megint hétfő...

Ha Ti is írnátok megint hétfőket, észre vennétek, hogyan száguldanak a hetek egymás után, és hogy milyen nehéz vissza emlékezni a hét történéseire. Azt már tudjátok, hogy a munkahelyemen beszéltem a főnökömmel, és ettől valahogy megkönnyebbültem. Nem mondom, hogy most már úton útfélen szórom a velünk kapcsolatos információkat, de az arra érdemeseknek most már nyugodtabb szívvel mesélek. Egyenlőre csupán a vágyainkról. Nem mondhatnám, hogy túl jól áll az ügyünk, és sajnos rajtunk kívülálló dolog miatt nem. Nem tudom, említettem e már, de fenemód rosszul viselem azokat a helyzeteket, amelyek általunk teljes mértékben befolyásolhatatlanok. Az érzelmeimet inkább hagyjuk ezzel kapcsolatban. Igyekszem elővenni a legjobbik arcú érzelmi intelligenciámat és a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal viselni a dolgokat. Nem mondom, hogy nem kíván tőlem óriási erőfeszítést, és azt sem tagadom, hogy ennek kapcsán egyeseket legszívesebben a pokolba küldenék. A jövőbeli életünk teljes bizonytalanságának alaphelyzetéből, egyenlőre nem létező budapesti állandó lakcímmel, és még meglévő itteni munkahellyel budapesti állásokat pályázok meg. A héten 3 állásra küldtem el az önéletrajzomat és a motivációs leveleimet. Ezt is meg kell tanulnom. Amikor utoljára munkahely keresési procedúráim voltak, motivációs levél mint olyan még nem létezett. Számomra új műfaj, de tetszik, mert elég nagy kreativitást igényel. Nem tudom hogyan zajlik a további része az álláskeresés folyamatának. Azt hittem, mindenképpen reagálnak, és legfeljebb nem az enyém az állás. Többen felvilágosítottak, hogy ez a legoptimálisabb eset után következő megoldás, de gyakoriságát illetően a legjellemzőbb az, hogy sem be nem hívják az embert, és nem is értesítenek vele kapcsolatban. Pedig ha tudnátok, micsoda munka rejlik a munkakeresés mögött?!

Szégyenlem, ne haragudjatok drága makói Barátaim, mert tudjátok, mennyire szeretlek Benneteket, de annyira vágyom arra, hogy végre sikerüljön, és egy újabb fejezettel, új életet kezdhessünk Budapesten. Hogyan tudnék finom lenni, nem bántó de mégis őszinte?! Nem tudom. Mennünk kell, el, el innen.

Közben Kócos teljesen beilleszkedett a családunkba. Nem is tudjátok elképzelni, milyen sokat jelent nekem, hogy végre megint családi ebünk van. Amikor én még kislány voltam, olyan jó kutyusaink voltak. Aztán asszony lett belőlem, és hát nyilván nem emiatt, de valahogy nem nagyon volt szerencsénk a kutyáinkkal. Emiatt triplán értékeljük Kócost, akik minden elképzelésünket felülmúlva hihetetlenül okos. Ha csak lehet sétálunk vele. Nagyokat sétálunk. Közben meg azon tanakodtam, hogyan tudnánk magunkkal vinni akkor is, ha bicajjal közlekedünk. És már jött is a válasz. Tudom, hogy már elárultam, hogy mennyire szeretek kincsek után kutatni, lehet ez turkáló vagy Budapesten lomtalanítani. Egy jó pár évvel ezelőtti lomtalanítás alkalmával találtam egy kicsit kopottas kosarat, amit a bicaj oldalára lehet akasztani. Bevásárláshoz sem utolsó, de kutyaszállításra sem elképzelhetetlen. 

 Az persze jó kérdés, a Kócos tűri e majd. Na innentől nem volt megállás, elő kellett kotorni a padlásról. Kiderült, hogy több sebből vérzik a kosárka. Ilyenkor de jól jön egy ezermester férj a háznál. Így aztán el sem tudom képzelni azon szegény asszonytársaim sorsát, akik egy pipogya, kétbalkezes férjjel vannak "megáldva". Az én férjem már fúrt és faragott és javított. 

Aztán pedig keverte az általam megálmodott rózsaszín színt. Bizony, csodás rózsaszínű oldalkosarunk lesz. Egyszer ma már lefestettem, persze még egy kenést elbír, ha kész a végeredmény, jöhet a bemutató majd nektek. Aztán majd megkeresem Dórit, mert konkrétan tudom, hogy ő nagyon szép kosárka ruhát készített már, biztosan szuper ötletekkel lát majd el engem, hogyan küzdjek meg majd én is, egy szép elkészítésével.

Ez a hét annyi jó eseményt tartogatott. Annak mindig különösen örülök, ha Györgyi barátnőmmel tölthetek el időt. 

Aztán egészen rákaptunk a főtt kukorica ízére. Ma is mentünk a piacra, hogy beszerezzem az újabb muníciót. És moziban is voltunk a gyerekekkel. És tudjátok mit? Úgy féltem. Mert nem mindig tolerálom jól a sok embert körülöttem, és a zárt helyeket, ahonnan nem feltétlenül tudok feltűnés nélkül eliszkolni. A rajzfilmek ráadásul, nem tagadom, annyira nem érdekelnek. A gyerekek kedvéért minden őrültségemen felülkerekedtem és megnéztük együtt a Verdák2.

csak stílszerűen verdás papucs, verdás póló

Képzeljétek vicces volt, még nekem is, akinek köztudottan igen gyér a humorérzéke. Nem volt semmi gond, szuper kis közös program volt, igaz, ezért Szegedre kellett utaznunk.

És végül, de nem utolsó sorban Manci mama Gyros vacsorával kényeztetett bennünket. Sütött pitát, husit, csinált zöldség körítést, dresszinget, süti, sör már csak a rock and roll hiányzott. Viszont, felböffent gyerekkorom szépséges élménye. Tesómék áthozták a tollasütő szettjüket, és sok év kihagyás után, újra játszottunk. Nem olyan jól mint gyerekkorunkban, de pont olyan lelkesen, miközben jóízűen nosztalgiázunk.

látjátok ezt a koncentrációt?

na itt a vége...

És a végére jöjjön egy szeretnék lista, pont mint egy gyereknél - szűkre szabottan csupán néhány kívánsággal:

- szeretném meglelni álmaim munkahelyét, ahol megbecsülnek és szeretnek, jó kollégákkal együtt értelmes munkát végezhetek, ja és mindezt jó fizetésért!

- szeretnék egy jó futócipőt, ami nem mellesleg jól is néz ki - valamiért Adidasra vágyom -, mert muszáj elkezdenem futni

- szeretnék egy klassz görkorit találni a Nádjának

- szeretném ha az alapítvány költségvetési módosítását elfogadnák és végre tudnék egy jó honlapot csináltatni.....................................................................................................................................

folyt.köv.