Birsalmás-diós kenyér

birsalmás-diós kenyér

Szerdán kaptam egy sms-t Györgyi barátnőmtől, hogy csütörtökön pár napra haza jönnek a fiúkkal. Az ilyen jó hír mindig felvillanyoz, mert tudom, végre megint jól kiröhöghetem magam. Györgyi gimnáziumi nagyon jó barát, akiből csak kevés jut az életben. Ha nem is annyit tudunk találkozni, mint amennyit én szeretnék, mindig igyekszünk jó sokat együtt lenni. Hála férjeinknek ezeken a napokon mindig kapunk lehetőséget, hogy kettesben  csajos programot csaphassunk, mely programok, agyat nem túl megterhelőkek, rendszerint nem világmegváltós - de azért komolykodunk is picit - igazi röhi-vihis együtt létek. Egyébként sem sikerült felnőnöm még, de a közös  röhögős, nézelődős, vásárlásos programok, legalább 15 évvel vissza röpítenek. Ezek az együttlétek pont olyan önfeledtek, mint gimnazista korunkban, amikor órákig tartottak a közös hazaútak.

Péntek reggelre sikerült megbeszélnünk az első talákozót, mi más lett volna a program, mint piaclátogatás "kincskereséssel" egybekötve. Nevetésnek természetesen nem voltunk híján, és alkudozásnak sem. És előjött az a kamaszkori csodás érzés is, hogy együtt szeretnek minket, mindenki szeret velünk beszélgetni, viccelődni annyira, hogy akár ajándék portéka is bekerülhet a szatyorba. Hogy a tárgyra is térjek, a patiszonos sikerkenyér élményünk óta vadászom az újabb izgalmas gyümölcsöket, zöldségeket. Csak azt tudtam, szeretnék valami újabb különleges kenyeret sütni, ezért hát nyitott szemmel és szívvel felvértezve nézelődtünk a piacon, és egyszer csak ott álltunk egy nagyra nőtt birsalmákkal teli láda előtt. Nem kellett sokat tépelődni, hogy nyomban tudjam, ezekre a pompás almákra van szükségem. Vettem is kettőt azonnal belőle.

fincsi kenyér

Nem sokáig bírtam magammal, és ebéd után már neki is estem a kenyérnek. A két gyümölcsből csak az egyiket használtam fel, nem mertem többet, mert nem a család favorit gyümölcse, és egészen erőteljes, fanyar íze miatt tartottam tőle, hogy íze, mindenen felül kerekedő lesz. És valóban, az íz nagyon markánsan uralkodott a kenyérben. 50 dkb lisztből készült a kenyér, és megint rozs és hagyományos búzaliszt vegyítésével. Lereszeltem a megpucolt gyümölcsöt, ráhuppantottam a lisztet, kb. 1 ek. sót és csorgattam rá mézet. Fogalmam sem volt, mi fog kisülni belőle, hogy inkább a sós vagy az édes íz felé vigyem az egészet. Közben felfuttatam kb. fél csomag élesztőt egy kis tejben. A száraz hozzávalót fő alkotórészéről, a darált és mozsárban durvára tört dióról majd elfeledkeztem. Amikor ez is a többi összetevőhöz került, jöhetett az élesztős tej, majd jól meglocsoltam olajjal is. Az összedolgozáskor úgy tűnt, túl lágy lett a tészta, ezért szórtam felváltva hozzá a liszeket. A végén persze sűrűbb tésztát kaptam, mint szerettem volna. Na nem baj, legközelebb erre sokkal jobban ügyelek. Amikor szépen összeállítottam a tésztát, letakartam és meleg helyen kelesztettem kb. 1 órát. Az óra elteltével előmelegítettem 200C-ra a sütőt, a tepsit kikentem vajjal, a tésztából készítettem két formás kis cipócskát, a tetejüket pedig megkentem olajjal. Nem árt még egy kis kelesztés, amire én nem fektettem elegendő hangsúlyt, mert csak annyi időt hagytam neki, amíg a sütő el nem érte a megfelelő hőfokot. Érzéseim szerint nem kell fél óránál hosszabb sütési idő, mert  akkor kiszárítjuk a sütiket. Sokkal rusztikusabb végeredmény fogadott mint a patiszonos kenyér esetében, állagra pedig sűrűbb, morzsálódósabb , de nagyon különleges és finom. Csak ma reggel jöttem rá, mivel igazán mámorító, hát mi mással, mint mézzel................

Borisz a kenyérrel, de csakis nutellával

Nádja a kenyérrel, de csakis nutellával