Életről, halálról

Én szeretek az idősellátás területén dolgozni. Egészen egyszerű oka van. Szeretem az időseket. Szeretem az embereket. Még mindig nem tántorodtam ettől el. Jó hülyén ülni midig úgy, hogy nincs egyetlen gyanakvó, bizalmatlan pillanatom sem, Jó, van, végül elárulom. Félek az orvosoktól, bár azt kívánom, soha, soha, de soha ne kelljen menni gyógyítást koldulni, de legyünk egészségesek. Máskülönben azt hiszem az élet szép, az emberek jóindulatúak. Elmondhatjuk egymásnak a félelmeinket, vagy örömeinket. Persze a halál az más. Arról még mindig nehéz beszélni. Jobb gondolni sem rá. Amúgy igaz, és értem is, ha egyet nem is értek ezzel. Ahol én dolgozom, nincs választásod. A halálra gondolni kell, s ahol halál van ott gondoskodni is illik. Kísérni, hogy méltó legyen az elmenetel.
Persze könnyebb elkerülni. S halálról, haldoklásról nem beszélni. Pedig vannak teendőink bekövetkező halálunk esetére, s ha hajlandóak vagyunk szembesülni ezzel, tudatosan teszünk jót mindenkivel. Máskülönben terheket hagyunk magunk után nem csak könnyeket,
Ritkán találkozom azzal, pedig mondom, idősellátásban dolgozom, hogy kimondódik, tudni, hogy nincs menekvés. Láttam már eltökéltséget és választást, komoly döntéshozatalt. Hallottam szóbeli hangos megnyilatkozást, pedig a halál még odébb jár, de rút arcát felvillantja már olykor-olykor : - Nem akarok semmilyen életet - ezáltal szenvedést is - meghosszabbító orvosi beavatkozást. Ha úgy alakul, csak a fájdalmak enyhítésére vágyom, megőrizve a méltóságom.
Sírva fájlalta a leendő ordító hiányt a család, de a kinyilatkoztatott kérést elfogadták.
Nagyon ritka és bátor ez a fajta tudatosság és elfogadás. Pedig nehéz a haldoklónak és a családnak is.
S azon gondolkodom, van e joga bárkinek elbizonytalanítani bárkit a meghozott döntés helyességében? Hogy kell e megszakértenünk mások döntését? Kell e kategóriákat gyártani, egészen odáig, amibe a legkívülállóbb is valahogyan belefér? Kell e megítélni? Kell e elítélni? Kell e éles határok mentén, a kizárólag jó vagy rossz mezsgyéjén ítéletet hozni? Hová lettek az árnyalatok? Miért olyan nehéz hagyni, hogy legalább arról döntsünk, hogyan akarunk elmenni?!