megint hétfő...

Mindig elfelejtek emlékeztetőket írni. Pedig sokkal könnyebb lenne. Csak mióta megint hétfőket írok veszem észre, hogy mennyi tartalommal van megtöltve egy hét, amikről persze könnyedén elfelejtkezem. Nagy része átfolyik az agyamon. Ez a hét szájtépős volt. Könyörgős. És megdöbbenős. Az emberek nagy része biztosan magából indul ki. Én is. Most, hogy sorsfordító dolgok történnek körülöttünk, intenzívebbek az ingerek. Nem vagyok tökéletes. De mindig igyekszem másokat figyelembe venni. Nem ártani. Sőt, ha tudok segíteni. Ha megkérnek, különös tekintettel igyekszem a kéréseket teljesíteni. Nem mindent és nem minden körülmények között, de ha a kérés teljesítése nem okoz sem számunkra sem másnak kárt, miért is ne? Főleg ha apró figyelmességekről van szó. Hangsúlyokról, fontosságról. Információk eljuttatásáról, ami más ügyének előmozdítója lehet. Na, ez a hét nekem ismét bebizonyította naivitásom határtalanságát. Hát erről beszélek. Kommunikációs zűrzavar lenne? Vagy sokkal inkább emberi érdektelenség? Nekünk fontos, másoknak nem. Ezért elfelejtenek foglalkozni vele. Ez "csak a te ügyed". Ha valakiből teljes mértékben hiányzik az agilitás képessége, ugyan hogyan alakítja dolgai állását? Úszik az árral, csapódik faltól falig? Megszűnik az időtényező és emiatt rengeteget veszít? Mi most nagyon ki vagyunk szolgáltatva hivataloknak, magyarul embereknek, akik hivatalokban dolgoznak. Kettőn áll a vásár. Rajtunk és azokon, akiknél az ügyünk landol. Hálát adok a sorsnak, hogy bár számtalan tökéletlenségem szövi át egyéniségem, de talpraesett vagyok, és nem félek kommunikálni! Tudjátok, micsoda kincs ez? Ettől jutunk lépésről lépésre előbbre!

Mit szóltok a dög meleghez? Szerintem volt ilyenben részünk akkor is, amikor gyerekek voltunk. Ráadásul akkor még hagyma földön is kemény munka várt ránk. És ez nem vicc! A férjem, ugrik az - általános felmelegedés van! dumára. Szerinte nincs általános felmelegedés. Szerintem sem. Aludni persze jobban szeretnék némileg hűvösebb időben, talán eredményesebb lenne! Eddig nem nagyon panaszkodtam a melegre. De ma valami fertelmes volt. Legalább is nekem. Nyomott és párás! Pfüüü! Na, ezt utálom! Enerválttá és ingerlékennyé tesz. A teljesítőképességemről nem is beszélve! Persze lehet, hogy egyesek ennek kifejezetten örülnek! Legalább vissza veszek a tempóból.

Szombaton haza értünk Budapestről, a Bibi, amikor az autóval álltam be, kiszaladt és elveszett. Előtte sosem csinált ilyet. Hiába fütyürésztem, nem jött vissza. Néhány nappal később elmentünk Szegedre a Tappancs Alapítványhoz, és elhoztunk egy kutyust. Kölcsönös választás volt! 

Hát, lenne mit tanulni más kutyusoknak tőle! Azt persze nem tudom, van e valakinek beszaribb gyerekei mint nekünk!? Persze mire is számíthatnék? Hiszen én vagyok a megtestesült két lábon járó nyusziság! De hogy egy ekkora, édes, kedves kis kutyustól is tudjunk félni? Hát, ehhez komoly empátiára van szükség, hogy megértsük. Mi több, ha legyet látunk, és felsikoltunk! - Segítség, darázs! Közben eszembe jutott, hogy kb. 3 hete Borisz a szobatisztaságra való hajlandóság abszolút jeleit mutatja. Hogy miért is említésre méltó így több mint 3 évesen? Mert eddig, a szándék totális hiányát mutatta. Ragaszkodik a bevált, megszokott cuccaihoz. Úgy mint nyúlott sapka, lyukas zokni, kinőtt cipő. Na és a pelenka. Úgy tűnt, remény semmi, hogy valaha megváljunk az átkozott pelenkától. Aztán a semmiből érkezett a felmentő ötlet, engedje, hogy vegyük le a pelenkát, ha kell pisilni, szóljon nyugodtan, és pisilhet pelusba. A dolog azonnal működött. Azóta huzamosabb ideig sosincs rajta pelus, ha pisilnie kell, szól. Persze, ennyire azért nem egyszerű a dolog, Néhány napja, ha kell, ha nem, szól, hogy pisilnie kell, ráadjuk, és persze semmi. Kaki szintjén teljes kudarc. Ha valakinek isteni ötlete támad, hogyan lépjünk tovább, kérem hogy ne tartsa magában. Örülnék, ha megoldódna végre ez a dolog, itt a szeptember és nyakunkon az óvodás kor. 

Voltunk mi is a strandon. Lombsétány épült. Gyereknek és felnőtteknek. Nádja azonnal ki akarta próbálni. Felkészületlen voltam, cipőt nem vittem. Én meg gyáva kukac vagyok. Persze cipőm sem volt. És hát túl nagy is volt a tömeg. Ilyenkor nem vagyok hajlandó. Még azt is elfelejtem, amit egyébként tudnék, ha néznek. Nem baj, a gyerekek így is jól érezték magukat. Én meg ismét csak rádöbbentem, hogy nem vagyok strandolós csaj. Egyszerűen, talán az egyetlen hely és tevékenység amit unok.

a fejnélküli lovag ott a háttérben apa, aki vizet hoz imádott gyerekeinek

Ha már gasztro. Felfedeztük az őszibarackot. A gyerekek megeszik. Szeretik. Persze csak módjával, de végre még egy gyümölcs, amiből hajlandóak enni. És ma még a paprika is hozzá csatlakozott.

Vasárnap Ildikó blogjáról ötletet merítettem és elkészítettem a tőle kölcsönzött tortillát.

Mire az összeset kisütöttem, már szinte lehetetlen volt felcsavarni, néhányat kivéve. Már tudom mit hibáztam, legközelebb hermetikusan lezárom egy fedővel. Most csak konyharuhát terítettem rá, na nem így lesz legközelebb. Többet biztosan nem szárítom ki, hacsak nem direkt.

Velem viszont nem lehet kibabrálni, ma tortilla újrafelhasználás, újrahasznosítás következett. Lasagne formában. Hú, hát valami isteni lett.

 Most már nem fogok kétségbe esni, ha nem áll a boltok polcain roskadásig telve alasagne tészta, és nekem az kellene. A tortilla tökéletes, csak ne feledjétek el kiszárítani. Tárold nem rendeltetésszerűen és kész! 

Szép hetet nektek!