Azt hiszem vannak napok, amikor létezésünkért mondhatunk hálát. Olyan fura, csendes, néma nap ez. Nem is csendes, nagyon is zajos, a hangzavartól nehezen elviselhető. A gyerekek pontosan olyan hangosak mint mindig. Én vagyok ma más. Ritka és megnevezhetetlen hangulatban. Én vagyok ma néma.
Amikor gyerekfelnőtt lettem, egy időben azon törtem a fejem, vajon ki vagyok én? Ma sem tudom, és nem tudom lesz e pillanat, amikor választ kapok. Azután jött a következő kérdés, mi a feladatom, mire születtem? Most pedig a helyemet keresem a világban. Kutatom a választ, vajon hol az én lelkem igazi hazája..........Földrajzilag bolyongok. Az érzelmi hovatartozásom biztos. Pihe-puha ölelő család odújába rakhattam fészket.
Az élet törékenysége ijesztő és kiszámíthatatlan. Bárcsak sosem kellene hallani betegségekről. Bárcsak sosem kellene semelyikőnknek félnie attól, hogy elvesztheti azt, akit nagyon szeret. Bárcsak sosem kellene kiszolgáltatott helyzetbe kerülnünk. Bárcsak képesek lennék valós támaszai lenni egymásnak. Bárcsak ne kezelnénk a problémákat tabuként. Bárcsak lenne több alázat a világban. Minden együtt megélt napot ünnepként kell megélni. Nem viccelek! Nincs sosem idő haragudni, megsértődni, felesleges büszkeségi köröket futni. Élni, élni kell. Örülni. Megbecsülni. Szeretni. Tisztelni. Mert az élet nagyon törékeny.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése