megint hétfő

Húztam, halogattam ezt a mai bejegyzést. Még most is nehézkes, szinte a valóságban is lökdösnöm kell magam, hogy az újaim lenyomják a billentyűket. Nem volt unalmas hét. Sok történés volt. Nevetgélős, boldog sok vidám perccel. Spontán piaci találkozások, kávézással egybekötve. De minek is írom mindezt? Biztosan megszoktátok már, hogy minden hétfői bejegyzésem tartalmaz kávézós, nevetgélős, barátnős beszámolós perceket. Most még igen. És most elérkezettnek látszik a nagy bejelentés. Meg fog változni az életünk. Az van, hogy a héten konkretizálódott, hogy augusztus 24-én ismét munkába kell állnom. Hanna születése előtt jó két hónappal hagytam abba a munkát. Mindez 2002. decemberét jelentette. Azután 2003. március 9-én megszületett Hanna. És elérkezett életem egyik legnehezebb és egyben legboldogabb időszaka. Anya lettem, ami az élet talán egyik legnagyobb ajándéka. Ne gondoljátok, hogy bármikor is eszembe jutna túlmisztifikálni a dolgot. Nem vagyok ősanya típus. Tudom, mennyire távol állok a tökéletestől. És az a helyzet, hogy még ha Hannát el is veszítettük, mégis csak egy átlag ember maradtam én is, aki időnként fejét elvesztve, ordít Hanna testvéreivel, ha azok reménytelenül felmérgelik. Pont úgy, mint bárki más. Sima terhesség volt. Semmi extra. Jól voltam. Alig híztam. Bőszen hánytam a havat, mert abban az évben óriási hó esett. Amikor Hanna megszületett, egészen össze zavarodtam. Megrémültem. A felelősségtől. Mert hirtelen azt éreztem, hogy bár már közel sem voltam gyereknek mondható, mégis gyermekszívvel és időnként viselkedéssel, nem értettem, hogyan lehetnék én jó anya. Szorongtam. Mert meg akartam felelni. Valakinek, aki épp csak elkezdett beszélni. Akinek nem voltak elvárásai. A mi gyerekünknek. Azután az élet jóval nagyobb szorongást csavart a nyakunkba. Már nem attól kellett félnem, képes leszek e jó Anya lenni, hanem hogy képesek leszünk e túl élni Hanna elvesztését. Akkor úgy tűnt nincs élet tovább. Csak a férjem miatt volt. Mert benne volt annyi ösztön, hogy felismerte a hogyan továbbot. És nem érdekelte, van e kedvem hozzá. Hajtott, hogy ismét szülők lehessünk. Megtörtént a csoda. Hanna elvesztése után két héttel megfogant Hanna kis húga, Nádja. Nem kell kommentálnom ugye, miért is csoda? Persze ne higgyétek, hogy itt kisimultak az összegubancolódott szálak. Az életnek, vagy nevezzük sorsnak van egy nagyon furcsa és ízetlen sajátossága. Párjával méri a megpróbáltatást az nyakunkba. Nincs szó a káoszra, amiben nyakig ültünk. Féltem. Attól, képesek leszünk e túlélni. Együtt túlélni. Egészségesen túlélni. Képesek lenni előröl kezdeni. Hanna testvéreiért is meg kell küzdeni. A rájuk várás időszaka tele volt rettegéssel, könnyekkel, fájdalmas kétségbeeséssel. Elveszítjük őket is? Most mindketten békésen benn alusznak, és elmondhatatlanul hálás vagyok nekik és a sorsnak, hogy kézzel foghatóan léteznek. Hanna létezése és elvesztése nem változtatott gyökerestül meg engem. De utat mutatott. Ösztönösen másképp viszonyultam a dolgokhoz. Így lett ez életem eddig terjedő időszaka a tökéletes boldogságunk kora. Feladatot jelölt ki nekem. Úgy éreztem helyére kerülnek a dolgok. Nem tudom még mindig ki vagyok. És talán azt sem, pontosan mi a feladatom. De közelebb kerültem önmagamhoz. És megszerettem élni. Folyamatos hálát érzek azért, hogy van családom. 

 Hogy van házunk, amit imádunk. 

Hogy létrehoztunk egy alapítványt. Hogy az itthon töltött évek alatt, rátaláltam jó néhány hasznos tevékenységre, ami lehetőséget nyújt az önkifejezésre. Hogy lettek barátok. Egészen megnyugodtam. Rákaptam az élet ízére. A mi életünk ízére. A szabadságom egészen elmámorított. Elhiszitek, hogy mindvégig tudatában voltam ennek az életnek az értékével? És elhiszitek, hogy nagyon is gyakran eszembe jutott, hogy egyszer ennek vége lesz? És azt is elhiszitek ugye, hogy mennyire nehéz ezt felfogni? És azt is elhiszitek ugye, hogy mennyire nehéz érzelmileg mindezt a megfelelő polcra tenni? Ez is gyászmunka. Nesze neked temérdek szabadidő. Agyő szabadság! Viszlát boldog, rengetek együttlét a gyerekekkel és a férjemmel. Agyő önfeledt kávézás, piacozás, barátnős beszélgetések! Viszlát! Viszlát blog! Viszlát megint hétfő... Hová lesz az alapítvány? Hogyan lesz mindenre elegendő időm és energiám? Vajon megtanulom én is majd jól szervezni az életem? Időben óvodába eljuttatni a gyerekeket és időben oda érni munka kezdésre? Kócos leszek majd és farmeres és nyúlott pólós? Vajon lesz majd energiám nőnek is lenni? Szépen megfésülködni és ruhákat össze válogatni? De a legjobban arra vagyok félősen kíváncsi, megmarad e a kedélyességem? Mi lesz túlsúlyban? Nevetés vagy könnyek? Letudtam volna élni így egy életet. Félek. Nagyon félek. Nem munkaundorom van. Sokkal inkább életigenlésem. Jesszusom, csak ne lennék ilyen megátalkodott módon illuzionista! Könnyebb lenne beállni a sorba....... Szép hetet!