megint hétfő

Megint Hétfő.....Igen, igen hétfő. A hét oly népszerűtlen, a hét nem szeretem első napja. Hétfő, ami általában mindenkinek lusta, álmos, rosszkedvű. Akadályozott. Általunk. A vasárnap finomságokkal teletömött pocakjaink miatt. A gyűröttre aludt testünk és arcunk miatt. A "- Na és ma mit vegyek fel?"- reggeli találós kérdés miatt. A döcögős reggeli indítás miatt. Mert olyan korán van, mert olyan hét eleje van... Közfelfogás a hétfőről, ami alól én sem vagyok kivétel. Pedig valójában minden vég, valaminek egyúttal a kezdetét is jelenti. A kezdet pedig mindig új lehetőséget hordoz. Új lehetőséget a megújulásra, az újrakezdésre. Arra, hogy csodák történhessenek. Hétköznapi hétfői csodák, akár.

Megint Hétfő......Arra gondoltam, hogy "rendszert csinálok az idegeitekből". Hétfőnként összegzem az elmúlt hetet, eseményeket. Koncentrálva kifejezetten arra, ami jó volt benne. Nem. Arra koncentrálva, hogy megosszam veletek azt, ami fontos volt nekem az elmúlt hétben. Érzelmileg értelmes dolgokról próbálok írni, eseményekről és tervekről, amik így-vagy úgy hatottak rám. Az érzelmek, események, melyek az életem szerves részei.

Szeretnélek Titeket arra ösztönözni, ha van kedvetek csatlakozzatok hozzám. Csak annyit kell tenni, hogy összegzitek Ti is az elmúlt hetetek dolgait egy olyan fotóval, amely kifejező és beszédes és írjatok hozzá kísérő szöveget. Majd ide látogatva hozzám, linkeljétek be a blogotokon lévő bejegyzéseteket a nálam található aktuális Megint Hétfő bejegyzésem megjegyzéséhez, hogy ellátogathassunk hozzátok mi is. És hogy mi értelme? Kíváncsi vagyok a gondolataitokra, érzéseitekre, az éppen Titeket most foglalkoztató dolgokra. Közösség kovácsolódhat belőle. Lehetőség arra, hogy segítsük, támogassuk egymást, hogy jó barátságok születhessenek.

színek, az esőben

Csak álltam a konyhában, rezzenéstelenül néztem ki az ablakon át. Nem létezett sem múlt, sem jövő. Élt a pillanat és a pillanatban én. Némán, szótlanul, egyedül. Háttérzajok, melyeket kiiktatott az idegrendszerem. Kinn esik az eső. Egyfolytában, napok óta. Nem engedem, hogy rá telepedjen a hangulatomra. Leszűkíti a lehetőségeket, bezár és elzár. Odakinn törékenyen hajladoznak az ősszel elültetett barkabokrok gyenge ágai. Ott felejtkeztem a pillanatba. Percek teltek el némán, mozdulatlanul. Üres fejjel, gondolatok nélkül, én és az érzéseim. Kamaszkoromról rám maradt, megválaszolatlan kérdésem Ki vagyok én? kiváltotta vegyes érzések. Mindig tudni akartam...... Talán egyszer... Jó néha elcsöndesedni és csak figyelni a történéseket ami körülvesz. Jelen lenni, mégsem benne. Zajlik az élet, de rajtam kívül. Én nem vagyok benne. A gyerekekre nézek és tudni akarom azt is, kik Ők?

Voltak érvek és ellenérvek, mégis magukkal sodortak az események. Együtt utaztam, azokkal, akikhez születtem. A testvérem vezetett, anyukám az anyósülésen, én hátulról hallgattam és figyeltem Őket. Régen nem voltunk így együtt. Különleges hangulata volt ennek az együttlétnek. Kislányként, testvérként, pont mint gyerekkorunkban. Csak mi hárman. Szokatlan történet. Van titka minden családnak, amit csak azok tudnak és értenek, akik együtt éltek át éveket. Akik azonos alapokból táplálkoztak, akik azonos ízekhez szoktak, akik azonos minta menték váltak különbözővé. Időutazás volt, olyan, amiben nekem még nem volt részem. Együtt közelítettünk a múltunk felé. Anyukám szülei különleges emberek voltak. Átlag emberek, akiket vagy a történetek, amiket meséltek, vagy a szüleink szerető szavai tettek különlegessé. Szépek voltak, egyszerűek, tragédiákkal átszőtt meseszerű életekkel. Megindító volt a kocsiban hátul ülve azt találgatni, milyen lesz találkozni azokkal az emberekkel, akikről már sok mesét hallottam, róluk ugyan még  fényképet nem láttam, de képzeletem megszülte őket. Nagymamám időskori ingerszegény életének fontos momentuma a vissza emlékezés volt, az állandó mese. Figyelmem szórt volt, elkalandoztam, mert már 100*-ra mondta mindig ugyanazt a történetet. Ágyhoz volt kötve, a felesleges kilók számától még idősen is feszes volt a bőre. Meséi élő történelmünk megjelenítései voltak. Mi meg gyerekek, akik gyakran unalmas kötelességként éltük meg a sokadszorra elismételt történeteket.  Néha elfelejtkeztünk unatkozni és eggyé váltunk meséivel. Úgy mesélt, ahogyan csak kevesen tudtak. Visszaemlékezései kapcsán összecsorgott a nyál a szánkban, ahogyan a csokigyárról mesélt, ahol dolgozott. Akkor még nem értettem a történetek mögött meghúzódó szereplők egyediségét. Nem  értettem, hogy rokonok vagyunk, hogy belőlük nőttünk ki, hogy figyelnem kell, mert az ő történeteik által érthetem meg magam is, találhatok válaszra ki vagyok.

Útban voltunk egy másik országba, a nagymamám egyetlen élő 16 évvel fiatalabb testvéréhez. Nyomasztó utazás volt. Megmerítkezés a szegénységben és sötétségben. Hirtelen értékelni kezdtem azt a helyet, ahová tartozom. Reménykedtem, a végállomás, az élet, amit Ők élnek, kevésbé lesz majd nyomasztó. Egy gyönyörű nagy városba értünk. Csodás épületekkel, melynek történelme és története volt. Külföldi voltam, nem oda való. A ház, ahová becsöngettünk egy forgalmas utca kisvárosi kertes háza volt. Semmi cicoma. Szögletes, tiszta, és szürke, szürke, szürke. Itt is hasonló volt az élet a 80-as években. Engem nem billent ki a rossz idő.  A konyhában ülve, most  teljesen megbillentem. Mintha a szívem táján megragadta volna valaki a grabancom. Fájdalmas volt bele szippantani ebbe az életbe. Olyan mély tiszteletet és együttérzést éreztem az éppen csak  frissen megismert rokonaim iránt, hogy uralkodnom kellett magamon, ne adjam jelét, fojtogató elérzékenyülésemnek. Mély hálát éreztem, hogy egy asztalnál ülhettem velük a kopár, nyomasztó konyhában. Hirtelen életre kelt a 16 évvel ezelőtt elvesztett nagymamám. Az arca, a hangja, a huncut tekintete és mosolya, idős húga személyében. 

Egymásba gabalyodtak Anyukámmal. Csak Ők értették igazán, csak Ők ismerték múltjuk egy közös szeletét. Mi más lenne ez mint elszakíthatatlan örök kötelék. Égetett az utolsó találkozás kimondatlan lehetősége. Emlékezés, fényképek, a múlt megismerésének egyetlen, utolsó esélye. És ott volt Gittike. Az oly sokat emlegetett, kitűnő képességű tőlünk alig néhány évvel idősebb unokatestvér. 

Manyika néni és Gittike

Sosem találkoztam hozzá fogható jelenséggel. A romlatlanság, az abszolút tisztaság. Lenyűgözött a rendíthetetlen türelem, amely mint egy egyenes, folyamatos vonal megszakíthatatlanul, szilárdan kitartott. Jóság áradt minden gesztusából.

Időutazás volt. Egy szelet a múltból. Öröm, hogy tartozhatok hozzájuk. Megálltam. Éreztem. Gondolkodtam. És tanultam. És hogy ki vagyok? Még mindig nem tudom!

a leggyönyörűbb templom amit valaha láttam, és amelyben a nagypapám keze munkája is ott lapul