megint hétfő...

Általában meg van a képességem arra, hogy bármi adódik, megpróbálom ösztönösen a jobbik végét fogni a dolgoknak. Néha meg van az úgy, hogy nem megy. Le vagyok törve. Nem szeretek szomorkás bejegyzéseket írni. Na de mint tudjuk az élet nem csak fehér vagy fekete. Szerencsére vannak árnyalatok. Vannak színek. Hát, ma olyan szürkére sikeredtem. Nem hülyéskedem. Ösztönösen szürkébe öltöztem. Persze ez sem meglepő. Mert szeretem a szürkét. Nem vonok le messzemenő következtetéseket. Ti akartátok, hogy ne csak vidám, boldog dolgokról számoljak be. Talán azt is elmondtam már nektek, hogy kifejezetten rosszul reagálok azokra a dolgokra, amikre nem tudok hatással lenni. Csak úgy történnek velem. Velünk. Ezek a helyzetek fegyelemre tanítanak. Megállásra biztatnak. Ülni a babérjaimon. Arra, hogy beálljak a sorba. És szépen kövessem a konvenciókat. Halleluja Farkas Éva. Szegény gyerekeim. Mert ugye bár, képtelen vagyok fegyelmezni magam. Oldozzatok fel! Csak ritkán engedem meg magamnak. Mert az ilyen hangulat, nem az a fajta dagadó érrel a nyakamon való kiabálás, ami csupán a család vérmérsékletét igazolja. Ez villámokat szóró. Épp csak megmukkanó, de akkor dörgedelmes, félelmetes, csöndes, reménytelen mélabú. Anya reményét vesztette. Nyugi. Megnyugszom. Néha megijedek. Most megijedtem. Csöndes, sírdogálós megijedés ez. Az állandóan kotyogó anya csendben van. Megkukult. Ilyenkor nem nagyon tudom kinyitni a számat. Szinte fáj, ha meg kell szólalnom. Kell, hogy legyen az ember eléggé intelligens, hogy ne adja át magát az elkeseredésnek. Remélem, vagyok azon a fokon, amikor menni fog. Holnap elmegyek, és felméretem az intelligencia hányadosom. Kiderül, vajon hol állok most. Majd szólok...........

Nem írok konkrétumokról. Tudjátok, pusztán önvédelemről van szó. Az agyam állandóan néhány sorsdöntő dolog körül forog. Minden idegszálammal időnként ott vagyok. Semmi baj, majd megbeszélem magammal. Holnap már jobb lesz, tudom.... Ja, mondtam már, hogy ma össze tört egy álmom??? Holnap újra össze rakom. 

Persze ez a hét sem az unalom jegyében telt. Marcsi például egészen meglepett. Csodás, gyönyörű, álom szép rózsaszín bicajjal érkezett. Biztosan hülye vagyok, de nekem a rózsaszín bicaj szimbolizálja a mai kor modern nőjét. Pozitív értelemben. Szóval ha lesz valami nyáron a tervezett rendezvényből, láthatjátok majd a rózsaszín bicajos csajt a logónkon - amit köszönünk Neked Ildikó, hogy már réges régen megterveztél -

Aztán volt grillfesztivál, ahol Marcsi - Limara - megint indult Tűzpadkával. "Csak" Különdíjasok lettek. Tudjátok, hogy miért, ugye? Szépen jól lakatott bennünket. Nagyon finomakat ettünk. Hm, most is jól jönne. Egészen kiírtam magamból a dühömet, és így persze már az étvágyam is megint jobb lett.

köszi Marcsi a sok finomságért. A fiúk épp tömik a fejüket...

Marcsi és Tűzpadka különdíjad versenyszáma

barátok. szeretik egymást. én is szeretem Őket.

És volt a mai napon Gyermeknap. Pont a mai napon. Pont ma, amikor össze volt tapadva a szám. Jó esetben, mert ha kinyitottam, abban nem volt sok köszönet. Még a piacon vásárolt eperből sem készítettem el a sütit. Tudjátok mit jelent ez? Komoly befordulást. Délutánra megembereltem magam, és elvittük a gyerekeket csodás városunk jól szervezett rendezvényére. Ahol végül is semmiben ne vettünk részt. Kígyózó sor, arcfestésre. Kígyózó sor, trambulinra. Kígyózó sor, ugráló várra. Kígyózó sor vattacukorra. Na, oda végül beálltunk a sorba. Lett legalább  vattacukor. És igen, még arra is rá vettük magunkat, hogy elvigyük a gyerekeket játszótérre. Lehet, hogy elkezdődött a felfelé ívelés?

És Őket is nagyon szeretem!!!