megint hétfő...

A nem túl korán kelők táborának számát gyarapítom. Nyaranta valami oknál fogva, korábban ébredek mint egyébként. Arról az életről beszélek, amikor nem ébreszt vekker, hogy munkába rohanj. Csodás időszak volt. Persze ez nem jelenti azt, hogy megadatott volna a délig való ágyban lustálkodás. Akinek gyereke, leginkább kisgyereke van, tudja miről beszélek. Még sem szorított prés, hogy időre rohanni kell. Elképesztően stresszmentes. Nyaranta mégis korábban kelek. Nem érti a férjem. - Mi ütött beléd? Már megint mi miatt vagy izgatott?! - Nem is tudom.... - felelem többnyire. Általában van valami, általában mindig van valami, ami izgat, amin töröm a fejem. Jól eső izgatottság ez. Pozitív erő. Korábban ébredek mint egyébként, és ugyan olyan későn fekszem mint általában. Ez is oka a fáradtságomnak. Meg tudjátok, a dög sok pakolás, most hogy közeledik a költözés. Van még idő. Még lehet itt lakni. Budapesten halad a ház. Nem tudom, lassan már két hete, hogy nem voltam ott. Halad a ház, de hol vagyunk még attól, hogy elérje a nem kész, a nem luxus, csupán a lakható szintet? Nekünk, hogy véletlenül sem legyen unalmas az élet, még az alapítvány által üzemeltetett családi központban felhalmozódott rengeteg cuccot is pakolni és költöztetni kell.

kiürített polcok, valami véget ér

 A szombat délután erre ment el. Mondhatnám, hogy kissé gépiesen teszem a dolgom. Leszedem, hajtom, szakítom, szortírozom, bedobozolom vagy szemétbe helyezem. Gépiesen teszem, jár a kezem, és közben az agyam. De szívkérdés ez! Mennyi munka rejtőzik emögött a lezárás mögött! Megszületett a gondolat és vágy, hogy hozzunk létre alapítványt. Az ötlet és lelkesedés, hogy működtessünk egy helyet, ami családoknak kedvez. Azután a papírformán túl, tegyük kézzelfoghatóvá. Nem volt semmink. És elő teremtettünk mindent, ami kellett. Semmi luxus. De élvezhető. Van. Volt. Miközben dobozba csúsztatom az emlékeket, kicsit fáj a szívem. De ilyenkor már nem vissza, csak előre. Lesz ez még rosszabb is. Csupasz falak, koszos ablakok, az utolsó kulcsra zárás. Még hátra nézek búcsúzóul, és gondolom elmorzsolok egy könnyet a szememben. Ismerem magam. Vagy mégsem? Azután az élet úgy hozza, hogy nincs idő hátra nézésre, és elmorzsolt könnycseppekre sem. Ma a padlás szortírozásába fogtunk. Én lent, a férjem fenn. Potyogtak a zsákok és kérdések. - Ezzel mi legyen? Kell ez? A fülem hegyéről is koszcicák lógtak. És a zsákok csak jöttek és jöttek. - Nézd meg! - kiáltotta le a férjem. Gyerekruhák vannak benne! Hanna kis cipőivel találtam szemben magam. Azt hittem bele szakad a szívem. Erről beszélek. Mennek a napok. Egymás után. Jól vagyok. Élünk. Értékeljük a sok jót. Hanna velünk van. Beszélünk róla. Kimegyünk a temetőbe. A gyerekek is. Tudják, hogy Hanna hozzánk tartozik. Bár a temetőről mint intézményről rettenetesen rossz a véleményem. A világ egyik legkegyetlenebb konstrukciója. Sosem ott és akkor és úgy fáj, ahogy kellene. Kimegyek a temetőbe. Virággal a kezemben. Megcsinálom amit kell. Miközben a dolgom végzem, a gyerekeket is figyelem, akik számára ez a hely nem nyomasztó. Nem sírok a temetőben. Utálom. Ki találta ki, hogy legyen egy halom, aminél állva, mindig újra és újra az arcodba csapódik a tény, nincs visszaút. Ma már másképp csinálnám. Nem sírok a temetőben, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá. Emberek jönnek-mennek körülötted. Dolgod van ott és kész. "Nincs helyed a temetőben!" Nekem nem lesz, sohasem! Újabb zsák landol a földön. Szétnyitottam a száját, és Hanna csöpp szandáljai néztek farkasszemet velem. Mérges lettem. Miért kellett nekem ebbe bele néznem? Azonnal bőgni kezdtem. És csapkodni, hogy én ezt nem! Csak ezt ne! Nem akarom látni, mert úgy fáj, hogy bele szakad a szívem. Hátat fordítottam és elmentem. A gyerekekért. Miközben az utat végig bőgtem. Pont mint a filmekben. Filmen látni más ez mint az életben. A gyerekek kíváncsiak. - Miért sírsz Anya? Halkan válaszolok és Ők napirendre térnek. És közben feltépem Anyukám sebeit is, akinek másodpercek alatt homályosodik el a tekintete. Sokszereplős történet ez. Ha nem költöznénk, nem kotorásznánk régen elfelejtettnek hitt zsákok között. Nem találnánk rá örömet és fájdalmat hordozó emlékekre. Boldog vagyok a változás miatt. Másrészről nagyon félek. Minden új. Hová lesznek a kapaszkodóim? Ki vigasztal majd meg engem? Mert olyan biztosan lesz, hogy elanyátlanodom mint egy gyerek! Sikerülnie kell. Kell, hogy legyen valaki, aki megveszi Anyukám házát, hogy Ő is jöhessen velünk! Mert az anyai vigasznál kevés őszintébbet és mélyebbet ismerek.