Csokis keksz

Keksz mindig, minden mennyiségben jöhet. Keksz jó, mert mindig jól jön egy kis édesség a háznál. Rossz, mert úgy érzem nem tudok eleget csinálni belőle, mindig oltári hamar kiürül a kekszes doboz. Tegnap sütöttem ezeket a kekszeket. Prózai, de szívből jövő apropója volt az ötletnek. Kriszti bartánőm a kisfiával meglátogatott bennünket. Nagyon is jól tudom, hogy Peti nincs oda az édességekért, de valami finom pogácsa sütéséhez nagyon kevés lett volna az idő. Az más kérdés, hogy végül akkora parádé alakult ki a keksz sütésem körül, hogy Krisztiék végül is anélkül távoztak, hogy akár egy falatot is tudtak volna enni belőle. Találtam egy receptet, aminek az elkészítéséhez anélkül fogtam bele, hogy végig olvastam volna a receptet. Amikor az összállítás 1/3-nál tartottam derült ki, hogy a recept, lisztet egyáltalán nem szánt a kekszhez. Én meg annyira vágytam rá, hogy legyen benne, hogy bátran tettem hozzá bőven, mert elképzelhetetlennek tűnt,  hogy bármi gondot okoznék ezzel. Hát igen, a gondot nem is a liszt okozta.

Hozzávalók:

1-1.5 dl tejszín

20 dkg csokoládé

10 dkg cukor

25 dkg margarin

rum, vaníliáscukor, pici sütőpor

és liszt, amennyit felvesz - kb. 35 dkg -.

Úgy kezdjük, hogy felforraljuk a tejszínt és beletördeljük a csokoládét, bele tesszük a cukrot, vaníliás cukrot, rumot és a margarint is, és addig főzzük, míg egynemű nem lesz. Kicsit várunk, hogy hűljön, és amikor már sűrűsödik, bele szórjuk a lisztet és sütőport is. Nem nyújtható sűrűségű, de nem is folyós tésztát kapunk. Eddig eljutottam, amikor rájöttem, hogy egyáltalán semmilyen kekszcsináló szerkentyűm nincs. Még mindig nincs. De most elküldöm az univerzumba a kívánságom, és mivel nagyon akarom, erősen vágyom rá, biztosan hamarosan valahogyan bevonzom. Azt mondják, működik ez a technika. Meglátjuk, majd beszámolok. Anyukámnak viszont van. Átszaladt érte a férjem, és már jöhetett is a nagy neki futás, betölteni a tésztát a szerkentyűbe, hogy gyönyörű kis kekszek születhessenek. Bele is került a tészta, de számtalan ponton véreztem el, mert se az alját, sem a tetejét nem tudtam össze szerelni, és még csak azt sem értettem, ezt a szerkezetet hogyan hagyhatják el olyan csodás kekszek. Hiába kértem Anyukámtól telefonos segítséget, a műszaki képességeim hiánya olyan tátongó méreteket öltött, hogy azonnal felajánlotta a személyes segítséget, talán mert tudta, még akkor is hamarabb végzünk, ha neki kell eljönnie hozzánk. Egyetlen fokkal ment jobban a dolog, mert bár Ő tudja, hogyan kell össze szerelni a gépet, úgy tűnt, lassan végleg beadja az unalmast. Már mint a kekszcsináló szerkentyű. Mire az első adagot a sütőbe tudtam tenni, Krisztiék már elindultak haza. 180C-os sütőbe tettem és jelentem túlsütöttem őket. Nem kell neki túl sok idő. Így is finomak lettek, de azt hiszem, ha hamarabb vettem volna ki őket, nem lettek volna ilyen harsogós, fogtörő keménységűek.  A gyerekeknek kivételesen nagyon ízlet, nem szegte kedvüket, hogy kicsit ropogósra sütöttem.