kata szelet

A karácsonyi adósságaim egyike. Amikor kislány voltam, volt egy barátnőm a szomszédban. Egy évvel volt fiatalabb mint én. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Hihetetlenül kellemes személyiség volt. Bezzeg én. Picit uralkodó, nagy szájú, és ki tudja milyen más negatív jelzőt lehetett volna még rám akasztani. Ő kerülte a konfliktusokat, nem volt domináns. Nagyon szerettem. Mert igazi jó barát volt. Életem egyik meghatározó személye. Tudjátok, a talán mindenki életében Anyáink által életre hívott, "bezzeg gizike". Nem volt érdekes, hogy Anyukám példálózik vele. Az sem, hogy úgy tűnt, sokkal inkább vágyik egy olyan gyerekre mint Ő. Mert igazi nagybetűs barát volt. Az, akivel titkokat lehetett elsutyorogni és ő megtartotta, az, aki oda adta az utolsó petákját, az, akire mindig és minden körülmények között lehetett számítani. Az, akivel lehetett együtt tanulni és az, akivel jó volt együtt szórakozni. Az, akivel volt közös jel, amivel azonnal ki tudtuk egymást a szobából robbantani, mert tudtuk, ő hív. Az, akivel éjszakába nyúlóan unos-unásig, igazából a sosem megunhatóságig lehetett beszélgetni. Fiúkról, könyvekről, átmulatott éjszakákról. Együtt voltunk kislányok. Együtt kezdtünk kamaszodni. Együtt minden félelmünket és örömünket meg lehetett beszélni. Együtt kezdtünk nagylányokká válni. Együtt....... Igen, egy ideig mindent együtt. Aztán másképp alakult. Ki tudja miért. Már nem ismerem őt. De mindig mély hálával és szeretettel gondolok rá. És ez így is marad mindörökké.

Volt egy sütemény, amit az én Anyukám sosem sütött. Náluk viszont gyakran került terítékre. Hú, pedig hogy szerettem. Karácsonykor valahogy becsapódott az emlékezetembe. Kata szelet. Nézegettem interneten, erre-arra, de valamiért egyiket sem éreztem igazinak. Aztán ráleltem a kelenvölgyi kiskönyvtárban a Príma Konyha decemberi számában. Hogy én hogy örültem! Előfordul, hogy űzzük, keressük az ízt, az illatot, valamit, ami élénken él az emlékezetünkben. Aztán amikor megleljük, csalódunk, mert ez már nem az az illat, nem az az íz. De én pontosan azt kaptam, mint kislánykoromban, amikor a szomszédban a spájz hűvösében a tepsiből egyenesen a szánkba tömve éreztem. Ropogós tojáshabból kibontakozó puha csokis-diós krémes ízt. Gondolatban ott voltunk együtt megint a gyerekkori barátommal. Titkokat suttogva. 80 évesen is örök barátságban......

Hozzávalók a tésztához:

• 50 dkg liszt
• 15 dkg margarin
• 1 cs. szalakáli v. sütőpor
• 3 ek. méz
• 3 tojás sárgája
• tej

A lisztet a margarinnal elmorzsoljuk, és  hozzá keverjük a sütőport is, majd jöhet a méz és a tojások sárgája, majd annyi tej, amivel együtt jól formázható tésztát kapunk. A tésztát 3 részre osztjuk és egyenként egy tepsi hátulján - 24X30-as - kinyújtás után lapokat sütünk. 

Hozzávalók a töltelékhez:

• 0.5 dl rum
• 1 ek. baracklekvár
• fél pohár langyos tej
• 10 dkg vaj
• 15 dkg porcukor
• 10 dkg darált dió
• 2 kk. kakópor

A 3 lap közül egyet össze törünk és lelocsoljuk a langyos tejjel. Ezután jön a rum és lekvár. Másik tálban elkeverjük a cukrot a vajjal, majd dió és kakaóval. Majd a kétféle masszából egyfélét vegyítünk. Amikor ezzel is megvagyunk a két lap közé ezt a tölteléket kenjük. 

Miután ezzel is megvagyunk, a 3 tojás fehérjéből 30 dkg cukor apránkénti hozzáadásával gőz fölött kemény habot verünk. Ezt a habot kenjük a tészta tetejére, majd villával díszesre karcoljuk. Én nem tettem rá csokoládét. Aki akarja csokidarával is megszórhatja, vagy csoki mázzal meglocsolhatja és cirmosra mintázhatja. Egy napos állás után lesz igazi a tészta. Én nem tettem hűtőbe. De nem tagadom, picit aggódtam a tojáshab miatt. Nem lett baja. Nagyon finom süti. És még jól is néz ki!