élmények - ízek, imák, szerelmek

Péntek óta nem írtam egyetlen sort sem. Nem mintha nem történt volna velünk száz meg száz egy dolog azóta.....
Pénteken pilates. Olyan sokan voltunk, mint eddig talán még soha sem. Nagyon jó volt, egy göndör kacaj, máris megérte. A többiről nem is beszélve.
Szombatra bekéredzkedtem Marcsiék - Limara - csapatába. Mert nagyszerű kezdeményezésnek érzem. Olyannak, amiről mindig is vágyakoztam. Csajos klub. Legalább is így emlékszem. Az alapítványt, amikor életre hívtuk, számtalan jobbnál jobb ötlettel a fejünkben és őrületes lelkesedéssel kántálva a szívemben mélyen hittem, hogy a lehetőségek, amiket lehetővé tettünk, másokat is megérintenek és jönnek és özönlenek majd az emberek. Mert társas lények vagyunk. Mert azt gondoltam, másnak is van igénye, érdeklődése, közösségi együttlétekre. Örömünket megosztani, vagy bánatunkon osztozva támaszt nyújtani. Egyszerűen együtt, csak úgy............ Mert emberek vagyunk. Nekem nem sikerült. Mióta haza költöztünk csak hőkölök és hőkölök. Már hanyatt is estem, majd feltápászkodom újra és újra. Szóval a szombatért extra hála, mert újra kezdem elhinni, hogy adódhat még az életben olyan közösségi élet, amiket lassan már csak a nagymamák anekdotáiból ismerünk.
Ízek, Imák, szerelmek

Angol órán voltunk. És ha már Szeged, elérkezett a nagyszerű lehetőség. - Nézzük meg a filmet! - ajánlotta fel a férjem. Meg sem tudom mondani, mikor voltam utoljára moziban. Bonyolult, összetett kérdés ez. Van oka több is. Egy korlát legyőzve. Egy ilyen felajánlásnak nem mond az ember csak úgy nemet. Már csak azért sem, mert ugyan meg sem tudom mondani milyen indíttatás miatt vettem egyszer csak a fejemben, hogy el akarom olvasni a könyvet, de átkozottul érdekelt. A könyv nálam landolt sikeresen és feldolgozás alatt, de csak lassan.........
Micsoda oltári gesztus a férjemtől, hogy felajánlotta nekem, hogy eljön velem. Őt nyilvánvalóan csöppet sem érdekelte, egyáltalán nem az ő műfaja. Olyan jó, hogy támogat, hogy elfogad. Ismer, és nagyon jól tudta, hogy ha nem is végig, de sokat fogok szipogni a filmen. És nem bánja. Ő ugyan nem szipog együtt velem, de végig élvezi, vagy végig kínlódja, de megteszi értem, ott van velem. A filmről, ami annyi és oly megosztó kritikát váltott ki. Bár többnyire negatívumok ütötték meg a fülemet. Azt azért sejtettetem, hogy nem fogom 20 perc után ott hagyni, és nem csak a neveltetésem miatt nem. Mert a zsigereimben éreztem, hogy nekem fog szólni. Hogy megszólít, hogy magával ragad, hogy érzelmileg mélyen érint majd. Azt hiszem, ha itthon az ágyamban nézhettem volna , ülve, levegő után kapkodva hüppögtem volna végig, nem uralkodva egyetlen másodpercre sem a vulkánszerű érzelem és könny kitöréseimen. Talán érzékenyebb vagyok az átlagnál. Lehet. Örülök ennek. Mert jó intenzíven megélni az életet. Helyet és utat adni és engedni az érzelmeinknek. Nem mondom, hogy rengeteg új dolgot kaptam és tanultam, de az ismétlés és elmélyítés az tudás alapja. Ha elfelejtenénk az élet lényegét, a film vagy könyv eszünkbe juttatja majd. Emlékszem frissen végzett gimnazistaként, életem második "sikersztoris" munkahelyéről buszozva hazafelé, bámultam ki a sötétbe. Azt hiszem sírtam, és nagyon szomorú voltam. Fogalmam sincs miért, hogy volt e ennek valami komoly és kézzelfogható oka. De arra tisztán emlékszem, arra gondoltam, jól van ez így. Hiszen a könnyek és szomorúság pont annyira az élet természetes része, mint az öröm és nevetés. Ha ezt a jelentetet a mozivásznon nézem, talán együtt könnyezek a főhőssel, és biztosan nagyon szépnek és elragadónak vélem. Úgy hogy rászoktam erre. Ha szomorú voltam, arra gondoltam, hogy ez egy film. Az én életem filmje. És ha már az én életemről szól, én vagyok a főszereplője. És innentől már nem voltak keservesek a könnyek. Lett értelme és tanúsága. Mert a dolgok nem csak feketék meg fehérek. Amit egyik pillanatban rettenetesként élünk meg, kis idővel később, könnyedén viccessé válhatnak, vagy legalább is emészthetőbbé. Minden nézőpont kérdése. A film közben is cikáztak a gondolatok a fejemben, hogy kötelező olvasmánnyá vagy filmmé kellene tenni. És cikáztak a fejemben életem ilyen - olyan szereplői akikre bizony nagyon is ráférne, hogy lássa vagy olvassa a könyvet. Hogy valami elinduljon. Hogy mérlegeljen. Hogy pillanatokra nyissa kis szíve zord, távolságtartó kapuját. Naív vagyok és örök optimista, a végsőkig hiszek a jóban. Csak ezt nem tanuljuk az iskolában. Pont a lényeget. Nekem elhangozott az egy mondatos kritérium, amitől már érdemes megnézni a filmet. És még csak nem is egy mondat volt!!!