megint hétfő

Megint hétfő. Elképesztő, hogy rohan az idő. Most, hogy arra kényszerítem magam, hogy hétfőnként mindenképpen írjak bejegyzést, óhatatlanul végig kell gondoljam az elmúlt hét történéseit. Alapjában véve szerencsés alkat vagyok, és igyekszem nem panaszkodni, és a dolgok pozitív vetületét észre venni. Mégis, mégis adódnak időnként nehézségek, és igen is törnek borsot az ember orra alá. Ha belesodródok akár csak egyetlen nap rossz szériájába, tisztább pillanataimban, azon töprengek, mi a fene történik velem? Én okozom? Vagy a sors keze lenne? Egy biztos. A személyiségünk rabjai vagyunk, és bár töretlenül hiszem, hogy az ember nagyon is képes változni felnőtt fejjel, vannak makacs és meghatározó személyiségjegyeink, amik megkövesedni tűnnek. Ezek a jellegzetességek néha nagyon is kellemetlen helyzetekbe sodorhatnak bennünket. Lavinákat indíthatunk el, csak mert vagyunk akik vagyunk, csak mert amit csinálunk nem tudjuk másképpen csak úgy olyan XY-os én farkasévis módon, amit lehet szeretni, vagy lehet ellenszenves. Hatás van mindenképpen. Az elmúlt héten sok édes-kedves élmény ért. És ért ármány, rosszindulatú belőlem sírást kiváltó, emberhez nem méltó támadás is. Nem szívesen írok negatív dolgokról, de legyünk őszinték az életünk része, és néha a legjobb indulattal is kivédhetetlenek. Ha azt szeretnétek, nem írok többé szomorú és negatív dolgokról, legalább is a megint hétfő bejegyzésben. Jöjjön hát az elmúlt hét összefoglalója rózsaszín szemüvegen át.

Közös piacozás volt 4-ben. Imádok elveszni a régi, duri, lomi cuccok tömegében. Képzeljétek, ismeretlenekből néhány perc alatt alakult ki hirtelen formálódó jó hangulatú kis közösségi beszélgetés. Közös találgatás, vajon mi micsoda lehet. Legyünk őszinték. Az emberek nem mernek, de szomjazzák az interaktív spontán kis beszélgetéseket. A jóízű oda kurjantást, a cinkos összenézést, az emberi gesztust, a törődést. Turiztunk, kávéztunk, Marcsi frissen sült mascarponés-aszalt szilvás turbó croissant-át ettük, szikrázó napsütésben, miközben őrületbe kergettem őket az állandó fényképezésemmel. Az emberek megtorpantak, füleltek és csodálkozva bámészkodtak, ugyan ki lehet ez a négy hibbant liba és talán a szívük mélyén ők is arról ábrándoztak, milyen jó lenne valakikkel ilyen felhőtlenül élni, kihasználni az életet. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a döntés arról, hogy a napjainkat milyen minőségben éljük a kezeinkben van. Nem a sorsszerű, nehezen elkerülhető dolgokról beszélek. Arról, hogy engedjük e, hogy az eső elrontsa a kedvünket, vagy arról, hogy merünk e elég őrültek lenni ahhoz, hogy az emberek véleményével nem foglalkozva társadalmi konvenciókkal nem törődve élvezzük az életünket. Lám jöjjön a dokumentáció:

És aztán ajándékot is kaptam a héten. Olyan szerencsésnek érzem magam. Még ezen a délutánon lepett meg Dóri www.medoraotthona.blogspot.com egy általa készített csodás szívecskés ajtódísszel. Nádja is olvadozott tőle. És ha mindez nem lett volna még elég Macus ellátogatott Vikivel hozzánk és beszélgethettünk végre valamiről, ami mindkettőnk számára mostanában fontos gondolkodásra okot adó tényező. 

Pénteken aztán ki-ki csusszant a dolgok irányítása a kezeim közül. És tényleg nem voltam  humoromnál, mert hogy nincs is. Dühített, hogy egészen egyszerűen úgy tűnt, képtelen vagyok ura lenni az adódó helyzeteknek, és az átlagnál érzékenyebben reagáltam le. Estére volt rá okom rendesen, de erről inkább ne. Csomagot kaptam Gesztenyétől. Úgy örültem! Hihetetlen gesztus. Ilyenkor mindig megállapítom, van még mit tanulnom. Figyelmességet mindenképpen. Csodás, élénk zöld színben pompázó medvehagymát küldött nekem. Még sosem láttam. Életem első találkozása a medvehagymával végre megtörténhetett. És volt a csomagban más is. Mert mint tudjuk Gesztenye csodás csoki bonbonokat is tud készíteni, és meglepett egy bonbonsablonnal. is Gesztike, kérlek ne fejezz le, biztos nem ez a neve, de annyira amatőr vagyok, hogy még azt sem tudom, pontosan hogy hívják. Kipróbáltam, elbénáztam, de nem adom fel. És nagyon nagy köszönet mindenért! Pont úgy örültem, mint egy gyerek!

Estére tényleg ramaty állapotban voltam, de Nádja óvónénije becsöngetett értem, és magával vitt Pilatesre. Látjátok, létezik még emberi törődés. Hihetetlenül jól esett. Nem voltam magamra hagyva. És ott, pilatesen rájöttem, néha milyen jó is picit rossz lelkiállapotba lenni. Végre lelassítottam. Végre megálltam. Behunytam a szemeim és csak magamra figyeltem. Kivételesen nem kotyogtam. Volt testem. Izmaim. A fülemmel hallottam, a szívemmel éreztem, csak csináltam amit kell, és néhány könnycsepp kíséretében ez alatt az óra alatt, ezzel a csodás mozgásformával kicsit megkönnyebbültem. És már nem is láttam olyan borúsan a helyzetet. 

És hát a szombat?! Szombaton az ovisok felléptek. A Nádjáék csoportja is. Láttam őket, ahogyan vonultak a színpad felé. Gyönyörűek voltak a jelmezeikben. Csodás, apró kis emberkék. Lelkek. Egyéniségek. Vállalom, hogy túl érzelgős vagyok. Elérzékenyültem. Nádja képes volt felülemelkedni a félelmein. Végig csinálta. Az édes, jellegzetes, senkivel nem összetéveszthető, nagymáténádjás kecses mozgásával. Gyönyörűek voltak, nézzétek Őket! 

Nádja a rózsaszín virág kitűzőjével