem minden kis gombócot finom töltelékkel úgy, hogy az ovális alakúra nyújtott tészta keskenyebb részétől kezdve fel tekertem őket, majd a tekercs két végét összecsippentettem és aláhajtottam a tekercsnek bízva abban, hogy sikeres óvintézkedést tettem a töltelék kifolyása ellen. Majd egyenként sütőpapíros tepsire helyeztem őket, és következett újabb 45 perc, amig a bucik tovább keltek. 

 Azután előmelegítettem a sütőt 180C-ra és gyorsan megkentem a bucik tetejét 1 felvert tojással. Amikor a sütő is elérte a megfelelő hőfokot, és a tojásozás is megvolt, betoltam a tepsit a bucikkal a sütőbe, had süljenek.

 

A recept javaslata, hogy gőzös sütőben süssük a sütiket kb. 20 percig, amit én be is tartottam, de többé nem teszem. Amikor ugyanis kivettem a gyönyörű barnára sült bucikat az aljukat ellenőrizve vettem észre, hogy nem sültek meg rendesen. 

 

 

Persze mi mást csináltam volna, mint Marcsi legnagyobb örömére este 1/4 10-kor felcsörgettem, mentsen meg, és mondja meg, mitévő legyek. Javasolta, hogy miután már csak alsósütésre téve szárítottam a bucikat, vegyem ki végre őket, és ha lehet, máskor ne erőltessem a gőzös sütőben való sütést. Én megfogadom, ígérem! Hát, ezeket a kalandokat leszámítva azt hiszem igazán elégedett lehetek! Ja, de hogy a töltelékről még nem is meséltem. Az történt, hogy Karácsonyra készítettünk szaloncukrot. Diósat meg kókuszosat is. Nagyon finomak lettek, de a kókuszos elképesztően megkeményedett. Képtelen vagyok kidobni olyan ételeket, amikben látok még fantáziát. Szóval a megmaradt cukrokat pici tejjel újra felfőztem, és mivel kicsit hígnak találtam, ezért egy csomag vaníliás pudingport nagyon kevés tejjel jó sűrűre főztem, és elkevertem a masszákkal. Hú, nagyon nagyon finomak lettek. Nem is olyan nagy baj, ha nem tökéletes az ember, mert az elhibázott dolgokból, állati finom dolgok születhetnek!

erők

 Mostanában igyekszem minden nap időt szakítani arra, hogy 1-2 angol nyelvű blogba bele olvassak. Egyrészről, azért, hogy az angol nyelvtudás szövegértés készségét is gyakoroljam, másrészről, mert elképesztően érdekesek. Érdekes más országokban élő emberek - elsősorban nők - írásait, gondolatait olvasni. Megengedik, hogy bekukkantsunk képeken keresztül egy másik ország szépségeibe, ami által olyasmiket láthatunk, amit nálunk talán nem. Hétköznapi és kevésbé hétköznapi nők írnak, hétköznapi olykor meg nagyon is nem hétköznapi témákról, eseményekről, gondolatokról. Nagyon színes ez a világ. Nagyon szép. Hihetetlen, hogy láthatjuk, milyen házakban élnek, milyen ruhákat viselnek, milyen könyveket olvasnak és milyen zenéket hallgatnak, milyen tányérból esznek, és milyen boltokba járnak. De ami leginkább lenyűgöz, az a nyitottságuk, a bátorságuk, az emberségük. Az, ahogyan mernek. Merik elmondani, leírni a gondolataikat, érzéseiket, félelmeiket és örömeiket. A hobbijaikat. És ételeiket. Nagyon nyíltak ezek a nők, hozzánk képest mindenképpen. Nagyon izgalmasak. 

Ausztráliában áradások vannak. Hallani róla a híradásokban, de én blogokban is olvasok róla. Persze a világ minden részén számtalan természeti katasztrófa történik nap mint nap. Nálunk is. Brisbane-ben hatalmas áradás van. Rengeteg ember házát öntötte el a víz, és még nincs vége. Azok az emberek, akiknek a blogjaiba bele kukkantok, hihetetlen együttérzésről írnak. Úgy lélegeznek együtt a többi emberrel, akiket az áradás komolyabban érint, mintha önmaguk életéről szólna. Úgy törődnek egymással, mintha mindenki egy család volna. Borzalmas olvasni és látni a katasztrófa képeit, ugyanakkor reményteljes olvasni az emberek egymás iránt tanúsított aggodalmát, együttérzését.

Az egyik blog írójától:

"Sokak életét sújtja az áradás Brisbane-ben és Queensland más részein is, kérlek gondolj ezekre az emberekre és imádkozz értük!"

"A szívemben az imák ezekért az emberekért szólnak, és azokért, akik élete az áradás miatt gyökértelenné vált és megfordult velük a világ. Imádkozok értük"

Ehhez hasonló hozzászólások tömkelege. Megborzongok, ha ezeknek az imáknak a súlyára és komolyságára gondolok. És arra, hogy mekkora erővel bírhatnak. Én, aki egyáltalán nem vagyok a szó abszolút értelmében vallásos, bízok az imák erejében és töretlenül hiszek a csodákban!

dilemmák

Közel sincs még vége a hétnek, mégis volt már min gondolkodni, és persze lesz is. Vannak ilyen hetek. És napok. Amikor érdekes események jönnek-mennek. Felrázzák az embert. Nem látjuk a végét, a megoldást meg végképp nem. Amikor nem automatikusan teszem a dolgom egymás után, valami hatás ér, ismerős érzés kúszik fel a torkomba, szorongató, figyelmeztető. Hiányosságra figyelmeztet, arra, hogy lehetne, mehetne jobban. Ezek mindig a személyiséget is érintő kérdések, érzések. Annyira fontosak és komolyak csak, hogy az ember komfortérzete elillanjon sosem lelt magabiztosságából, csak annyira, hogy folyamatos motoszkálás induljon el az agyban, valami nem jó. Az emberi reakciók lavinaszerűek. Néha csak elszenvedjük a másik válaszát. Lényeges kérdéseken agyalok és milyen meglepő, fogalmam sincs a válaszról. A tökéletes megoldásról. Vannak opciók. Hurrá! Ez nem is olyan rossz. De ezek csak az én ötleteim. Ja, csak a történet több szereplős. És ki tudja, az, amiről én azt gondolom egész jó, hogyan hat például a gyerekek életére. Szóval, komoly téma, nagyon is az. Sorsfordító. Persze, csak hosszútávon. A mindennapok egyenlőre ugyanolyanok. Több-kevesebb érzelmi és gondolati behatással.

Marcsiékkal beszélgetve elgondolkodtam, kell e bolygatnom azt a kérdést, ami engem letaglóz. Nem akarok nevetséges lenni. De sokkol, hogy rengeteg betörés van a városban. Vasárnap este az utolsó, amiről tudok. Csak pár háznyira tőlünk. Miközben mi boldogan vendégeskedünk. És senki, az égvilágon senki nem vesz észre semmit. Közben valakik - akik nyilvánvalóan hatalmas nagy senkik - kirámolják más házát. Éhesek. Elviszik a hűtőláda lényegi tartalmát. Az összes pénzt amit találnak. Olyan módon, amit egészséges körülmények között csak a filmeken látunk. Feltört ajtó, felforgatott ház, felrugdosott bútorok, kiforgatott fiókok, széthajigált ruhák, polcról lesodort könyvek. Mérges leszek ettől a témától. Az ember háza, az ember intim szférája. Hogy merészel bárki hívás, kérés nélkül feltörni, betörni, erőszakosan behatolni, valakik melengető, megnyugvását nyújtó otthonába. Oda, ahova haza járunk. Oda ahol, megpihenünk. Ott ahol elvileg zavartalanul szerethetjük egymást. Oda valakik, méltányosabb esetben akkor, amikor nem vagyunk otthon, behatolnak. Feltúrják a dolgainkat, azt, amit nem mutogatunk. Azt, ami csak nagyon kevés emberre tartozik. Csak azokra, akik velünk laknak. Vagyis azokra, akik hívás nélkül berontanak, azokra nem. Ami a legmélyebben felborzolja az idegeimet a gyerekek figyelmen kívül hagyása. Mit mondanak a gyerekeknek azok, akihez betörnek. Mi történt? Mit gondolnak a gyerekek erről? Mit hordoznak majd magukkal ennek az élménynek a hatására? Meddig rettegnek majd? Kiheverik? Elfelejtik? Viszonylag jól koordinálom a negatív érzelmeim másokkal szemben. Ritkán megyek szélsőségekig. De most ronda szövegű transzparensekben gondolkodom, ha esetleg bennünket is meglepnének. Na jó, ez vicc volt. De nehéz ezt indulat és szó nélkül kibírnom. És nekem ne jöjjön senki azzal, hogy biztos szegények, vagy éheznek. Roppantul szociális vagyok, és rettenetesen együttérző mindenkivel, mégsem gondolom, hogy lenne mentség. Erre nem. Ez nem apróság, ami azért van elkövetve, hogy valaki megmentse a gyerekét az éhenhalástól. Az e fajta betörés másról szól mint a túlélésről. Ez bűnözés!

És azon is sokat gondolkodom, hogyan tehetnék többet az alapítvánnyal? Többet, jobban és hatékonyabban. El kell ismernem, egyedül nehéz megbirkózni. Nagyon nagy falat. Túl nagy célkitűzésekkel. Olyan célkitűzésekkel, amelyek kitűzésekor fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a dolgok, és mennyire apró szereplője vagyok én az országnak, hát még a világnak. És lehetnek nekem világot megváltó ötleteim, vágyaim, ha a megvalósításukhoz egyedül vagyok. Nem értek mindenhez. Összetett, sokféle készséget igénylő feladat ez! És talán az sem mellékes, hogy nem rajtam múlik itt sem minden. Mennyi gátló tényezővel, emberrel és körülménnyel kell szembe néznem. Szembenézni, elfogadni az ellenállást, lágyan besimulni a nehézségekbe, az akadályok miatti vad sírás után megnyugodni és vagy beletörődni és elfogadni majd lassan elengedni mindent, Vagy újra és újra születni, és felismerve a korlátaimat, a lehetőségeimhez mérten aprókat, piciket előre lépve örülni és megbecsülni magam, a munkám, és a törekvéseim. Annyi ötletem van. És nagyon jók. Értelmes, izgalmas kezdeményezések lennének. Ha ennyi tapasztalás után még bele mernék vágni a megvalósításukba. Mert sok pénzt igényelnek. És főleg azért nem, mert tartok tőle, hogy az, amiről én azt gondolom, hogy érdekes, mást mélységesen hidegen hagyna. Meg kell fontolni, mi végre a sok munka, szervezés és megkockáztatni egy a mások számára érdektelen dologba hiába befektetett pénz elvesztését. Hát ezekről írtam a legelején. Erről a fojtogató, torokba felkúszó feszült szorongató érzésről. Arról, amikor félre értelemezem a világot. Amikor én vágyom valamire, és azt gondolom másoknak is érdekes lehet. Aztán szembesülni a közönnyel és érdektelenséggel. Ettől megijedek. Kellemetlen. Rossz érzés. És jön a gondolat. Miért nem vagyok képes nyugton a seggemen ülni, mint sokan mások? Miért keresem magamnak az érzelmi vasútat? Ha élném a napok gyors egymásutániságát, és tenném a nők szokásos egyik feladatát a másik után, és nem törném a fejem máson, mint hogy mit főzzek másnap vagy hogy mit adjak reggel a Nádjára. Még így sem lennék képes magam teljes mértékben megkímélni a másokkal való együttélésből származó kényelmetlenségtől. Azok az emberek, akik állandóan nyüzsögnek, még ha látványra nem is tűnik másnak, mint csupán agyban végzett kalandozás, hát az bizony oda csap az ember lelkének időnként kínos érzelmi élményeket. Az agyam százfelé. Sok inger, sok tevékenység. Maximalizmus. És persze tökéletlenség. Ez lennék. Azt is el kell fogadjam, hogy közel sem vagyok tökéletes. Mit tökéletes? Na, jó. Igyekszem. Igyekszem amit csinálok jól csinálni. És közben rájöttem, hogy az általam írt "gasztroblog" másról sem szól, mint a katasztrófákról, amik a kezeim közül kikerülnek. Jézusom, micsoda gasztroblogok vannak! Kissé tudathasadásos állapot. Mert ugye óhatatlanul viszonyítgat az ember. Csodás gasztroblogok vannak, csodás képekkel illusztrálva, jól megkomponált kísérő szövegekkel. Ugyan ki akar egy olyan blogról főzni, ahol minden receptnél kiderül, valami mégsem stimmelt. Imádok sütni. Főzni is. Picit sütni jobban. Imádok enni. És imádom, amikor a gyerekek, a családunk jókat majszol és értékeli az én sete-suta próbálkozásaimat. Hát, ezek dilemmák. És ha tudnátok, jelen pillanatban hány dilemma cikázik még a fejemben? Néhány napja rosszul alszom. Nem jellemző. Azt hiszem túl fáradtam. Amikor az ember állandóan nyüzsög, a agy egy idő után nehezen kapcsol ki. Van néhány kérdés, ami nem hagy nyugodni. Nem hagy aludni. Úgy hogy most okos leszek, és mihamarabb álomra hajtom a fejem. Talán ma könnyebb lesz!!!

kakaós csiga

A mai kakaós csigát, a városban járva, vásárolva, a péksütik árával való szembesülés ihlette. Nem állítom, hogy soha többé nem vásárolunk kakaós csigát boltban, de az árakat látva, - 150,-Ft-ba kerül 1 db -, képletes hanyatt esésem után, látom "sanyarú sorsomat", nem csak ma kell neki veselkednem a sütésnek. Nálunk ugyan is a gyerekek számára a péksütemény mint az élethez a lélegzet, "mint testnek a kenyér" úgy kell. Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, a mi Anyukánk is minden nap péksütivel várt bennünket az ovi előtt, és arra is, hogy minden nap hozott nekünk túró rudit. Pedig kifejezetten nem voltunk gazdagok. Sikerült ezt a hagyományt fenntartanunk és tovább görgetni a mi életünkbe.. Tudom, sokan helytelenítik az e fajta gyermekétkeztetést. Mert nem egészséges, és blablabla.................. Biztos igazuk van. Elhiszem. De emlékszem, milyen jó volt, hogy Anyukám nem vonta el tőlünk azt, amit szerettünk, persze ügyelve arra, hogy ne éjjel-nappal csak is ilyesmit együnk. Én már nem vagyok ennyire ügyes, de remélem méltányolandó, hogy nagyon igyekszem. Édesek, ahogy a sütő körül türelmetlenül topogva várakoznak és percenként kérdezik, hogy mikor lesz már kész, és öröm látni, ahogy neki veselkednek a még ki sem hűlt friss, lágy, puha süti csodáknak. A receptet együtt néztük ki Marcsi - Limara www.limarapeksege.blogspot.com - oldalán. 

hát erről beszélek.......................

Hozzávalók:
      
     50 dkg finomliszt
     csipet só
     1 ek. tejpor (elhagyható)
     3 ek. cukor
     1 egész tojás
     1 tojás sárgája
     kb. 2,5 dl tej
     2 dkg élesztő
     8 dkg olv. vaj

Nekem továbbra sincs még kenyérsütőm, ezért minden kelt tésztás sütivel a magam módján elügyetlenkedem. Hála Marcsinak, eszembe jutott az előzőekben általam készített sütőben sütött fánkomnál jelentkező probléma, a kissé sűrűre sikeredett tészta. Marcsi akkor jelezte, hogy nem mindegy a sorrend, ahogyan a hozzávalókat összeállítjuk. Fontos, hogy az olvasztott margarin a legvégén kerüljön a tésztához, semmiképpen ne előzze meg az élesztőt. 

Elsőként az élesztőt felfuttattam a cukros tejben. Eközben össze állítottam a száraz összetevőket - liszt, só, tejpor, - és hozzáadtam a tojást is. Közben az élesztő elkészült, így hozzáöntöttem a száraz összetevőkhöz. Tovább dolgoztam a tésztával úgy, hogy az olvasztott margarinnal locsolgattam a tésztát. Amikor pedig úgy véltem, hogy lisztet igényel, meghintettem liszttel. Ezt felváltva ismételtem addig, amíg a margarinom is elfogyott, és a tészta állapotát megfelelőnek nem találtam. Ekkor pihenni küldtem nem csak a tésztát, hanem magam is. Meglátogattam Anyukámat, és mire haza értem, kb. 3/4 óra múlva, a tészta fejlődését tekintve, pulóver ujjamat feltűrve neki veselkedtem a tészta kinyújtásának. A tésztát 2 részre osztottam, majd kinyújtás után megkentem olvasztott vajjal, és jó bőségesen megszórtam kakaós cukorral. Ezután pont mint a bejglit felcsavartam a tésztát, és kb. a 2 cm-es csigákat sorban elhelyeztem a tepsiben.

sütés előtt

Marcsi javasol 1/2 órás további kelesztést a tepsin, amit én természetesen a gyerekek sürgető követelőzése miatt nem tudtam kivárni, így hamarabb bekerültek a sütőbe. Mire a fürdéssel végeztek a gyerekek, épp kisültek a csodás kakaós csigák. 

sütés után

Nem maradt hátra más, mint meglocsolgatni mindet egyenként vaníliás cukros jó meleg tejjel, és jó gazdagon megszórni porcukorral őket. 180C-ra előmelegített sütőben sülnek készre kb. 20 perc alatt.

tejjel meglocsolva és porcukorral megszórva

Vigasz muffinok a közepében mákos, diós krémmel

Eseménydús hét van a hátunk mögött, vegyes élményekkel. Imádom, hogy állandóan zajlik az élet körülöttünk. Állandóan zsizsegek. Persze ez egyesek számára roppant idegesítő lehet, remélem a mi családunk megszokta a tempómat, és azt is remélem, hogy talán nem szenvednek kutyául mellettem. Találkozásokkal és eseményekkel teli hét volt. Nagyon klassz találkozásokkal teli hét. De történt számomra érzelmileg megrázó, kérdéseket felvető visszacsatolás is mondatokra, válaszokra. Nehezen értelmezhető, magyarázatot kívánó, engem távolságtartásra ösztönző megnyilvánulások. Törekszik az ember arra, hogy szeressék, és a megfelelésre is talán, én a magam nevében kedvességre mindenképpen. A válaszok mégis kiszámíthatatlanok, az időzítés, és hangsúly a kommunikációs folyamat másik szereplőjénél megjósolhatatlan hangulatot, gondolatot és véleményt hoz. Mindegy. Ezek is tanúságok. Új tanúságok. Látom, hogy hol kell kissé behúznom a nyakam és nyíltságom fokát lehalkítanom. Természetes folyamatok. Tanulás. Csak azt az egyet nem tudom, hogyan válhatnék jobb emberismerővé? Jó kérdés! 

Ma lebontottuk a karácsonyfánkat! Már híre hamva sincs az ünnepeknek. Milyen fura. Az ünnepeket hosszas készülődés előzte meg. De mi van a lezárással? Valahogy nincs levezetés. Egyszerűen csak vége. Talán a karácsonyfa levetkőztetése az egyetlen, ami demonstratívan mutat az ünnep befejeztére. Elbúcsúztunk az ünneptől, lebontottuk a karácsonyfát és meggyászoltuk az elmúlását.

hát ennyire fáj a búcsú! Őszinte, gyerek Nádja könnyek!

Ilyen szomorúságot fel kell oldani valahogy. Megoldás vigasz muffin mákos és diós krémmel.

Még a szülinapi Dávid tortából maradt ki krémem, amit gondosan betettem a mélyhűtőbe. Nem sok. Kifejezetten kevés. Már akkor gondolkodtam, ugyan mihez lenne ez elég? Eljött hát a megfelelő alkalom, hogy felhasználásra kerüljenek ezek a nagy becsben tartott, de kis mennyiségű fincsi krémek. Muffin, a közepükbe rejtett finom, lágy krémmel.

Muffin: - 12 db-os muffin sütéséhez -

25 dkg liszt

1 citrom reszelt héja 

1/2 citrom kicsavart leve

1 cs. sütőpor

pici szódabikarbóna

18 dkg cukor

90 ml étolaj

150 g. joghurt

2 tojás

Összekeverjük a száraz hozzávalókat - cukor, liszt, sütőport, szódabikarbóna -. Az olajat elkeverjük a joghurttal, a citrom reszelt héjával és kicsavart levével. A 2 tojást miután jól kikevertük, hozzáadjuk az olajos masszához. Ezek után a száraz összetevőkhöz csorgatjuk az olajos masszát, és szépen összeforgatjuk az egészet. Közben már előmelegítettük a sütőt 200C-ra, és a sütőformába raktuk a sütőpapírokat. 

Ez a muffin tészta már önmagában is megállja a helyét, de fel lehet turbózni valamilyen gyümölcs hozzáadásával. Az én esetemben a mélyhűtőből elővett mákos, és diós krém került minden muffin közepébe. 

Krém:

A krémek vaníliás pudingporból készültek, kevesebb tej hozzáadásával, mint ha pudingot szándékoznánk csinálni belőle. Amikor besűrűsödik, bele keverjük a darált mákot, vagy darált diót, és a legvégén egy kis vajat.

Minden kis muffinpapír aljára tészta került, majd kanalaztam rá valamelyik krémből egy jó nagy teáskanállal, majd befedtem tésztával. Amikor az összes kis mélyedés megtelt, betoltam a sütőben, és kb. 25 perc alatt készre sütöttem őket.

A vigasz muffinok működnek, és egyébként is barátokkal együtt lenni, és enni, olyan jó!

sütőben sütött fánk

Nádja a sok csiga evés után, valami másra éhezett. A kívánság nem sokáig váratott magára, fánkot kívánt a kényes gyomra. Na gondoltam, tud ám élni! Nekem viszont semmi kedvem nem volt olajban fánkot sütögetni. Gondoltam, biztosan létezik a fánknak kevésbé macerás válfaja is, amit sütőben is meg lehet sütni.Több ötletet is találtam végül. Az E.Margit oldalán talált, számomra legegyszerűbbnek tűnő receptötletre tetten le a voksomat végül. Gondolkodás nélkül neki ugrottam az elkészítésének, így 2 óra múlva, a gyerekek - és persze én is - a szájukban érezhették a frissen sült fánkokat. A fánk tésztája nagyon fura, még sosem találkoztam hasonló állagúval. Még a sütőbe sem kerültek, és biztosra vettem, hogy valami nem stimmel vele. 

sütés előtt

sütés közben

Fogalmam sincs, milyennek kellett volna lenni a tésztának. Az enyém kissé tömör, gumis állagúra sikeredett. Azt hiszem nálam tapasztaltabbak az ilyen típusú tésztát minősítik bodagnak. Én viszont rajongom érte. Szóval, ha bodag, ha nem, én boldog voltam, mert időnként nagyon vágyom a telt, tömör, sűrű tésztafélére. Na, gondolom, hatalmas kedvet teremtettem ahhoz, hogy belevágjatok az általam ajánlott fánkprojectbe. Megértem, ha elpályáztok innen. Gondolom az már kiderült, hogy a fent ecseteltek ellenére nekem ízlett, és azt kell, hogy mondjam, hogy a gyerekek sem panaszkodtak.

Hozzávalók:

1 kg liszt

4 tojás sárgája

1 egész tojás

10 dkg olvasztott margarin

30 dkg cukor

1/2 kk. só

1/2 kk. aszkorbinsav - upsz, most jut eszembe, hogy ezt ki is felejtettem belőle -

0.5 l langyos tej

másfél csomag élesztő

A blogtulajdonos azt javasolta, hogy kenyérsütőgépe helyezzük a hozzávalókat, és bízzuk rá a továbbiakat. Nekem továbbra sincs kenyérsütőm - sajnos, de valahogy csak ide repül majd végre egy - ezért a következőképpen készítettem el. Tejben az élesztőt felfuttattam. A száraz hozzávalókat összekevertem, és hozzáadtam a tojásokat is, meg az olvasztott margarint, majd a legvégén jöhetett a már felfuttatott élesztő. Megpróbáltam szép tésztát dagaszatni belőle a tej felhasználásával. Azt hiszem ezen a téren is van még hova fejlődnöm! Amikor már képtelennek éreztem magam, hogy tovább pofozzam a tésztát, gondoltam békén hagyom egy időre. Kb. egy óra múlva elővettem újra, és nyugodtan konstatáltam, hogy nem nőtt a duplájára, mindegy, már nem volt mit tenni. Ezután felosztottam a tésztát kb. 4 részre, mert viszonylag nagy adag, és olajos felületen szép kis cipót formáltam, majd kinyújtottam kb. 1.5-2 cm vastagra, fánk nagyságú tésztákat szaggattam belőle, a közepükbe lyukat fúrtam és már mehettek is a sütőpapíros tepsire. Közben előmelegítettem a sütőt 200C-ra és kb. 15-20 perc alatt készre sütőttem őket.