megint hétfő

Ma értünk haza Budapestről. Elég feszített volt. Vissza kell rázódnom. Az meg most már bizonyos, hogy jó szokásommá kell tennem, hogy időnként egy szavakkal legalább lejegyezzek fontos történéseket a héten. Magamnak tennék szívességet, jobban menne a heti összefoglaló. Mostanában a fényképezőgépünk is beadni készül az unalmast, így a képes dokumentáció is hiányos. Mostanában napjaink és gondolataink legfontosabb részét képezi a költözés körüli bonyodalom. Optimistán tekintettem az egész elé. Ház eladás Makón?! Maga a művészet. Haj, mennyi félelemmel teli gondolatom volt! Örülni kellene, hogy van házunk, de jó e, ha nem tudod eladni? Na, ez aztán tényleg röghöz köti az embert. Nekünk sikerült legyőzni. Zöld utat kaptunk, hogy lassan, de lépjünk előbbre. A lehető legoptimálisabb helyzetre rendezkedtem be. Azt hiszem ez személyiségtípus kérdése. Így viszont nem voltunk felkészülve a lehetséges nehézségekre. A dominó dőlt, és vitte magával a többieket is. Kétségbeejtő volt a helyzet. Volt bizony könny, vita is és riadalom. Talán lemondás is. Esély arra, hogy mégis megreked a dolog, és maradunk. Türelemjáték. Hú, de rosszul megy. Fegyelmezetten várni mások döntéseire. Miközben többünk sorsra függ, és rendezetlen. Aztán mégis egy csúnya felhő tova kúszik, pillanatnyi lélegzet, egy lépés előre. Itt tartunk most. Látjuk az esélyt a sikerre. Igen, a vége mégis Budapest. Nem csak új élet egy új városban. Új ovi a Nádjának. A Borisznak talán még az sem. Van esély, hogy fel sem veszik. Ki tudja? Talán holnap már okosabb leszek. Álláshirdetéseket böngészek. Sőt, motivációs leveleket fogalmazok. Küldöm és várok. Ketten már vissza jeleztek. Nem én leszek a szerencsés munkaerő. Nem tudom elmondani hogy esik. Kijózanítólag. Ne nézzetek őrültnek, sokkal inkább naivnak. Kifejezetten minimál szinten mozog az önbizalmam, ezért még inkább érthetetlen önmagam számára is, miért gondoltam, hogy nem lesz ez nagy ügy. Ilyenekkel bombáztam az én férjemet: - Drágám, na és akkor mit csinálok, ha mind a 3 állásra engem akarnak? ....... Ne mondjatok semmit, én is tudom, mekkora optimizmusra vall! Most, hogy már két helyről elutasítottak, kezdek megrémülni. Pedig ki tudja meddig tarthat még ez? Nekem nincs kapcsolati tőkém, nincsenek ismerőseim, akik akár információval segíthetnének. Kevés esélyt látok arra, hogy bárki szólhatna az érdekemben. És közben nagyon félek. Olyan jó életem volt itthon a gyerekekkel. És nem volt könnyű előtte. Tudom, mennyire kevés siker van a szociális munkavégzésben. Lehet ez a szociális szféra bármely területén. Ne de mit csináljak, ha jogosítványom e területre determinál engem. Tudom mit szeretnék csinálni. Pörögni. Szeretni a munkám. Szervezni. Ötletelni. Értelmes emberekkel együtt megbecsültségben jó munkát végezni. És minél kevesebb nyomort látni. Elnézést kérek! Láttam belőle eleget!

A ház, amit megvenni látszunk, nagyon klassz helyen van. Csendes utca, vidéki hangulat. Otthon érzés. Olyan nagyon fontos ez. Én voltam a világ egyik legnagyobb lokálpatriótája. Elképzelni sem tudtam az életem Makó határain kívül. Pityogva ittam a feliratot, Makó vége, amikor mentem vissza az egyetemre. Szégyenlem, de elmúlt. Már nem pityogom. A ház, amiben élünk..... Imádjuk. Kétkezi munkánk eredménye. Élhető, szerethető, szép életet magába rejtő, elengedő........... Átölelem két karommal, és reménykedem, hogy jó gazdái lesznek az utánunk következők. Mesél majd az ablakpárkányon kirakott mozaik, a fa a bejárat mellett. A bokrok elsúgják miért és kitől kaptam és mennyire szerettem. A garázs, miért is lett ilyen. A pác az ajtón, hogyan döntöttünk amellett a szín mellett. A lépcsőfeljáró, miért lett pont ott a helye. A műhely fala, milyen rajzot rejteget a festék? Mi van alatta? Életünk egy jelentős szakasza a végét rebegje. A házunk mindent tud rólunk. Mindent! "Szavak, ablakok, falak!" Fáj a búcsú, és mégis megkönnyebbüléssel jár. Nehéz, sorsdöntő döntéshozatal. Elhagyni a várost, az otthont... Embereket szándékosan nem említek. Mert ők nem elhagyottak....

A ház, amit most megint igyekszünk a magunk örömére alakítani. Olyanra, ami rólunk mesél majd, annyi fejtörést okoz. Nincs jó állapotban. Le kell ásnunk a dolgok legmélyére. 

a kert. tele lehetőséggel. Nem, nem, a ház ott a kert végén, nem a miénk! Képek a házunkról majd visszamenőleg is,  de csak már ha a felújított állapotot elérte!!!

 Minden a pénzről, az átalakításról, a munkálatokról, a sakkozásról szól. Vajon elkészül időben? Vajon lesz elég pénzünk, hogy felújítsuk? Röviden csak ennyi. Csak röviden, mert nem akarom, hogy izguljatok értünk. Nagy rendezők vagyunk most. Már amennyire a sors szabad kezet enged. Nem panaszkodom. De azért sóvárgok. Munkáért! Jó munkáért! Jó kollégákért! Sóvárgok, hogy Anyukám házát el tudjuk adni! Nevezhet engem bárki anyakomplexusosnak, a boldogságomhoz szükséges, hogy Anyukámat ott tudhassam a közelünkbe.Sóvárgok, mély, meleg baráti kapcsolatok után Budapesten, és sóvárgok azért, hogy az itteni barátok is maradjanak meg nekem. Látom magam előtt, hogy elkészült a pesti ház. Újrakezdés. Változás. Már nem díszkertet akarok, mint valaha itt. Gyümölcsfákat akarok. Sokat. Fűszerkertet és gyógynövényeket. Levendulát végre. Töménytelen mennyiségben. Buja, vadregényes  zeg-zugokat. Barátokkal, önfeledt falatozással, kinn a kertben!!!

Elmentünk ma Makón a boltba. Hihetetlen történet. Az általános iskolai magyar tanárnőm állt a pénztárnál előttünk. Más pozíciót lát most el a városban. Nem tagadom, volt időszak, amikor neveletlenül viselkedtem vele. Mert nem tudtam, hogyan kellene köszönjek Neki. Megosztja a személyisége az embereket. Egy ideje sziázom. Ettől megkönnyebbültem. A magyar nyelv egyik hülyesége. Magázódni! Brrrrrrrrr De utálom. A gyerekek a pénztár körül csak mondták és mondták a magukét. Anya, én ezt kérem!!! Karácsonyra! Húsvétra! Névnapra! vagy Szülinapra! Mindegy, de mindig és minden alkalommal valamit venni kell(ene)! Én meg csak magyaráztam és ígértem, hogy igen, vettem az adást és nem felejtem el. És igen, Karácsonyra biztosan meglesz! A tanárnő a pénztárnál előttem állt. És látta, a gyerekek mi után ácsingóznak! Mosolygott. Néhány szót váltottunk és fizetett. Elvett 1-1 dobozt a vágyott cukorkából és a szalagra tette. Gondoltam a gyerekek megihlették, és eszébe juttatták valamelyik szerettét, akiknek öröme lesz. Fizetett, majd oda fordult a gyerekekhez és oda adta neki. A mi gyerekeink voltak azok, akiknek örömet szerzett! Még mindig a hatása alatt vagyok......

Szép hetet Nektek!!!