találkozó ihlette emlékezés

Tegnap nagyon későn jöttünk haza a gyerekekkel. Prózai, ám nagyon klassz apropója volt a dolognak. Anyukámnak 4 testvére volt, akik közül a legkisebb húguk nagyon fiatalon meghalt. Minden testévérének született 2 gyereke, közel hasonló időben, így lettünk egy jó páran nagyjából egy generációs unokatestvérek. Az unokatesók nagy részének is született gyereke, akik ugyan "csak" másodunokatesók, de tisztán látszik, hogy rokonok. Na nem a külsejüket illetően, mert abban nem sok hasonlóság van, de ha ritkán is találkoznak, nagyon klasszul el vannak együtt. Az iskola, ovi szünetek mindig kedveznek  1-1 közös találkozónak, az őszi szünetit tegnap ejtettük meg. Én is nagyon szeretek együtt lenni az unokatesókkal, vicces, és tabumentes, hiszen komoly múlttal rendelkező kapcsolat ez.

másodunokatesók - 2 db hiányzó van

unokahúgom Erzsike a kisfiával, és anyukám egyik testvére

Állati klassz gyerekkorunk volt. Viszonylag gyakran találkoztunk. Sok mindent megtapasztaltunk együtt. Le sem merem írni mennyi őrültséget csináltunk együtt, és vannak dolgok, amiket a mai fejemmel egyáltalán nem értek, miért csináltuk. Azt hiszem a többiek sem. Aztán mikor kamaszodtunk, az unokatestvéri viszony barátivá is vált, hiszen a bulizásokból általában nem igen hiányozhatott  egyikőnk sem. Áldásos volt ez a nagy család. Olyan, ami nem sok embernek adatik meg. Közös karácsonyozások, na nem szentestén, de másnapján már igen. Ennek a nagycsaládnak a motorja azt hiszem a mi nagymamánk lehetett, vagyis anyukám anyukája. Micsoda homály fedi minden család múltját. Mennyi elhallgatott titok lapulhat  a legtöbb családban a felszín alatt. Tapogatózunk, találgatunk, ki milyen személyiség lehetett. Élénken élnek  fejemben az emlékek a család minden tagjával kapcsolatban. Azok az emlékek, amiket gyerekfejjel megéltem, ezek zárultak szívem és agyam emlékhelyeibe. Az én gyerekkori szűrőmön leltek alapot, ezek az én emlékeim. Szóval mama, amióta csak az eszem tudom, ágyban fekvő, kiszolgáltatott és kiszolgáltató személyiség volt. Azt, hogy ki is volt ő azelőtt, hogy leesett a lábáról, fogalmam sincs. Némi családi mendemonda lengi körül az ő fiatalkorát,  bennünket pedig büszkeség. Szép volt állítólag nagyon, állati nagy szívvel. 5 gyereknek adott életet. Sorban, egymás után jöttek a gyerekek a háború körüli időszakban. Szegénység, szeretet, alapszavak lehettek. Kreativitást és nagyon nagy állóképességet követelhetett tőle az élet. Elveszítette a legkisebb gyermekét, aki már nem érhette meg a 29. évet. Ekkor roppanthatott össze a hátralévő életére. És talán innen datálódik  a változás a személyiségében. Szívem minden rezdülésével együtt érzek vele. Tudom, mit érzett. Senki sem gondol arra, hogy megtörténhet vele a legnagyobb tragédia mit az élet elkövethet ellenünk. Én sem. Csak megtörtént. Jól elhatárolható, fájdalmas fejezet. És abban sem vagyok biztos, hogy felfogtam. Persze tudom az agyammal, de oly mértékben felfoghatatlan érzelmileg, és úgy szűnik meg valaki jelenléte az életünkben, hogy tudathasadásos állapotok egymásutániságában csak szorongva kapkodjuk a fejünket. Jön pár opció, még ilyenkor is megkínál az élet a választás lehetőségével. Halj meg és menj utána? Éld túl? Túlélni, de milyen minőségben? Megrokkanva fizikailag, érzelmileg? Vagy fejet hajtva élet és halál előtt a nagybetűs életet választva, ÉLNI tovább!!! Mama valószínűleg öntudatlanul ugyan, az élet folytatására tette le a voksát, de csupán fizikailag. Érzelmileg magával vitte őt magával Magdika. A teste velünk maradt, de leamortizálódva. Anyukám szerint nagyon jól főzött és istenieket sütött. Nem nehéz elhinni, mert  bár az állapota miatt az unokákat már nem igen volt módja elkápráztatni csodás alkotásaival, de az ágyból diktálva a legvacakabb menzás kajákból varázsolt csodákat. Én elhittem. Elég az anyukám beiglijire gondolnom, amiben a világ legfinomabb töltelékének a receptje mamától tanult, ő pedig még az ő anyukájától hozta. Úgy tudta kimondani a csokoládé szót, hogy az ember szájában összefolyt a nyál. És szépen énekelt. Színjátszókörben játszott. Ki tudja, ki volt ő valójában és kivé lett volna más hatásokkal? Egy biztos, mamától kezdve anyukáink generációján át, unokatesók hadát is megfertőzte a gasztronómia. Beleértünk abba a korba, amikor nem az előző esti bulin átélt közös élményekről, hanem evésről, ivásról is szól a beszélgetés. Szóval ilyen hagyományokat, géneket kaptunk. 

Első halálélményem 8 évesen következett be. Amikor meghalt Tata. A világ legcsodálatosabb nagypapája. Csoda ember volt. Emlékszem a csoszogására, ahogy jött elénk kaput nyitni. Már rohantunk is a spájzba a bödönhöz, ami tele volt pakolva péksütivel meg sok-sok csokoládéval az unokáknak. Halkan megbökdösött bennünket, hogy mielőtt rávetjük magunkat a nyalánkságokra, menjünk, köszönjük mamának. Nagyon szép ember volt. És volt stílusa. Miután meghalt, legtöbbünk megmentett tőle 1-1 ruhadarabot. És amire legalább annyira büszke vagyok, mint arra, hogy mennyire jó ember volt, az  a kézügyessége. Faszobrokat készített mielőtt Magyarországra költöztek a mamával. Itt kalauz lett, a budapesti buszjáraton dolgozott hosszú hosszú évekig. Sokan ismerték emiatt, és azt hiszem a hatalmasra nőtt szíve miatt.

Ez a mi kiindulópontunk, ez mindannyinkban a közös, eddig voltunk egy gócban, innen ágazott százfelé az útunk, és minden találkozáskor kimondatlanul ide térünk talán vissza.