megint hétfő...kép nélkül mert nem működik a rendszer

 Annyi ideig nem beszéltem itt nyilvánosan arról, ami gondolataink jelentős részét kiteszik. Mert igyekeztem védeni magunkat. Védeni a családunkat. Borisz betöltötte a 3. életévét. Ez ugye tudjátok mit jelent? Bizony, újra munkaviszonyban vagyok, az más kérdés, hogy a szabadságomat töltöm. Augusztus huszonXedikén munkába kell állnom. Leginkább emiatt őrizgettem oly nagyon a mi titkunkat. Közben minduntalan szembe jött velem a tény, hiszen nagyon is kisvárosban lakunk. Kisvárosban, ahol mindenről mindenki tud. Ilyen-olyan változatot. Valaki hallott valamit, azt jól elmondja valakinek, de ott már valahol sántít a sztori, természetesen Y sem tudja magában tartani, mert olyan jó másról beszélgetni, addig sem kell magunkkal foglalkozni. Így lesz egy, az eredeti sztorira már csak nyomokban emlékeztető történet. Naponta szembesültem már azzal, mennyire érdekfeszítő, hány ember érdeklődését keltette fel, és hány embernek lett véleménye hirtelen a mi életünkkel kapcsolatban. Döbbenet. Csak kapkodom a fejem. De jó is. Mert megerősít, a döntésünk helyes. Egy héttel ezelőtt felhívtam a főnökömet. Úgy éreztem nem tűr halasztást, kellemetlen, mert bőven megelőzhetett már a városi hírfolyam azzal kapcsolatban, amit én akartam elmondani akkor és úgy, ahogyan a dolog aktualitást nyer. Még most sincs így. Mostanra viszont a városi legendák miatt a dolog nem tűrhetett halasztást,  becsületbeli üggyé vált, és saját érdek, hogy nem mások torz verziója jusson el a füleibe. Elmondtam, hogy minden bizonytalan körülöttünk. Sokkal bizonytalanabb, mint ahogy én a fene nagy optimizmusommal gondoltam volna, és megkértem, beszélgetésünket vegye tájékoztatás jellegűnek, mintsem kész ténynek, felmondásnak pedig végképp ne. Elmeséltem neki, hogy jelen pillanatban van is házunk meg nincs is. Mert eladtuk, de nincs kifizetve. Van is házunk Budapesten meg nincs is, mert amíg a makói ház nincs kifizetve, addig a pesti házat mi sem tudjuk kifizetni. Elmondtam, hogy aug. x-én munkába állok, és lehet, hogy optimális esetben két nap múlva felmondok, mert végre megkapjuk a ház árát, és előbbre tudunk lépni, és elmondtam, hogy az is lehet, hogy még akár egy évet is itt húzunk le. Elmondtam, hogy a Nádját már kiírattam a makói oviból, mert Pesten egyetlen helyre be tudtam könyörögni, és elmondtam, hogy még az is lehet, hogy az itteni oviba kell majd magunkat vissza sírni. Elmondtam, hogy önéletrajzot és motivációs levelet gyártok, és elmondtam, ha Pesten behívnak állásinterjúra, akkor majd szabadságot kell kivennem és akkor bizony nem tudok jönni dolgozni. És elmondtam azt is, hogy nekem fontos, hogy ne veszítsem el ezt az állást, mert most még inkább minden fillére szükségünk van. Hülye egy helyzet. De elfogadta. Sőt, támogatott. És én ezért nagyon hálás vagyok. Persze látszott, hogy nem érti az alapmotivációt. Mások vagyunk. Mindannyian. Más történetek vannak mögöttünk. Én, a világ lokálpatriótája. Hát idáig jutottam. Szégyenlem. De nem sajnálom. Szégyenlem, de alig várom. Mennünk kell.

Szóval, ha Budapesten valakinek pont rám lenne szüksége a közel jövőben, kérem ne tartsa vissza magát, állati jó munkaerő vagyok, mindamellett roppant szórakoztató személyiség. 

Most már tudjátok, mi miatt járunk olyan gyakran Budapestre. Kicsit én is megkönnyebbültem, mert nehéz úgy megint hétfőket írni, hogy csak a jelenleg számunkra legfontosabb dolgokról nem lehetett írni. Be fogok nektek számolni minden pozitív előre mozdulásról, és megírom majd a negatív tapasztalatokat is, hátha tanul valaki majd belőle, és megkíméli magát azoktól. 

Szomorú dologról fogok írni. Szóval aki nem akar azonosulni, most hagyja abba az olvasást. Tudom, hogy nem kellene írnom róla. De képtelen vagyok leállni. Megint gyerekek haltak meg a városban. És ettől mindig kikészülök. Nem Hanna korúak, de gyerekek. Valakinek a gyerekei. Kamaszok. Az egyik gyerek szüleit ismerem. Nem élénk kapcsolat a miénk, de ismerős. Ettől még jobban fájt. Mert élénken hasít be az emlékezés. Milyen frissen szembesülni, hogy nincs többé az, akit a világon egyik legjobban szeretünk. Lecsúsztam a konyha kőre és sírtam. Belém hasított a fájdalom. Tudtam, mit sem ér egyetlen szó sem. Csak arra tudtam gondolni, vajon hogyan élik túl. Mennyire friss. Mennyire fáj. Fel sem fogják. És már dolguk van. Temetést intézni. Protokoláris szarságok. Tudtam, mennyire szeretnének elbújni. Milyen nehéz most bárkivel találkozni. Illendő és elvárt módon viselkedni. Mert vigyázz, az emberek résen vannak. Figyelnek. Csak nehogy egy mosoly az arcodra kiüljön, csak nehogy ne feketét viselj. A gyász = fájdalmas, örömtelen, beesett, megöregedett arc, fekete ruha feketével. Ha nem így teszel, talán meg sem viselt a gyereked elvesztése. Egy újabb történet. Amit csontig lehet rágni. Az emberek könyörtelenek. Nekik csak egy történet. Neked az életed. És senki, de senki nem tudja elképzelni, hogy ez mennyire leírhatatlanul tud fájni. Hogy még az is kérdés megéred e a másnapot. Hogy épp ésszel ki bírod e. Vagy fizikálisan vagy pszichésen megnyomorodsz. Hogy egyáltalán mi is az a halál. Vagy sors. Hogy lehet e jókor meghalni. És van e választásunk? Van e választásunk, hogy mikor haljunk meg. Nincs esély, hogy félre kormányoz? Én akkor azt hittem, bele halunk. Vagy bele őrülünk. Vagy bele betegszünk. Elvitte a szívünk egy szegletét. De normális életet élünk. Már annyiszor írtam, szinte szégyenlem, hogy túl tudtuk élni. De képes rá az ember. Az más kérdés, hogy mi van a szívedben és az emlékeidben. Csak azt akartam mondani, hogy szívem legmélyéről tudom, min mennek keresztül ezek a szülők. És a lehető legnagyobb szeretettel együtt érzek. Remélem körülöttük is van néhány ember, akik pontosan olyan jól és védőn, óvón veszik most körül őket, mint annak idején minket. Anélkül nem megy. Néhány dolog változni fog. Már semmi nem lesz olyan, mint valaha volt az életükben. Remélem szerető karok vesznek körül minden szülőt, aki valaha a gyerekét elveszítette.