Kibillentem

Nem mondanám magam harcosnak, de vannak szívügyeim, és tény, hogy azokért is leginkább tenni úgy tudok, akarok, hogy ha lehet ne legyen túl hangos, maradjon a mód szelíd. Persze az én temperamentumommal van azért néha kontrollvesztés és születnek bennem néha nagy indulatok. A hétköznapokban nem sokat hezitálok, az indulatokat sem tartom keretek között időnként, ez számomra belefér, más téma, hogyan élik meg azok, aki a közelemben, vagy velem élnek. Nagyokat álmodok, amiről csak ritkán és kevés embernek beszélek. S bár a külvilág felé bizonyára egyáltalán nem látványos, bízom benne, ha egyszer kézzelfoghatóvá válik, sokak számára meghatározóan fontos lesz, akárcsak nekem.
Mindegy, hogy otthon vagyok, az utcán sétálok, dolgozom vagy utazom éppen, a segítő attitűd állandó bennem. Alapvetően nem jellemző rám, hogy elmennék szenvedő ember mellett, hogy akarnék bizonytalanságot magam után hagyni, hogy ne lenne néhány jó szavam ha valakinek ez kell, vagy ne ölelném meg, akin az segít, még ha az ölelést még mindig tanulnom is kell.
Elvesztettem tegnap a kontrollt, azután ma reggel is. Mert nem, vagy alig, csak hangosan bírom elviselni, hogy oly korban, oly helyen élünk, ahol a szenvedés szenzáció, s csak addig érdekes a tragédia, a fájdalom, a veszteség, amíg hír. Aztán nincs megtartás, nincs segítő háló, van viszont rengeteg baromi okos szakember, akik valamiért mégis elengedik a védőernyőt és hagyjuk, hagyják a rászorulókat egyedül a mélybe zuhanni. Ma, akik valós segítséghez jutnak, szerencséjük van. Ha nem vagy jó időben, jó helyen, kevés a pénzed és nincs kapcsolati tőkéd, rosszak, nagyon rosszak az esélyeid.

Az meg egészen egyszerűen felfoghatatlan, hogy aránytalanul túlzó pénzekért vehetsz magadnak ma csak tudományt. Kirekeszt, elzár, falakat épít, magamra hagy, elképesztően feldühít. Szeretnék jól segíteni. Jó szakember szeretnék lenni. Hol van a támogató attitűd, az önzetlenség, a tudás átadása iránti alázat?!

Töretlenül hiszek az emberi jóságban, és a közösség erejében.