A barátságoknak, bár ritkábban tematizáljuk őket, legalább akkora
jelentőségük van, mint a párkapcsolatoknak, sőt. Ugyanazon dimenziók
válnak fontossá: a kölcsönösség, a
partnerség, a szimmetria, az őszinteség és a nyitottság. Falak közt
nehéz barátkozni, illetve teljesen felszínes kapcsolat marad, ami egy
scriptet követ, eszünk, röhögünk, elmegyünk moziba, de az kevésbé
nevezhető barátságnak önmagában. Ha egyik a másikat kihasználja,
dominálja, bántja, bántalmazza az ugyanannyira értékelhetlen barátság,
mint amennyire értékelhetetlen egy hasonló működésű párkapcsolat.
A férfiakat többször néztem be, mint a barátságaimat, bár köztük is vannak férfiak. Barátságaim legalább 10-15-20 éves múltra néznek vissza, és egyetlenegy olyan baráti kapcsolatom volt ezidő alatt, amelyikben végérvényesen csalódtam, mint totálisan aszimmetrikus árulástörténetben. Az összes többiben érvényesült egy sorstársiasság, amelyben kölcsönösen számíthattunk egymásra, és mindenki bátran kitehette az asztalra, amije van, mert azzal egyikünk sem élt vissza. A barátság az alapvető pszichológiai igényekre direkt módon hat: a kapcsolódásra egyértelműen, de ha az egy minőségi kapcsolódás, akkor azon belül az egyén megélheti a másik kettőt is, az autonómiát is, meg a kompetenciát. Értékesnek és szerethetőnek érzi magát, ami erősíti az identitását, és ez óriási adomány.
Az egyik barát, egy tévé épületéből menekített ki, az alagsoron át, amikor egészen explicit módon kaptam méltatlan ajánlatot, amit nem volt kedvem teljesíteni, és felmondtam azonnal, de a kijáraton nem engedtek ki. És akkor ez a lány szemrebbenés nélkül kockáztatta értem az állását. Amikor már fullra telítődtem a médiaszerepléssel, és éreztem, hogy ha nem szállok ki, megőrülök, akkor egy másik barátom kivitt az országból, hogy szellőztessem az agyamat, ott elvitt biciklizni, úgy kifárasztott, hogy még a lelkem is kihajtsam, szabadságot vett ki, és vigyázott rám, hogy egyek rendesen, amit én gyakran elfelejtek, meg ilyesmik. Az egyik kölcsönadta a lakását, amikor nem volt hová mennem. A másik gyógyszert hozott az éjszaka közepén, ha kellett. A harmadikkal hajnalig gépeltük a szövegeimet, amikor megcsúsztam a határidőkkel. Volt, aki ügyvédhez vitt el, amikor bajban voltam. Hajnalig hallgatta az összes szar lelki bajomat. Vigyázott a gyerekeimre, hogy elmehessek vizsgázni, mert nem volt kire hagynom őket, és kicsik voltak. És én is ugyanúgy hajnalig hallgattam. És kockáztattam. És ott voltam. És odautaztam. És ápoltam. Nem volt kérdés.
Egyszer végiggondoltam, hogy-hogy nem, mindegyik vagy kisebbségi létből jött, vagy túl van már valamilyen komolyabb gyászfolyamaton, esetleg mindkettő. Ha beszélgetek velük, sosem érzem, hogy rejtgetnek valamit, hogy ne akarnának nekem maximálisan jót, hogy bármit is kellene nekik különösebben magyaráznom. Értjük egymást, bízik bennük minden atomom. Ugyanezt a bizalmat visszakapom. Nem játsszák meg magukat, nem alakoskodnak, nem azt mondják, amit hallani akarok, de nem is bántanak. Volt egy időszak, amikor nem fordítottam elég időt a barátságaimra, mert izolálódtam, de megszenvedtem a hiányukat. Amikor visszajöttem, mind megvoltak, elfogadtak, sikereimnek örültek, hagyták megküzdeni a kudarcaimat, én is elfogadtam, ha ők izolálódtak. Szuper dolog, ha az embernek barátai vannak, értő barátok, akikkel megosztani lehet, sok-sok érzést, gondolatot. De nem ítélkeznek fölötte, és nem osztogatnak kéretlen tanácsot. Sokszor szeretem elmondani, hogy mindaz, ami valaha is sikerült, nagyrészt köszönhető annak, hogy vannak barátok.
A férfiakat többször néztem be, mint a barátságaimat, bár köztük is vannak férfiak. Barátságaim legalább 10-15-20 éves múltra néznek vissza, és egyetlenegy olyan baráti kapcsolatom volt ezidő alatt, amelyikben végérvényesen csalódtam, mint totálisan aszimmetrikus árulástörténetben. Az összes többiben érvényesült egy sorstársiasság, amelyben kölcsönösen számíthattunk egymásra, és mindenki bátran kitehette az asztalra, amije van, mert azzal egyikünk sem élt vissza. A barátság az alapvető pszichológiai igényekre direkt módon hat: a kapcsolódásra egyértelműen, de ha az egy minőségi kapcsolódás, akkor azon belül az egyén megélheti a másik kettőt is, az autonómiát is, meg a kompetenciát. Értékesnek és szerethetőnek érzi magát, ami erősíti az identitását, és ez óriási adomány.
Az egyik barát, egy tévé épületéből menekített ki, az alagsoron át, amikor egészen explicit módon kaptam méltatlan ajánlatot, amit nem volt kedvem teljesíteni, és felmondtam azonnal, de a kijáraton nem engedtek ki. És akkor ez a lány szemrebbenés nélkül kockáztatta értem az állását. Amikor már fullra telítődtem a médiaszerepléssel, és éreztem, hogy ha nem szállok ki, megőrülök, akkor egy másik barátom kivitt az országból, hogy szellőztessem az agyamat, ott elvitt biciklizni, úgy kifárasztott, hogy még a lelkem is kihajtsam, szabadságot vett ki, és vigyázott rám, hogy egyek rendesen, amit én gyakran elfelejtek, meg ilyesmik. Az egyik kölcsönadta a lakását, amikor nem volt hová mennem. A másik gyógyszert hozott az éjszaka közepén, ha kellett. A harmadikkal hajnalig gépeltük a szövegeimet, amikor megcsúsztam a határidőkkel. Volt, aki ügyvédhez vitt el, amikor bajban voltam. Hajnalig hallgatta az összes szar lelki bajomat. Vigyázott a gyerekeimre, hogy elmehessek vizsgázni, mert nem volt kire hagynom őket, és kicsik voltak. És én is ugyanúgy hajnalig hallgattam. És kockáztattam. És ott voltam. És odautaztam. És ápoltam. Nem volt kérdés.
Egyszer végiggondoltam, hogy-hogy nem, mindegyik vagy kisebbségi létből jött, vagy túl van már valamilyen komolyabb gyászfolyamaton, esetleg mindkettő. Ha beszélgetek velük, sosem érzem, hogy rejtgetnek valamit, hogy ne akarnának nekem maximálisan jót, hogy bármit is kellene nekik különösebben magyaráznom. Értjük egymást, bízik bennük minden atomom. Ugyanezt a bizalmat visszakapom. Nem játsszák meg magukat, nem alakoskodnak, nem azt mondják, amit hallani akarok, de nem is bántanak. Volt egy időszak, amikor nem fordítottam elég időt a barátságaimra, mert izolálódtam, de megszenvedtem a hiányukat. Amikor visszajöttem, mind megvoltak, elfogadtak, sikereimnek örültek, hagyták megküzdeni a kudarcaimat, én is elfogadtam, ha ők izolálódtak. Szuper dolog, ha az embernek barátai vannak, értő barátok, akikkel megosztani lehet, sok-sok érzést, gondolatot. De nem ítélkeznek fölötte, és nem osztogatnak kéretlen tanácsot. Sokszor szeretem elmondani, hogy mindaz, ami valaha is sikerült, nagyrészt köszönhető annak, hogy vannak barátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése